2019. november 20. szerdaJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mind megőrültek. Gruppen kritika az Interferenciákról

K.Á.; S.R.T.; G.L. 2014. december 04. 18:33, utolsó frissítés: 18:38

Az új lakó, Egy őrült naplója és Lamb.


Az új lakó

Nem csalódott a közönség a Tompa Gábor által rendezett, felújított (először négy éve, a Newcastle-i Northern Stage Ensemble-el rendezte meg) Ionesco-darabban, amelyet a bukaresti Nottara Színház hozott el az Interferenciákra. Ionesco három nap alatt írta a darabot, és egy költözés jelenetét mutatja meg egyetlen nagy, szürreális jelenetben.

Ionesco ezt saját költözése tapasztalataiból szűrte le, a történet expozíciója pedig egy reális szituációból indul: az újonnan megvásárolt lakásba, amely üresen tátong, csak a hisztérikus házvezetőnő tölti be a meglehetősen hektikus személyiségével. Aztán megérkezik az új lakó, aki rögtön hozatja a személyes tárgyait, bútorait is. A darab egyre inkább egy szorongó álomtörténetté kezd válni: egyre több a bútor, és egyre kevesebb a hely, a kezdeti szimmetrikus rendezést felváltja a kaotikus állapot, mígnem kiderül, hogy lehetetlen lesz, hogy minden beférjen, hiszen tele van még a folyosó, az utca, nem jár a metró, s a Szajnát is eltömítették a cuccok.

A darabot több szinten lehet értelmezni: a posztmodern otthontalanság érzete, a kapitalista gyűjtögető, felhalmozó életmód kritikája, a viszonyok kiürülése mind-mind benne van. A rendező itt ráadásul még annyira megtölti utalásokkal, hogy a kb. másfél-órás előadás minden pillanat egy-egy intellektuális kihívássá válik, a szerkezet feszes marad, a figyelem meg odavonzódik minden egyes gesztusra.


És van mire figyelni: Ada Navrov fantasztikus házvezetőnő, jól váltogatja megjelenésének agresszív, és megalkudó variánsait, a költöztetőmunkásokat játszó Ion Grosu és Gabriel Răuţă is remek, ráadásul mindannyian ügyesen fekszenek fel az abszurd koreográfiára is.

„Egy világ végéhez érkeztünk: eltűnik a családtól örökölt kultúra, a könyvtárak, könyvek, festmények és bútorok. Az én korombeliek még generációkon át hátrahagyott kulturális örökséget kaptak. Nekem még vannak a dédszüleimtől örökölt könyveim, bútoraim és tárgyaim. Az iPhone-ok korában ezek a dolgok elvesztődnek. Az új lakó az én olvasatomban Csehov Cseresznyéskertjével rokon, amely a kultúra ezen formáinak eltűnéséről szól. Ez a tény elég aggasztó… Eltűnik az olvasáshoz, az igazi művészetekhez való kedv. Eltűnik az emberi lélek egyik dimenziója, újra fel kell tennünk magunknak a kérdést: mit keresünk itt, mit teszünk, honnan jövünk, és merre tartunk?” – mondta el Tompa, és jól viszi be az előadásba Ionesco azon gondolatát, miszerint nem csak a nyelv nem szolgálja már a kommunikációt, hanem a szerzői intenció is elvész a nyelvi tartalmak között.

Egy adott ponton a munkások behozzák a családi portrékat: Beckett a tükörre, Don Quijote metszete pedig egy oldalfalra kerül, majd jön a Ionesco-porté, a tér közepére kerül, egy állványra. De az meg az új lakónak nem tetszik, megfordítják. „Így már jobb. Így mindenkinek jobb” – mondják. És tényleg, merre tartunk? És mit értettünk meg a huszadik századból? Mert a karácsonyfa-giccs mellé Dali lovai is bekerülnek, meg a Magritte-ot idéző keménykalapok. És tényleg még egy csomó minden.



És jaj, annyi minden van még: a főszereplő (egy spanyol színész, Francisco Alfonsín) sok nyelven beszél, de gyakorlatilag mindegy, mert mindig értik (?), meg a heideggeri ketyegő villanykörte, meg, hogy a lakót véglegesen egy óra szorítja ki a térből, a világ kontrolljának elveszítése, mint az én pozíciójának megszűnése. Szóval tényleg, csomó minden lenne, míg az idő mitikussá duzzad, és az új lakó végérvényesen egy paraván mögé szorul, úgy, hogy magával hozott dolgai közül gyakorlatilag csak az üres ládákat volt ideje nyitogatni, meg egy hegedűtokból kivenni az előre elkészített hurkot, és krétával rajzolni a padlóra egy órát: ennyit sikerült.

Helmut Stürmer díszletei tökéletesen illeszkednek, homogénné, kompakttá teszik az eltűnő világot. A Nottara és Tompa számomra az Interferenciák egyik nagy meglepetése. Kár, hogy csak két stúdió-előadás erejéig volt látható.


Egy őrült naplója

Nem egy borzasztó nehezen befogadható darab az Egy őrült naplója, a kishivatalnok szellemi-lelki nyomorgásainak őrületbe forduló feljegyzései, a bukaresti ArCuB Kulturális Központ előadásában pedig nem is próbálta túlbonyolítani, csak megfejelte Alexander Bălănescuval, aki úgy szaggatja szét vonóját és húrjait, akár Popriscsint a gondolatai.



A megrekedt kisember, aki kezdetben "csak" a kutyák beszédének kihallgatásával és a levelezésük elolvasásával lép ki a ceruzahegyezés mindennapjaiból, végül nagyra tör. A felettesének lánya iránt érzett reménytelen szerelem csak ront a helyzetén, s végül azt is a kutyák "leveleiből" tudja meg, hogy a lány nevet rajta. Ekkor törik meg végleg kapcsolata a valósággal, s az újságban olvasottakra alapozva a spanyol királynak képzeli magát, bár palástja csak kényszerzubbony lesz.

Adja magát, hogy a Hegedűs a háztetőn hegedűséhez hasonlítsuk Bălănescu jelenlétét, aki zenéjével folyamatosan kíséri-kísérti a Popriscsint játszó Marius Manolet. Persze nem csak ennyit tesz, hanem zenével fejezi ki a kétségbeesést, a szerelmet, mindent, amit a hivatalnok érez. Manole pedig egészen jó őrült, s végül is az ő játéka meg a hegedű menti meg a monodrámát, amelynek újraértelmezésébe, rekontextualizálásába egy csepp munkát sem fektettek.

Lamb

Fekete kendővel takart arctalan, napszemüveges, tehát vak, báránybőrbe bújtatott, nemtelen emberek/lények sorakoznak a fal mellett, szorosan állnak egymás mellett, valószínűleg félnek. Várnak, várunk, rettenetesen hosszan, már azt hiszem, hogy tesztelnek, meddig bírjuk. A színpad közepét figyelik, ahol egy vörös ruhába bújtatott nő fekszik, együtt kezdnek el settenkedni felé. Majd közösen, iszonyatos erővel ordítanak bele a csendbe, és ugrálni kezdenek. Őszintén megrökönyödöm, ha nem tudnám, hogy színházban ülök, talán még rettegnék is. Kellemetlen érzés fog el, kényelmetlen ennek a nyájnak az útkeresése, és ez sajnos a Lamb végére sem enged.



Pedig elég erős identitás- és megváltáskereséses koktélt kapunk, már a pásztornő alakjának a megjelenésében van egy erős ősanya jelleg, amihez vonzódnak a gyerekei. Felemlegetik a görög mitológia aranygyapjú legendáját, illetve a gregorián énekek beemelésével és a megváltó bárány szólítgatásával pedig egyértelmű keresztény utalásokat is kapunk. Ezzel már szinte túlzóvá válik a bárány-motívum használata, a színpadi történések lassan inkább káoszra hasonlítanak, mintsem a vágyott harmóniára. Pont annyira, mint az előadás végi meztelenre csupaszítás, a feloldozás szélsőséges, szinte a végtelenségig vonszolt keresése.

A Lamb egy erős, de kaotikus próbálkozása a mexikói Lux Boreal Danza Contemporánea társulatának, amit megfelelően megtisztítva és megmunkálva talán érdemes lehet játszani, addig viszont inkább csak össze- és megzavarja a nézőt.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS