2019. november 13. szerdaSzilvia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Turmixgéppel kardoztak és megmutatták unalmasságunkat

G. L. 2014. december 02. 18:19, utolsó frissítés: 21:47

Olyan vastapsot még nem láttam az idei Interferenciákon, mint a vasárnap esti Übü király után a kolozsvári Nemzeti Színházban. A Cheek by Jowl előadása határozottan szerethető volt, de nem hibátlan.


Egy kamaszfiú kézikameráján keresztül látunk egy rendes, decens, ízléses, de egy kissé steril polgári lakást és annak lakóit. Épp vacsoravendégeket várnak, az apa főz, az anya pedig öltözik. Őszinte, naturalista és kicsit vicces a fiú unalmának kivetülése, de semmi felháborító nincs benne: szuperközeliben látjuk egy férfi orrában a szőröket, a vécészőnyeg foltját, és egy nő öltözésébe is belenézhetünk. Minden nyugodott, minden visszafogottan idilli, legalábbis úgy tűnik, nem is kell hallanunk a szöveget, mert annyira átlátszó és ismerős, hogy szinte az összes semmitmondó replikát ismerjük.

És ebbe a környezetbe oltotta bele Declan Donnellan az Übü király abszurd történetét. Az eredmény pedig fenomenális: olyan könnyedséggel rántja le a leplet felnőtt világunk képmutatásáról, az elvesztett őszinteségünkről, hogy szemlesütve pironkodhatnánk, ha nem nevetnénk közben. Az Übü király sztorija szerint a hatalomról áhítozó Übü Mama felbújtja Übü Papát, hogy ölje meg Vencel királyt, és kaparintsa meg a koronát. Miután félreállítják az útból az uralkodót, a végtelenül fösvény, antiszociális és érzéketlen Übü Papa hatalomittasan kezd el randalírozni az alattvalói között...




Ezek ugyanannak a kamaszfiúnak az expresszionista képzelgései. A Donnellan-rendezés egyszerűsége és zsenialitása ennek a két párhuzamos síknak az összerántása, az Übü-sztori új kontextusba helyezése, így nagyítva óriásira a felnőtt- és a gyerekkor generációs különbségeit. Mintha a gyerekkor brutális őszintesége kísértene, amikor még nem szégyelljük kimondani, ha nem szeretünk valamit, gondolkodás nélkül megmondjuk, ha csúfnak találunk valakit, amikor kendőzetlenül megmutatjuk kegyetlen énünket, és amit felnőtt korunkban palástolunk, megtanulunk „civilizáltan” viselkedni és eufemizálni, megtanuljuk kimondani azt a szót, hogy érdekes.



A fogyasztói polgári társadalom elfojtásaiból eredeztethető képmutatása és kétségtelen unalmassága kerül szembe a gyerekkor turmixkardos, lámpaernyő-koronás és lepedőpalástos játékosságával, kiszámíthatatlanságával, szabadságával, néha kétségtelen infantilizmusával és erőszakosságával.

A darab az összes elfojtásunkra rátapint, megmutatja, hogy milyen keskeny a határ az őrültségünk és a társadalmilag elfogadott normalitásunk között, milyen könnyű (lenne) átlépni a civilizáltságból a megmagyarázhatatlannak nevezett kegyetlenségbe, amikor már nem habverő vagy a kiskanál lesz a fegyverünk, hanem a pisztoly. Mégsem kell letargiába esnünk, mert jótékony humorral nyakon öntött előadás, a felnagyított abszurditás segít megemészteni, elfogadni sótlan önmagunkat.

Donnellan ötletének egyszerűsége és átlátszósága viszont egy idő után már nem tud elég éles lenni, hiába van minden – a zenétől a falra fröcskölt ketchupig – tökéletesen megkomponálva, hiába játsszák szinte tökéletesen és eszméletlen munkával a színészek az egészet, az Übü-sztori a végére mégis eltompul, egy idő után már tényleg azt várjuk, hogy mikor derül már fény a szinte törvényszerűen szentencia-válaszra. A végén természetesen unott arccal a kamasz is leül az asztal mellé, mintegy enged a civilizáltságnak, hagyja a gyerekkor játékait, s könnyedén csacsogó felnőtt lesz.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS