2018. július 21. szombatDániel
19°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Reflex3: Opera Ultima. A színház és az újságíró válságáról

Kiss Bence 2015. március 24. 14:45, utolsó frissítés: 2015. március 26. 10:33

A fiktív, ám buta, provinciális városvezetés szembeszegülést nem tűrve, utasítást ad egy társulatnak, hogy mit vigyen színre. Erről is szól az újvidéki vég-opera.


Válságban a társadalom, válságban a világ – és válságban az újságíró is. Beaumarchais pedig minden bizonnyal időtlen, vagy update-olható. Tényleg. Különösen, ha egy keretet is kap mindez.

A fiktív, ám buta, provinciális városvezetés minden művészi szándékot lesöpörve, szembeszegülést nem tűrve, utasítást ad egy társulatnak, hogy mit vigyen színre. Erről is szól az Opera Ultima.

Kapásból tudok vezetőket, társulatokat, helyeket mondani, ahol a kis erdélyi magyar mocsárban ez a beleszólás megtörtént. Nem valami nagy dicsőség ez, aki színházak környékén előfordul gyakrabban, az találkozik ilyen helyzetekkel. Úgy tűnik, Újvidék sem kivétel a művészeti kasztráció alól, arrafelé is basáskodnak helyi pénzosztók, adják a feladatot a művészeknek, azok pedig, ahogy elvárható tőlük, cirkuszolnak, fenyegetőznek, aztán mégis lesz bemutató. Ez már önmagában is színház – mégpedig nagyon is valós.

Ezzel fel is vázoltam az Opera Ultima kerettörténetét. Az Újvidéki Színház előadásáról van szó, amelyet Kokan Mladenović rendezett, Beaumarchais A sevillai borbély és Figaro házassága című művei alapján – a szövegkönyvet Gyarmati Kata és Kokan Mladenović írta.


Fotók: Barabás Zsolt, ReflexFotók: Barabás Zsolt, Reflex

Igen, valóban létezik ez a kötelező előadás helyzet. És utálatos is, született ebből már kisebb-nagyobb intenzitású cikk, általában aszerint, hogy a helyi lap és a helyi hatalom milyen viszonyt ápol. Született arról is vita, cikk, kocsmai eszmefuttatás, esztétikai gondolatépítés, hogy a színház a közízlésnek kiszolgálója kell legyen, vagy megváltója.

A művészi autonómia, a gondolat szabadsága, ha úgy tetszik, e sorok szerzője véleménye szerint szent, és mindennemű megsértése helytelen. Talán annyi pontosítást nem árt ideírni, hogy az alkotási folyamatnak szentnek kell lennie, ha őszinte, ha választ fogalmaz meg azokra a témákra, amelyek emberi minőségünkben érintenek minket, a nagyérdeműt.

Végső soron ezt teszi az Opera Ultima, ami magát nem vígoperaként, hanem vég-operaként határozza meg. Ez a színház arról készít színházat, hogy miért nem lehet színházat készíteni. Az első, bohókás felvonás a vidékies rendezés, gyenge poénok, prognosztizálható tapsviharok világát karikírozza, fokozza szerethetővé. A díszlet is vidám, a poénok is könnyűek, minden fehér, mint a hab, amelynek súlya sincs. A második felvonás mindennek az ellentéte. A fekete-fehér világ sötét oldalát kapjuk meg, a jelmezek, díszletek elfeketednek, az intrikák ellehetetlenítenek mindent. Ha a szövegkönyv egy merész fordulattal nem fordítana meg mindent, akkor maradna a nihil.


És lényegében marad is. Van kibeszélés ebben a darabban, és Figaro el is mondja: nem hisz a színházban. Értjük a logikát, a kor, a Balkán nálunk is ragacsos, a politikusok lopnak, a nők akkor érvényesülnek – maradnak békén, ha szétteszik a lábukat, és igen, való igaz, hogy szétteszi a lábát Thália, a társulat és mindenki, aztán jöhet a konszenzusos nemi erőszak.

Komolyan gondoltam, hogy az újságíró válságban van. Konstans módon válságban van, mert érti, vagy ne fogalmazzak elidegenítő módon harmadik személyben, esetünkben én magam értem a szándékot, látom a valóságot az előadásban. A válság azonban az, hogy mégsem tudom leírni, hogy mindez valamit is változtatna bennem. Ne értsenek félre: nem belenyugvásról, a körülmények legitimizálásáról van itt szó.

Mosom kezeim, viszont számomra nézőként, újságíróként, emberi lényként nem elég, ha valaki kimond egy evidenciát. Az újságírói válság része talán, hogy ez a szakma valamelyest fásulttá tesz, így már nehéz a társadalom általános betegségeitől kétségbe esni.


Nem tudom, hogy látja magát az újságírást, a szakmát az a néhány tollforgató ember, akinek szívesen olvasom írásait. Talán nem is lényeges, mert szokásokról és házakról kár beszélni. Számomra az újságírás azt jelenti, hogy van néhány téma, amelyben hiszek. Hiszek, mert az embert, nemzetiségétől, státuszától, általános műveltségének szintjétől és sok egyéb minőségétől függetlenül szólítja meg. Számomra ilyen kapaszkodó a színház. Az embert hozza közelebb, nem a problémát.

Az Opera Ultima felett nem tudok, és nem is akarok pálcát törni. Egyetérteni ennek ellenére sem tudok vele. Ez az előadás ugyanis a problémát tárja fel, az emberről pedig az én ízlésemnek túl keveset mond. Csalódotton jöttem ki az előadásról, mert másképp látom a helyzetet. Én még hiszek a színházban, csak éppen egy másik, hozzám közelebb eső formájában.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS