2018. július 21. szombatDániel
19°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A demokrácia ellen pró és kontra

2015. április 01. 18:15, utolsó frissítés: 18:15

A bukaresti Odeon Színház előadása a Reflexen nemcsak a közönséget osztotta meg, hanem minket is.


Esteve Soler: A demokrácia ellen, rendező: Alexandru Dabija. Odeon Színház, Bukarest

Kiss Bence kontra

„Megpróbáltuk, de nem sikerült. Mit tanultunk ebből? Azt, hogy nem érdemes megpróbálni” – Homer Simpson. Alexandru Dabija megpróbált a bevetthez képest valami nagyon más színházi nyelvezetet használni, ám a folyamat során valami nem működött.

A közönség java nem szerette ezt az előadást. A szakmabéliek húzták az orrukat, pedig érdekes gondolat. A produkció javát persze a kegyetlenül őszinte, alkalmasint mizantróp Esteve Soler szöveg képviseli. 1989 után 25 évvel, a láncról elszabadultan őrjöngő DNA-val érdemes a demokrácia mibenlétén elgondolkozni. Azok, akik aktualitást, közéleti áthallásokat várnak a darabtól, sajnos csalódni fognak.


Egyéb iránt… Miért is kellene aktuálisnak lennie egy színházi produkciónak, ha lehet univerzális is? Nem kell, csak ez a szöveg adna rá lehetőséget. Az előadás ettől még lehetne erős, de a folyamat során erejét veszti.

Ha nagyon szájbarágósan elemezzük az előadást, akkor több szakaszra osztható a szöveg: a demokrácia megszületik, kísérletet tesz az életre, eltiporják, majd megölik. Mindez persze úgy, hogy a demokráciáról konkrétan csupán egy jelenet szól.

A szövegkörnyezet kicsit a Tarkovszkij féle Sztalkerre emlékeztet: a látszólag semleges környezet nagy csapdája, hogy bármilyen groteszk, általánosan elfogadható erkölcsi normának ellentmond.

Személy szerint a legelső jelenetet találtam érdekesnek: a gyerek születéséről van szó, aki lehetne egy gyerek, vagy éppen maga a nagy betűs Demokrácia. Közhelyektől, megkérdőjelezhető szeretettől átitatott mondatok közt jön világra a szörnyszülött, az alantas megtestesülése, aki felfalja szüleit. Érdekes, hogy Oana Ştefănescu és Mugur Arvunescu mennyire jól illeszkedik ebbe az alternatív nyelvet beszélő színházi környezetbe. (A probléma persze az, hogy ezek után nehéz megfogalmazni, hogy mitől más mindez, mi az az összetevő, amelyből a folytatásban túl kevés van ahhoz, hogy a lángra kapott produkció perzseljen, és ne fulladjon el a tűz.)

Fotó: reflexfest.ro/Barabás ZsoltFotó: reflexfest.ro/Barabás Zsolt


A folytatás a narratíva szempontjából megállja a helyét. A demokrácia mint szereplő eltűnik, beszippantja a tudás hiánya, az emberi alantasság, a középszerűség, illetve a kicsinyes rosszindulat gyávasága. A folytatásban sor kerül egy párbeszédre az ex-barátnője miatt minden értéket leromboló gonosz és az őt kiszolgáló csökkentett értelmi képességű lemming között, ami megfogalmazása mindannak, amit polgárként sejteni vélünk a hatalomról: ha az emberek túl okosak a hatalomhoz viszonyítva, akkor új, sekélyes lakosságra kell cserélni őket.

A történet végére felnő a demokrácia, a 18 éves átlagos srác – ezúttal azonban nem ő a torzszülött, hanem a szülők, akik közlik vele, hogy a szex, a karrier és hasonló dolgokról kellett lemondaniuk miatta. Visszaköszön tehát az előző szín, ahol a város romjain lakmározó hatalom a Maslow-piramis alsó szintjére cseréli mindazt, ami értéket jelenthet.

Kicsit szájbarágós, de pusztulnia kell a legénynek, akit szülei megölnek, majd vidáman pózolnak vele. A néző? A néző pedig pislog. Érti a szöveg irányát, ami alkalmasint talán túl didaktikusan is kerül elé – a produkció azonban sántít. Talán a rendező, talán a színészek nem értik, nem érzik, nem látják kellőképp az irányt. A végeredmény egy kísérlet marad. „Megpróbáltuk, de nem sikerült. Mit tanultunk ebből? Azt, hogy nem érdemes megpróbálni.” Legalább is így nem.

Fotó: reflexfest.ro/Henning JánosFotó: reflexfest.ro/Henning János


Gál László pró

Rég láttam színházat, ahol ennyire vibrált a nagybetűs játék, ahol nem éreztem semmi mesterkéltség, ahol még a legutolsó grimasz és kézmozdulat is élt. Igaz, megfakult, tompa játékkal nem is nagyon működött volna. A Demokrácia ellen leginkább ember- és élettelenségről beszél, a demokrácia visszásságait sorolja hat jelenetben. És talán pont a forma és a tartalom közötti feszültség teszi, hogy napokkal később is szeretettel gondolok vissza rá.

Az Odeon Színház előadásának már az első jelentében megjelenő két beszélő fej beszippant, hang nélkül is néztem volna Oana Ştefănescu és Mugur Arvunescu játékát. A saját (pók)hálójukba keveredett szülők, akik tálán még nem is tudják, de képtelen szabadulni, akiket a saját embertelen, torz gyerekük, a fogyasztói társadalom teljesítményorientált, génmódosított embere fal fel, akiben már nincs semmiféle kötődés.

Nem akarom rendszerben látni, egy sztorira felfűzni az előadást, ahogyan szerintem az előadás sem akarja sem éltetni, sem teljesen porba döngölni a demokráciát. Egyszerű jelentek vannak, amik a társadalmunk elképesztő anomáliáira akarnak rávilágítani, reflektorfénybe hozni. Amihez az abszurdnak ideális esetben megvannak az ordítás, harsogás és moralizálás nélküli eszközei, ennyi az egész. De ha csak annyit tesz, hogy egy órával többet gondolkodom a körülöttem lévő világon már megérte.

Fel lehet róni Dabijának, hogy nem élezi az aktualitásokra az előadását, hogy a darab legtöbb kortárs utalást tartalmazó jelenetét kiveszi, a meglévőket pedig „megtisztítja” a konkrét utalásoktól, eltávolítja a saját világunktól. Ez inkább ízlésbeli kérdés, mint feltétlen hiányosság, mert így is gondolkodhatunk a jelenünk társadalmáról, akár romániai, akár nem.

Fotó: reflexfest.ro/Henning JánosFotó: reflexfest.ro/Henning János


Töprenghetünk az üzletemberek véres küzdelmén, a politikusok kicsinyességén, hogy kedvükre elpusztíthatnak egy várost, a kultúrák közötti meg nem értésen, vagy akár azon a lehetetlen állapoton, hogy már nem tudunk elszámolni hétig. Azt a kiszolgáltatott állapotot idézi, amiben az ember megszüntet mindenféle gondolkodást, amikor megszűnik embernek lenni, amikor a politikusok már kedvükre manipulálhatják az embert, amikor teljességgel "elfogyaszthatóvá" válnak.

Hogy az előadás végén az ember tárgyiasítása, kiszolgáltatottsága már a maximumára jusson. Amikor a szülők elpusztítják saját - talán épp az első jelenetben megszülető újszülött - nagykorúvá váló gyereküket, mert nem elég hasznos a társadalom számára, nekik pedig kevés örömük származik belőle, már minden emberinél tovább megy.

Az már szinte közhelyes a végén, hogy lefotóztassuk magunkat: bárgyú mosolyt biggyesztünk az arcunkra, és pózolunk a lelőtt emberrel, akár egy állattal. Ha már úgysem vagyunk képesek az élményeket átélni és megélni, csak fényképekre tárgyiasítani, eltenni, megőrizni. Szinte olyan, mintha a felskiccelt abszurd már nem is lenne olyan távol. Szerencsére csak úgy tűnik.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS