Mennyit nyom az idei Interferenciák? Az avatottak válaszolnak
szerk. 2014. december 09. 21:42, utolsó frissítés: 2014. december 11. 14:07Kritikusokat és újságírókat kérdeztünk, hogy mit szerettek az idei fesztiválon, vagy mit felejtenének el örökre. A Büfé a világ legjobb kocsmája!
Mi már megírtuk és megmutattuk, amit az Interferenciákról akartunk mondani, most szakembereket és intenzíven fesztiválozó kollégákat kértünk meg, mondják el, számukra milyen volt a hangulata, mint szerettek benne, mit felejtenének el örökre.
Varga Anikó, a Játéktér főszerkesztője, a kritika rovat vezetője
Az Interferenciák legnagyobb erénye, hogy nemzetközi fesztiválként olyan előadásokat/alkotókat hoz el, mutat meg a kolozsvári (és tágabban vett erdélyi) közönségnek, amik/akik amúgy nehezebben elérhetők – ez jó, mert kimozdít az ismerős színházi nyelvekből. Mindig van pár nagy előadás, ami erős lenyomatává válik egy-egy Interferenciáknak, a két évvel ezelőtti fesztiválé pl. Heiner Goebbels Max Blackje, Márton Dávid Wozzeckje volt. A mostani fesztivál „sztárja” Thomas Ostermeier. A nép ellensége váltotta ki a legnagyobb közönség- és szakmai érdeklődést – egyébként joggal. A civiles, mégis precízen kidolgozott színészi játék, és az ettől való ironikus elrugaszkodás nekem külön üdítő, főleg az esztétizálóbb hajlandóságú színházi kultúránk felől nézve. A világhíres Cheek by Jowl előadásának nagy elvárásokkal futottam neki – Declan Donnellan egy polgári család vacsorájának kifogástalan felszíne alatt, az ösztönvilág háborgásában pörgeti le az Übü-drámát –, de az ötletalapú rendezői gondolkodás hamar kiadta meglepetéseit; ettől eltekintve nagy közönségsikere volt. Egyértelműen erős élmény Jaram Lee, akinek színháza amellett, hogy kifinomult, nagy közönséget képes megérinteni: a koreai színésznő kortárs Brecht-átirata a phanszori műfajára, egy hagyományos zenés-mesélő-dramatikus műfajra adaptálta A szecsuáni jólelket. Pippo Delbono esetében – jelentős olasz alkotóról van szó – inkább színházi előadásra számítottam, mint versmondást-táncot-zenét ötvöző én-performanszra. Jó volt újranézni a Viktor, avagy a gyermekuralom című előadást, a kolozsvári társulatnak jelentős közös munkái vannak Purcăretevel, ismerős, ahogy beszélik a nyelvét – ezért volt izgalmas az Ivanovék karácsonya, az Urbán Andrással való találkozás számomra.
A fesztivál mozgás- illetve táncszínházi vonulatában látható Nagy József (Wilhelm-dalok; Paysage inconnu) és a lengyel Teatr Zar Caesarean Section. Essays on suicide című előadásai koncentrált, intenzív, a testről is mélyen gondolkodó alkotások. Ezekhez képest, épp ebben a vonulatban megjelent pár kevésbé átütő, felületesebb produkció (pl. a Lamb és a Kafka Projekt) – helyettük jóval progresszívebb alkotásokat is meg lehetett volna mutatni.
Az Interferenciák minőségi, profin szervezett, a nemzetközi szakmát is mozgósító színházi esemény. Mindez most is érvényesült – bár a két évvel ezelőtti kiadáshoz képest talán nagyobb amplitúdókkal a programban (azonban több kísérletező előadással is). A hangulatot tekintve: barátságos, kellemes, befogadó, és reprezentatívabb, mint egyéb fesztiválok. Valószínűleg másként éli meg a fesztivált, aki be-belátogat, és nem követi végig a teljes kínálatot – a hossz miatt (12 napot tart) elkerülhetetlenül adódnak kevésbé intenzív napok, a félidőn túl jelentkezik befogadói fáradás; de nem tudom, mennyire releváns ez a szűk nézői kört érintő szempont.
Gergely Zsuzsa újságíró, a Kolozsvári Rádió szerkesztője
A kedvenceim: nem összehasonlíthatók az előadások, emiatt több kedvenc lesz, de a tökéletes színház Urbán András Rózsák című előadása volt. Sok Urbán-előadást láttam, szeretem a nyelvét, érzem az ízét. A Rózsák nagyon poétikus, tablószerű, mint egy performansz- vagy festménysorozat. Nagyon szerettem még a Cesarian Sectiont, amelyet utoljára láttam, és tökéletes befejezés volt: kellően groteszk ahhoz, hogy megborzongasson, és kellően szép, hogy ámulatba ejtsen - itt használták a legszebben a testet. Szerettem az Ostermeier-előadást, bár szívesebben néztem volna mást tőle, mert ezt az Ibsen-darabot nem tartom elég erősnek, viszont ez is kihozta belőlem a társadalmi énemet. Szerettem a phanszorit, mert nagyon leleményes átírását hozta a Brecht-darabnak, és szerettem Nagy Józsefet, mert őt mindig szeretem.
Amit elfelejtenék: a Lambet, bár végig éreztem, hogy az alkotók nagyon jóérzésűek, és teljesen komolyan gondolják, és bánom, hogy nevetőgörcsöt kaptam a felénél. A Fractalicious!-t is elfelejteném, de míg nem tudom, színházi előadásnak mennyire jó, ha rendhagyó egyetemi kurzusként tekintem, akkor működhet, olvasmányélménynek (mert a beszélgetésen megígérte, hogy elküldi a szöveget annak, aki kéri) pedig biztosan csemege lesz.
A hangulat: nagyon sajátos. Aki sok előadásra jár, annak második otthona lesz, a színházban lakik. A beszélgetések idén voltak a legjobbak, azok között is a pansori (nemcsak kultúrák, hanem emberek közötti találkozás is volt), a Bălănescus (amelyen elmagyarázta, hogy miért fontos neki a színház), és a kolozsvári előadásoké. A büfé a világ egyik legjobb kocsmája, ahol a nagyszínpadi előadások után annyian maradnak, hogy mindenkit ismersz, ilyen nincs egy másik kávéházban sem. A TIFF-házas bulik közül idén csak az utolsó estét próbáltam ki, de legalább utolsónak mentem el - én zártam az Interferenciákat.
Kovács Bea teatrológus, a Szabadság napilap tudósítója az Interferenciákról
Amikor rájöttem, hogy külön a testnek nincsenek saját történetei, és már nem próbáltam valami nagyobb összefüggést találni a beválogatott előadások között, elkezdtem egyenként nézni a produkciókat. Néhány kötelező csalódás ellenére a mutató a pozitívumok felé dőlt el.
Ezt is el: A nép ellenségében a francia anarcho-traktátus előadása, az antikapitalista eszmék színházi működtetése; a Rózsák csodaszép összművészeti színházinstallációja, ától cettig; Urbán András kifejezése, hogy ő privatizálta Tolnai Ottót; Nagy József, Wilhelm-dalokkal és Payssage inconnu-val, jelzésszerű vagy határozott mozdulataival, méltóságteljes megjelenésével és elbúcsúzásával együtt; a Fractalicious! fenomenológiai eszmefutattatása (még akkor is, ha csak nagyon felszínesen értettem meg); Jaram Lee művészként és emberként: alázatos és szerény, miközben valami teljesen egyedit csinál mondhatni univerzális szinten, hiszen úgy korszerűsíti a phanszori többszáz éves hagyományát, hogy egyszerre tud humoros és megható lenni; a Teatr ZAR öngyilkos esszéi, és minden, amit közben gondoltam és éreztem, és a visszatérő, megnyugtató felismerés, hogy a színház szavak nélkül a lélek mélyéig hatol.
Ezt tuti nem: Pippo Delbono arroganciája, hogy ő még ezt is megengedheti magának (mit is? aki ott volt, tudja); a Lamb átütő, a megtérés szükségességét propagáló vallási ideológiája és dilettantizmusa; a Wozzek kényelmetlen nézőterelgetése; a (szakmai) belterjesség fel-felbukkanó érzése; Ostermeier megtapsolatlanul maradt németjuhásza.
Zsigmond Andrea dramaturg, egyetemi oktató
Kedves Gál Laci! Válaszolok a kérdésedre, mert olyan édin táncoltál velem a zárópartin. Azt is megbocsátom, hogy nem tettél be a pinkdámába. Szóval.
A helyzet az, hogy a Facebook-profilomon a fesztivál alatt kizárólag interferis benyomásokat tettem közzé. (Nem véletlenül.) Tizenkilencet, vagyis egy híján húszat. Nem ismételném meg azokat. Legyen ez a hiányzó egy, vagyis a huszadik, jó?
Mit szerettem a fesztiválban? A formák szabadságát. Ha az a forma belülről fakadt.
Vagyis az alkotásokból áradó friss levegőt, új tájakat.
Mindegyik előadás jó volt (már amennyit láttam), bár egyik sem volt igazán, igazán jó.
De hát emberek vagyunk. (?)
Mit nem szerettem a fesztiválban? Ha valami nem volt szabad. Vagy nem belülről fakadt.
Ha esetlegesnek tűnt, ragasztottnak. Gondolok például arra, hogy miért kellett azt mondani, ezek A test történetei? Ezek az agy, a szív történetei is voltak.
De hát emberek vagyunk. (?)
Lehetnénk angyalok?
(„melyik feri? interferi!” sorozatunkból, 20.)
Ui.: Tolmácsolnám egyik ismerősöm (T.) véleményét is: zavarja, hogy a stúdióelőadásokra nem lehet bejutni. A TIFFen bezzeg soha nem érzi magát kizárva.
Másik ismerősöm (D.) véleménye: a feszt legjobb élménye a sZempöl koncert volt.
Harmadik ismerősöm (szintén T.): ha nagytermi előadáson csak egy-két szereplő lézeng a színpadon – szokatlan. Bár ismétlődik, tehát...
Főkép: A nép ellensége. Biró István/KÁMSZ fotója