2019. november 20. szerdaJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kórterem a színpad, vagy furcsán kongó koporsó

S.R.T. - G.L. 2014. november 30. 16:56, utolsó frissítés: 16:58

Eddig néztük, most meg is írtuk az előadásokat: négy az egyben négykezes az Interferenciákról.


Rózsák

„…se sírni se tudnak se sírni se / talán éppen innen kezdődik mert ilyenkor szokott kezdődni / újrakezdődni /ilyenkor a legislegvégén…” – mondja a nyitó monológ végén az elfekvő vaságyán egy nő, majd leborul az ágyra. Innentől pedig nem szólal meg többet senki, csak képek és érzések vannak, minden a néző teremtő fantáziájára van bízva a Rózsákban. Nem kis felelősséggel.

Mert a nézőnek létre kell hoznia a saját világát, különben kimarad valamiből, érvel Urbán András, a darab rendezője az előadás utáni beszélgetésen. És ez a határozottság teljesen jogos, mert befogadó, a néző jelenléte legalább annyira fontos, szükségszerű, mint a színészeké. Nincsenek racionális magyarázatok, mert mindenkinek magának kell megmagyaráznia az álomszerű képeket. Nincs téves gondolat, csak mélyen személyes. És ez kifejezetten igaz azokra a nézőkre, akik nem látták Tolnai Ottó hosszú- és szabadverse alapján készült Kisinyovi rózsákat, a darab előtörténetét, amiből mint később megtudtam, több motívumot is átemeltek, csak beszélni, a szöveget felejtették el teljesen.




Az elfekvő vaságyán elmondott néhány bevezető sor után épp annyira eszünkbe juthat az álom, mint a halál utáni testi állapot. A tér akár szűkös kórterem vagy extranagy, furcsán kongó koporsó is lehet. Csak rajtunk áll. Nekünk az agyunk kattog, és érdemes elgondolkodni azon, szembenézni azzal, hogy mi kattog benne megállíthatatlanul. Mit gondolunk az indigóval való nyomhagyásról, az agyagdöngölésről, a szalmabála püföléséről, a kifeszített papírlap bokszolásáról? S lehetőleg őszintén és kritikusan, mert az a gondolat velejéig mi vagyunk.

Számomra ez a valódi és erős érzések felkeltése. A fájdalom, az undor, a remény érzetének a rendületlen és fáradhatatlanul kicsikarása, és persze leküzdése, mintha ebben lelnék a megváltásunkat, a testünk reményét az életre, talán épp az örökéletre. S persze van ennek egy hiábavalósága, rengeteg erőbefektetését pocsékolunk el, mert a nagy és erőteljes csapások az agyagtömbbe tompán puffannak, az indigón földhöz döngölt láb alig hagy nyomokat, a szalmabála elnyeli, visszafogja a baseballütő csapásának erejét. Ám az előadás végén elénk táruló fenséges látvány, az óriási diszkógömbökről áradó megannyi apró fényecske, mintha a mindenségben találnánk magunkat, szöges ellentéte mindenféle nyomasztónak, mintha a sok elherdált, elpocsékolt erő megtérülne, mintha az ember újra élne, lélegezne, virgoncan ficánkolna a lelke, s akkor óhatatlanul eszünkbe kell jussanak a kezdeti sorok, „ilyenkor szokott kezdődni/ újrakezdődni” . Olyan, mintha a próbálkozás, a test reménye az életre, ha abszurdnak tűnő módon is de megvalósulna. Kell ennél több?

Vágyom nem kötődni a nyelvhez, megszabadulni a kötöttségétől, s megtalálni a színház nyelvét, amit már nem befolyásol a történet – mondja Urbán a beszélgetésen, s közben csak elégedetten mosolygom és bólogatok, mintha, mintha ... van remény.

The End

Régen a kisbabákat a gólya hozta, anyu és apu nem dugtak, hanem kimentek, és megtalálták a gyereket a káposztaföldön, a gyerek megnőtt, apu és anyu pedig meghaltak. Ma nincs így, apu és anyu folyton szexelnek, a gyerek megszületik, megnő, apu és anyu viszont nem halnak meg, legfeljebb örökre elalszanak. Amilyen tabu volt valamikor a születés naturalizmusa, olyannyira az most a halálé, nem beszélünk róla, nem tudunk róla, nem veszünk részt szeretteink halálában.



Nem baj, beszél róla egy órán keresztül Valeria Raimondi dallamos olasz nyelven a The End című előadásban. Az erősen szövegközpontú előadást csak néha szakítja meg, először azért, hogy összeszereljen és felhúzzon egy feszületet, hogy aztán a lassan egyetlen elfogadott halálábrázolás végig ott lebegjen felettünk. Raimondi blúza diszkógömbként csillog, míg szinte énekelve szavalja, nem akarja, hogy lássák betegségben nyomorogva (sokkal plasztikusabb kifejezésekkel, de még leírni sem nagyon akaródznak ezek, nemhogy szembesülni velük).

A legtöbbször litániához hasonlító előadás elgondolkodtat mindazon, ami ránk várhat, ha valakit ápolnunk kell, vagy ha minket kell majd ápolni, ha karnyújtásnyira vagyunk a lassú és elkerülhetetlen haláltól. Ez annyira rosszul érinthet, hogy inkább a "gyors halált választanánk, pisztolylövést a két szemünk közé", mindent, csak a szenvedést ne. Mindazt tárja elénk tömény egy órában, amit a világ esetleg cukormázba öntve tálal, és kényszerít arra, hogy a kényelmes, ismerős feszület helyett a kétoldalra, a latrok helyére felhúzott szamár- és ökörfejet nézzük - akik immár a halál, és nem a születés hírnökei, a betlehemi csillag ellenére.

Wilhelm-dalok

A bolond a talponállóban osztja az észt az élet nagy igazságairól, a tanár a tábla előtt. Amikor pedig Wili, Tolnai Ottó vidéki orfeusza beszél Nagy József és Bicskei István előadásában, a tábla a talponállóba költözik, a versek közé Nietzsche-idézetek, az üvegekbe szobrocskák, a szobrocskákra kátrány.

Fotó: Biró István/KÁMSZFotó: Biró István/KÁMSZ


Bicskei és Nagy megosztják maguk között a színpadot, s a rémisztő maszkba öltözött, néma Nagy reagálja le picike színházában, a zongora mellett vagy homokot szóró koffert cipelve Bicskei szavait. Minden versre egy néma játék válaszol, az angyal szárnyai helyett egy zászló lobog, hajszárítóval, és kiderül, mit csinálok a maradék kátránnyal (amit akarok), captatok körbe-körbe vagy eljárom tibike vak víg násztáncát. Nincs szöveg mozgás nélkül és mozgás szöveg nélkül, még ha ezek nem is egyszerre következnek be. A vége pedig néma, kontrasztos találkozás, fekete festék a fehér szoborra.

Paper Music

Nem egy könnyen emészthető előadás a "leginterdiszciplinárisabb" művész, William Kentridge és Philip Miller zeneszerző együttműködéséből született Paper Music. A zongora, az ének és az egyéb hangok nem kísérik vagy kiegészítik a dél-afrikai alkotó többségében szénrajz-animációit, hanem részei annak; a papír zenél, akkor is, ha csak filmen van, a zene meg élő; a metronómok ketyegése szólal meg, pedig emberek tolmácsolják, a rajzolt hullámok maguk csapdossák a sziklákat, pedig az ukulele egy bakelitről szóló hullámverést kísér. A kezdeti tanácstalanság után szépen beleringatózunk Ann Masina és Joanna Dudley hangjába, Vincenzo Pasquariello zongorajátékába, és elkezdjük érezni a filmen pergő képek hangját, amit ők szólaltatnak meg nekünk.

Fotó: Biró István/KÁMSZFotó: Biró István/KÁMSZ


Az egyik legérdekesebb darab a háziriasztó altatódala: a lágy dallam a riasztó működésének ismertetésével, majd a berendezés vijjogásával váltakozik, míg a háttérben a filmen a nyugodtan alvó nő mellett álmatlanul, kvázi állandó készenlétben forgolódik a férfi. Más animációkon könyvek lapjain kelnek életre a figurák, pörgetős füzetként, megint máshol a szavak maguk a "szereplők", minden darab különbözik, de mágikus és magával ragadó az egész - így csodálkozhattak rá az első filmre annak idején.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS