2017. október 18. szerdaLukács
11°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Double Bind: tényleg gatyában fejenállás a kisebbségi lét?

Sebők Rácz Tímea 2015. május 18. 15:49, utolsó frissítés: 15:49

Ilyen sztorikból minden erdélyi magyarnak van legalább egy, de ez így egyszerre a nagy büdös közös valóságunk.


Romániából jöttem, de magyar vagyok – mondtam 2008-ban egy szerb, egy német és egy svájci beszélgetőtársnak valahol külföldön, miközben megpróbáltam felkészülni lelkileg arra, hogy most történelemleckét fognak kérni tőlem, vagy marslakónak néznek. Ja, tudom, ez olyan, mint Vojvodina, mondta a szerb; igen, hallottam már ilyenről, de nem tudom pontosan, mi van ezzel, mondta a német; miközben a svájci, aki gyerekkora óta beszéli országának mind a négy hivatalos nyelvét, csak nézett, értetlenül.

Elutasítás, rosszindulat nem volt egyikükben sem, mégis azt kívántam, bárcsak lenne kényelmesebb, fekete vagy fehér helyzetem, és ne kellene most magyarázkodnom három embernek egyszerre, akik közül egyik érti, másik kicsit, harmadik meg egyáltalán.

Ez az én sztorim abból a fajtából, amelyből minden erdélyi magyarnak van legalább egy. Olyan, amilyennel Kincses Réka és Alina Nelega indítja a Double Bind című dokumentarista előadást, az utóbbi évek legizgalmasabbjának mondott marosvásárhelyi színházi projektet, amelyet vasárnap a Kolozsvári Rádió termében is meg lehetett nézni.

A külföldön dolgozó erdélyi magyar lány vacillál, hogy magyarnak mondja-e magát, és magyarországiként legyen elkönyvelve, vagy romániainak, és akkor románként megbélyegezve. A magyar sokkal jobban hangzik a románnál, de nem a teljes igazság, állapítja meg, és végül közli, hogy Romániából jött, majd kedves mosollyal tűri, hogy úgy viselkedjenek vele, mint amire számított.


A fotók a decemberi próbafolyamaton készültek, és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Facebook-oldaláról származnak


A már közhelyszerű helyzet után az előadást előkészítő workshopba, a próbafolyamatokba tekintünk bele, és az előadást alkotó, egymástól független jelenetek között is van még olyan, amikor a színészek “önmagukat” illetve a két rendezőt játsszák. Megállapíthatatlan, hogy


mennyi a valóság,

a munka közben spontán előállt helyzet ezek között, mint ahogyan az is, hogy a felépített jelenetek mennyire valós ihletettségűek. 50-50 százalék a valóság és fikció aránya – mondta Nelega az előadás kapcsán készített interjúban, de Kincses rákontrázott: minden fikció, a dokumentumfilm is, mert csak kiragadva képes megmutatni valamit is a valóságból, és mindenképpen értelmezés.

Igazából lényegtelen, miután többször is az a benyomásom, hogy az előadás kitalálja a gondolataimat: azt látom viszont a színpadon, amire éppen magam is gondoltam. Ha feltűnik, hogy ez már megint egy olyan jelenet, amiben a románok az ősgonoszok, magyar részről meg nincs más, csak a tipikus önsajnáltatás, az egyik román szereplő előlép és elmondja ugyanezt; ha megkérdőjelezem egy szituáció valószerűségét, egyszer csak ismét a “próbafolyamatban” találjuk magunkat, ahol az egyik “rendezőnek” van ugyanezzel problémája. És ez persze nem valami paranormális jelenség, csupán a nagyon sokunk – és saját maguk – tapasztalatait adják vissza a színészek és az író-rendezők.



A szituációk sokszor játszódnak Marosvásárhelyen, a "konfliktusváros" motívuma, a fele-fele etnikai arány is megjelenik. Nem kizárólag, de eléggé


marosvásárhelyi darab,

egy olyan városé, amelyet sem a bennszülött románok vagy magyarok, sem a más városból odaszármazottak sem tudnak igazán belakni a vélt vagy valós sérelmek miatt. Miénk a múlt, övék a jövő, sajnálkozik egyik jelenetben "a magyar", elkergették innen nagyanyádat a magyarok, sose felejtsd ezt el, nevelik egy másikban gyereküket "a románok". A szatmári Vásárhelyen "találkozott először" románokkal, a botosani-i meg magyarokkal, de persze a helyzetek általában túlmutatnak Marosvásárhelyen, mint fizikai valóságon.


A jelenetfüzérek közül a legszórakoztatóbb, ugyanakkor a “felsőbb” helyzetet a legjobban ábrázoló


a talkshow,

amelynek szereplői között, ha úgy tetszik, konkrét politikusokat is felismerhetünk, de unalomig ismételt és betéve tudott diskurzusokat mindenképpen. Van még egy jelenet, ami szintén a politikumról szól, de az aláírom-ha-te-is-tartod-a-szád típusú egyezkedéseket legfeljebb a pár éve felfutott stenograma (a lehallgatott beszélgetések átirata) műfajból ismerjük, és színpadon nem annyira erős, mint a jól ismert talkshow. Amikor egyszerűen nincs olyan, hogy végighallgassuk a másikat, hanem az erősebb hangú beszél; amikor a nagy nehezen kimondott gondolatoknak sincs semmi lényege, amikor a párbeszédre, toleranciára stb. felhívó szöveg is csak üres frázis, és halálosan unjuk az egészet, már csak röhögni tudunk a korlátoltságon, azt is kínunkban.

Az is telitalálat a jelenetben, hogy az eredeti témától, az autonómiától a kisebbég-többség kérdésén keresztül eljutnak a nem etnikai kisebbségekhez, amelyek kirekesztésében, el nem ismerésében nemcsak a színpadon megjelenített politikusok és jogvédők járnak élen, hanem a valódiak is.



Nem minden jelenet egyformán erős, van, ami bőven kimaradhatott volna, viszont az igazán jók azt mutatják meg, mennyire nevetségesek, kicsinyesek, indokolatlanul felsőbbrendűek tudunk lenni a másikkal, magyarok és románok egyaránt. A románok nem léteznek, legfeljebb Bukarestben, a magyarok sem, legfeljebb csak Budapesten, ott vannak jó helyen, "itt Erdélyben ne lássam őket". A kisebbségi létről szóló performansz meg a magyaroknak állít jó kis tükröt: tényleg kétségbeesett, sikertelen


fejenállási kísérlet lenne,

gatyában-zokniban, ami üvöltöző kirohanással végződik? A románoknak meg double bind az egész, nem tudnak kiigazodni a magyarok felől érkező kommunikáción, és a maguk során ők sem tudnak igazán kommunikálni. A magyarok a gébe, a románok a zsébe (G.Café, illetve J'ai Bistrot) járnak, elkerülik egymást nagy ívben. Pedig ha gyakrabban találkoznának, abból jó dolgok sülhetnének ki. Mint például a Double Bind.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS