2018. április 25. szerdaMárk
20°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Reflex3: Sirály, avagy ez lenne a terápiaszínház?

Kiss Bence 2015. március 23. 14:41, utolsó frissítés: 2015. március 24. 09:20

Színházi előadás, ami hét órán át zajlik. Dzsízösz, gondolja a néző, mert mit is gondolhat az, aki a hollywoodi szent másfél órát piedesztálra emeli. Végül kiderül, hogy az idő, nem is nyom sokat a latban.


Eljött az első igazi Reflex pillanat: tulajdonképp Csehov Sirálya (tartalom itt) nyitja a fesztivált, ez az első valóban nagyágyú rendezés, ami jelentősen felbolygatja a néző lelkét.

(Minden bizonnyal a szakmáét is, elvégre – amint arról a fesztivál honlapja is beszámol - produkcióért szép számban zsebelt be szakmai elismeréseket az újvidéki Szerb Nemzeti Színház társulata.) Tomi Janežič rendező módszeresen épít fel valamit, amit az előadás végéről visszatekintve leginkább terápiakánt lehet értelmezni.

fotók: Vargyasi Levente/Rexlex3fotók: Vargyasi Levente/Rexlex3



Arról, hogy a rendezői színház fogalmát mennyire kell komolyan értelmezni, igencsak sokat árul el a tény, hogy - színházi pletykák szerint -, a sepsiszentgyörgyi fellépéseket leszámítva egyetlen egy olyan előadás volt, amin Janežič nem vett részt. A rendező a legtöbb esetben aktív résztvevője az előadásnak, valamelyest értelmezi a helyzeteket, illetve Treplev és Nina dolgait (is) magyarázza. (A produkció értelemszerűen a pszeudó-narrátori szerepet vállaló rendező nélkül is jól áll a lábán, viszont a záróakkordként vetített filminszert alapján Janežič személyes jelenléte vélhetőleg tovább fokozza a hatást – ezt amúgy a közönségtalálkozón elhangzottak is alátámasztják.)





A színház a színházban érzés hangsúlyozott eleme az előadásnak

– a szaksajtó szerint a színház értelmének folyamatos meghatározása Janežič vesszőparipájának számít. Kiindulásként próbafolyamatot kapunk, ami egybecseng Csehov szövegével, hiszen a Sirály első felvonása is Treplev színdarabja körül forog. A sepsiszentgyörgyi közönség soraiban több színész is ül, aki alaposan ismeri az eredeti szöveget: elmondásuk szerint kevés az eltérés, inkább ismétlések és húzások érezhetők.



Ami az érzetet illeti, a Csehovnál gyakran visszaköszönő vidéki szenvelgés – szenvedés háttérbe szorul. A rendező óvatosan építi fel a káoszt és az ebből fakadó személyes tragédiákat átitató kétségbeesést. Először is gondja van arra, hogy a színészeket jó alaposan, testközelből érezze a közönség: a szűk játékteret mind a négy oldalról körbeveszik a nézők, később pedig a színpadra is terelik a publikumot. A színészektől nem idegenedik el a közönség, sőt, éppen ellenkezőleg, befogadja őket, mintha valami közös csoportos tevékenységen vennének részt.




Közössé válnak a karakterek érzései is. A második felvonás során elszabaduló hangerő, rohangáló szereplők, illetve a játékteret a közönségtől elválasztó plexilapok festékes összemázolása a közönségben ülők személyes komfortérzetét melegség hiányra, szomorúságra, káoszérzetre cseréli. Ez az érzés azonban már saját. Bár a nézőt csüngő, áttetsző elemek választják el a színpadtól, a pucérra vetkőzött Nina kilép ebből a térből, meztelenségét akár konkrét értelemben is a publikum arcába tolja, testet ölt a hideg erotikába bújtatott kilátástalanság.

A következő felvonásban inkább Treplev érzései körül forog minden – az eredeti szövegnek megfelelően. A rendező persze itt is csúsztat: a megszólaló szereplők szövege az előadás során gyakran hangzik el más szájából, felvételről. (A Reflex 3 fesztivál szervezői nem kis kihívással kellett szembenézzenek: a közel 7 órán át tartó előadásban elsősorban a Janežičet helyettesítő színész szövegét kellett szinkrontolmáccsal fordítani – ebből viszont visszaköszön a ’90-es évek román szinkronja, amelyek esetében minden szereplő szövegét ugyanaz a hang adta vissza.)



A két részre osztott negyedik felvonás a legfontosabb,

ha Tomi Janežič szándékát akarjuk megfejteni. Az első részben Csehov befejezését látjuk a színpadon, a második viszont már videofelvételről megy. Első pillantásra ez is próbafolyamat, de itt jóval többről van szó. Vérbeli színész nyilván probléma nélkül tud könnyezni, eljátszani látszólagos próbát, de Janežič felvételt mutat. Ez a pillanat, ami mindent értelmez: Nyna és Trepljov találkozása, a kettejük viszonya. Janežič gyakorlatilag a vélt, vagy reális emberi viszonyt, a szereplők és színészek egyvelegének érzéseit kanalizálja.

A technika olyasmi, amilyent a Bert Hellinger által kidolgozott családállítás, vagy meseállítás során használ a gyakorlatot vezető személy. A néző ebben az esetben azonban kevésbé része a folyamatnak, mint a hellingeri helyzetben és mégis részesül a katarzisból. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy mikor és milyen mértékben mosódik összes színház és terápia, de a folyamat igenis megtörténik. A közel hét órás előadás a jelentős lelki mélységeket megjáró élmények tempójával rohan, az általános interperszonális kapcsolatok, nézők, karakterek és színészek közt, pedig legyőzik a szubjektív időt, az egyetlen, ami fontos marad az ember, mint érző lény.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS