Reflex 3: Páros magánytánc
Kiss Bence 2015. március 25. 14:09, utolsó frissítés: 2015. március 26. 10:33Invisible Duets három szemszögből: egy koreográfus, egy zenész és egy fotós a lengyel táncelőadásról.
Finoman szétszabdalt gondolatok, free jazz, táncszínházként tálalva. Mi másról is szólhatna az Invisible Duets, azaz Láthatatlan Duettek, mint egy férfi és egy nő közti átértelmezés, újratervezés alatt álló viszonyrendszerről. A látottakról, hallottakról három művészt kérdeztünk.
Bordás Attila koreográfus, Ferencz Áron zenész és Henning János fotóművész más-más szemszögből nézte a Dada von Bzdülöw Színház előadását. A táncszínházi produkció a Refelex fesztivál megosztó hatást kiváltó programjainak egyike. Az alábbi vélemények nem mentesek a szubjektivitástól, sőt kimondottan annak jegyében fogantak.
Ízelítő az előadásból:
A táncot Bordás Attila koreográfus képviseli. Ő ilyennek látta a produkciót:
- Nagyon fura ízlésű előadást láttam. Nem vagyok ezzel a gesztusvilággal megbékülve, az a formanyelv, amelyet ez a páros űz, nekem nem ütötte az univerzális tánc szintjét. Volt bennük érzelem, de azt a bizonyos negyedik falat, amit nehéz átlépni, ez nem hagyta el. Nem elég az, hogy megértsem a történetet, az absztrakciót, ott kell legyek velük. Ha rátehetném a kezem erre a produkcióra, jobban megdolgoztatnám őket – érzésem szerint nem volt mindez eléggé összhangban. Egy adott ponton kifulladt számomra az előadás. Még több és még több kell – de nekem ez a produkció nem volt elég.
Az előadás egyik pillanatában meztelenre vetkőzik a férfi, a nő tejszínhabot fröcsköl egy sprayből a gumicsizmájába...
- Jó az üzenet, csak indokolatlan. Nem jutottunk el a vetkőzésig – a hátam mögött egy néző mondta is, hogy „Jaj, nem hiszem el”. Olyan gyorsasággal vetkőzött le a férfi szereplő, hogy én megrémültem. Az erotika mindenképp felmerül, mert egy nő és egy férfi viszonyáról beszélünk, ez azonban inkább kivetkőzés volt – az a bajom, hogy a külső szem rosszul adagolta az előadás etapjait. Azzal a töltettel, amivel eddig dolgoztak, nem jutottunk el a levetkőzésig, ez önmagáért történt, indokolatlanul. A szöveg (amelyet közben kivetítve olvashat a közönség – szerk.) a tánc formanyelve, a zene nem volt úgy egyeztetve, hogy ebből egy egész kerekedjék ki. Ha ez egy leves, akkor nem főtt még meg.
Henning János fotóművész egyfajta sztoikus hidegséggel nézi a produkciót. A fényképeket fekete fehérre alakította. Íme az Invisible Duets Henning kamerájából!
Ferencz Áron határozottan lelkesedik az előadásért. Ő képviseli a zenész nézőpontját:
- Az előadás viszonyulásokat mutatott és a zene is ezt tette: két véglet közt mozgunk, a free jazz és a másik pólus, ez a mai kortárs, nagyon noise vonal, ami tiszta elektronika volt. Az előadás zeneileg is nagyon jól ellenpontozott: elektronikus és akusztikus zene, felváltva, a jelenetek függvényében. Két nagy véglet ugyanazon a free vonalon, amelyen az elektronikus folyamatosan ellenpontozza az akusztikust. Az elektronikus zene folyamatosan atmoszférikus és a szó pozitív értelmében egysíkú jellegű volt, ami folyamatos végtelenség érzést hozott. Az akusztikus az nagyon sok helyzetben nagyon virgonckodott, folyamatosan free stílusú dobot hallottunk, nagyon jó hangminőségű felvételen. Számomra ez is pozitív. A szaxofon a kitörő állapotoknál szólalt meg, a táncban kitörő állapotokat próbált megfogni.
Ha nincs tánc, csak két embert, egy nőt és egy férfit látunk, ugyanennyire nyilvánvaló lenne ez a viszonyrendszer, csupán a zene miatt?
- Igen. Nem tudom, hogy a zene kimondottan ehhez az előadáshoz volt írva, vagy sem, azonban én úgy érzem, hogy igen. Azért volt ez vagány, mert legtöbb esetben ritmustalan, free zenéről beszélünk, ezért a táncosoknak sokkal nehezebb volt a zenével egy ágra vergődni. A zene tökéletesen követte a táncot, a táncosok is tökéletesen követték a zenét: nekem nagyon bejött az, ahogy mozgásból a freet meg tudták fogni. Számomra olyan volt a mozgás, mintha a szaxofon mondanivalóját a tánc fejezte volna ki. Ez rendkívül érdekessé tette az előadást.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!