A csíki lány, aki Râmnicu Vâlceán próbált szerencsét, és bejött neki
kérdezett: Balázsi-Pál Előd 2015. június 15. 13:50, utolsó frissítés: 2015. június 16. 09:29Szász Réka Kolozsváron, magyarul végezte a színit, majd hirtelen ötlettől vezérelve jelentkezett egy román színház válogatójára. Azóta ott dolgozik.
Csíkszeredában születtél, Kolozsváron jártál egyetemre, Râmnicu Vâlcean dolgozol. Hogy jött képbe ez a város?
– Kolozsváron elvégeztem a három évet a színin, és már harmadév végén le voltam szerződve Râmnicu Vâlceára, így később párhuzamosan végeztem Kolozsváron a mesterit és játsztam az ottani színházban. Nem tudom, hogy kezdődött ez a történet, vagy honnan jött. Talán a semmiből, csak úgy, egyszer csak ez történt.
Harmadéven az egész osztály várta az ajánlatokat, amik nem igazán jöttek. Vártuk, hogy valami történjen, hogy egy színházigazgató felfigyeljen ránk, vagy valahol legyen egy casting, de majdnem minden erdélyi magyar színház kapui zárva voltak, kivéve például a kézdivásárhelyit, ahova öten az évfolyamtársaim közül el is mentek, és fel is vették őket (végül csak ketten kötöttek szerződést). Nem is tudom, mi volt az oka, hogy én nem mentem el, valamiért úgy éreztem, hogy nem akarok.
Ezután szóltak a román osztályból, Bács Miklós osztályából, hogy van egy meghallgatás Râmnicu Vâlceán, és ők mennek. Abból az osztályból kért meg valaki, hogy kísérjem el. Azt mondtam, oké, felültem a buszra, és elkísértem. A buszon már gondolkodtam, hogy mégiscsak egy castingra tartunk, mi lenne, ha én is bemennék. Egyáltalán nem voltam biztos magamban, nem tudtam jól románul – mégiscsak csíki vagyok... (nevet) Amikor odaértünk, egy darabig azt éreztem, hogy nekem oda nem kell bemennem, nincs semmi értelme, aztán kvázi belöktek a többiek: de igen, meg kell próbálni, ha már itt vagy, és nincs semmi veszítenivalód.
És hirtelen ott is találtam magam a színpadon, azzal a kérdéssel, hogy van-e olyan szöveg, amivel készültem. Hát nem volt. Nem tudtam egyetlen egy szöveget sem románul. Pár másodperc alatt lepörgött a fejemben: ha most azt mondom, hogy nincs, akkor ki is mehetek az ajtón, így azt mondtam, hogy persze, van szövegem. Rögtön jött az ötlet, hogy fordítsak le valamit, mert más esélyem nincs.
Leültem egy székre, és elkezdtem az egyik harmadéves monológomat fordítani helyben románra. Ez nagyon vicces volt, mert nem tudtam jól románul, és nemlétező szavakat használtam, nyelvtani, egyeztetési hibákat vétettem folyamatosan. A zsűri tagjai már az elején az asztal alá röhögték magukat. Ahogy láttam, hogy ez ennyire vicces, arra gondoltam: ha már hülyét csináltam magamból, akkor menjek végig ezzel a dologgal. Folytattam, és akkor már én is elkezdtem viccet csinálni abból, hogy helytelen szavakat használok. Majd egy szöveget kellett felolvasnom románul, ami rendben volt. Kábé egy hét múlva megkaptuk a listát, és kiderült, hogy felvettek.
Kaptál magyarázatot arra, hogy annak ellenére, hogy egy nem tökéletes produkciót mutattál be, miért vettek fel mégis?
– Ez valóban nem volt tökéletesnek mondható, távol állt attól. De a maga tökéletlenségében volt jó. A zsűriben volt két rendező és a színházigazgató, én tőlük kaptam választ. Valami olyasmi volt a válasz, hogy az, amit én ott csináltam, nem csupán nagyon bátor, hanem élő is volt, mint színházi pillanat: ott helyben történt, hogy komédia lett abból, hogy mennyire nem tudok románul és hirtelen színházi jelenet értéke lett. Egyszerűen jól jött ki, ez szerencse – azt gondolom.
Hogyan dolgoztad fel, hogy kaptál egy értesítést, mely szerint a Râmnicu Vâlcea-i színház alkalmazottja leszel?
– Mivel szeretek menni az árral, és nem is szoktam hosszú távra tervezni, az volt az első gondolatom, hogy úristen, engem most felvettek, ez azt jelenti, hogy ennek így kellett lennie. Vagy nem véletlenül mentem el odáig, vagy nem nevezhető véletlennek, hogy bementem a terembe, vagy nem véletlen az, hogy jól sikerült. Úgyhogy azt mondtam, hogy ennek nem szabad, vagy nem kellene ellene menni – ez volt az első gondolatom. Főleg, hogy nem volt semmi más választásom, bár valószínűleg mehettem volna Kézdivásárhelyre is. Akkor még latolgattam a kettő közti különbségeket és választást.
Mennyire volt számodra ismerős a román színház egésze, illetve a Râmnicu Vâlcea-i színház? Láttad korábban valamelyik előadásukat?
– Ezelőtt egy hónappal adtam egy interjút románul és egy hasonló kérdés kapcsán tudatosult bennem, hogy a szerződéskötés előtt még a nagyon neves román színészekről sem tudtam semmit. Harmadéven alig ismertem a román színházat. Láttam pár előadást, tudtam azt, hogy különbözik. Amiből viszont többet láttam, az a román osztályok munkája az egyetemen.
Most hogyan fognád meg a magyar és román színház különbözőségét címszavakban?
– Ez bonyolult. Természetesen vannak különbözőségek. Amit már az egyetem alatt észrevettünk, hogy sok esetben kissé felmutatott a színészi játék. Ehhez képest a mienk mindig visszafogottabb, egyszerűbb volt.
Azért nehéz a különbségekről beszélni, mert nem szeretném egyiket sem értékelni ezáltal. Egyre inkább azzal találkozom, hogy mindkettőnek megvan a haszna és az értéke, és nagyon szépen lehet őket keverni. Nagyon szeretem például azt, hogy van néhány román színész, aki erős formával dolgozik, például lábujjhegyen jár egy egész előadás ideje alatt és én elhiszem, hogy az adott szereplő tényleg így jár.
Mi általában – legalábbis az egyetemen – ódzkodtunk attól, hogy nagyon felmutatott legyen a játék, vagy nagyon furcsa karaktereket hozzunk létre, mivel az egyik fő dolog, amire törekedtünk és elsősorban fontosnak tartottunk, az az, hogy mindig igaz legyen, ami a színpadon történik. Ezért én például ritkán indítottam úgy, hogy külső formát adok a szereplőmnek. De ez nem biztos, hogy jó. Azóta persze sok hatás ért – változtam. Ezekről a folyamatokról természetesen hosszú órákon keresztül beszélgethetnénk...
Izgalmas, hogy a színházzal ellentétben a román újhullám filmjeiben pont a visszafogott, nagyon természetes színészi játék dominál.
– Igen. És most van egy ilyen hullám a román színjátszásban is, általában pejoratív értelemben szokták használni rá a micul adevăr kifejezést. Az alapgondolat az, hogy ne legyen túljátszva a szerep. Van néhány rendező, akivel én is dolgoztam, például Cristi Juncu meg Vlad Massaci, akik erre törekszenek. Arra, hogy például egy realista műben semmi ne legyen túljátszva, legyen igaz, legyen minden a helyén, igazi embereket lássunk. Ez rendben is van. De újabban néhány független színházi előadásban azt vettem észre, hogy ez a micul adevăr már kezd túl kicsi lenni: a színészek mintha elbújnának, a néző küszködik, hogy hallhassa és láthassa a színészt. És ez a színpadon nem működhet, el kell jutni a nézőig, nincs ott a filmes premier vagy szekunder plán.
Jártál már Râmnicu Vâlcean a válogató előtt?
– Nem. Ami meglepő volt elsőre, hogy nagyon szép kisváros. El sem hittem volna, ha valaki ezt mondja. És amikor megérkeztünk taxival a színházhoz, akkor ért a legnagyobb meglepetés: gyönyörű a színház, óriási üvegfalai vannak, nagyon modern, egy mallhoz vagy egy bankhoz hasonlít. Akkor volt három éves az épület és ez nagyon kellemes meglepetés volt. A városról semmit sem tudtam, úgy mentem oda, hogy fogalmam sem volt arról, mi van, vagy mi lehet ott.
Ilyenkor, gondolom, vannak az emberben előítéletek, még ha próbál is harcolni ellenük. Te hogyan birkóztál meg ezekkel?
– Próbálom megszabadítani magam bármilyen előítélettől. Úgy emlékszem, hogy nagyon nyitott voltam. Eleve öt román kollégámmal érkeztem oda (őket is felvették), és kezdtem gyakorolni azt, hogy az első helyen a színház legyen, és ne az, hogy milyen nyelven történik. Persze nagyon fontos a nyelv, de én annyira szeretem a színházat, hogy állíthatom: amikor döntöttem, csak második helyen volt a nyelv. Elsősorban játszani szerettem volna – minden végzős diáknak nagyon fontos, hogy játsszon.
Előítéletek bennem annyira nem voltak, persze azért gondolkodtam, hogy vajon mi lesz ezzel a nyelv dologgal. Râmnicu Vâlcea Erdély és Olténia határa, ők sem igazán tudják, hogy minek tartják magukat, néhányan erdélyieknek, néhányan oltyánoknak. Volt bennem egy icipici félsz, de nem abban az értelemben, hogy féltem volna elindulni az utcán, hanem abban az értelemben, hogy a nézők hogyan fogják elfogadni, hogy odakerül valaki, aki nem csupán nem arról a vidékről való, de más nemzetiségű is, akcentussal beszél stb.
Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy semmiféle problémám nem volt, sőt, sokkal inkább úgy kezelnek, mint egy vendéget. Én egy folyamatos vendégellátásban vagyok – persze a színházban már ismernek, ott barátaim vannak, de a nézők közül senki nem úgy fogja fel ezt a dolgot, mint ahogy általában Erdélyben elképzelnénk. Ez volt számomra a legérdekesebb, hogy azon a vidéken nincs konfliktus. Eleve ritkán szembesülnek azzal, hogy mi az, hogy kisebbség.
Mennyire nyitottak az emberek Râmnicu Vâlcean a színház iránt?
– Elég problémás ilyen szempontból a város, mivel ott van az Oltchim, ami most befulladt, és tele van az egész város munkanélküliekkel, sajnos. Ez az egyik réteg, aki nem jár színházba. Nagyon érdekes, mert a város másik fele nagyon gazdagnak, vagy legalábbis jómódúnak tűnik. Tisztán érezhető törés van a két réteg között.
Persze soha nem tudnám azt mondani, hogy annyian járnak színházba, mint ahogyan azt mi szeretnénk, de ami nagyon jó, hogy van egy nagyon fiatal színész csapat (mind Kolozsváron végzettek, Bács Miklós és Miriam Cuibus osztályából) és sikerült a város fiataljait bevonzani a színházba. Nincs olyan líceum, aki legalább egyszer ne látta volna minden előadásunkat.
Még mindig te vagy az egyetlen magyar színész a városban?
– Igen. Én vagyok az egyetlen magyar színész, de eddig szinte többször dolgoztam magyar rendezőkkel, mint románokkal. Már az első előadás, ami odaérkezésemkor készült, a Revizor volt, Vadas László rendezésében. Azóta dolgoztam a Kolozsváron doktoráló Botos Bálint rendezővel háromszor, és meghívták Bordás Attilát is rendezni, vele is csináltunk egy előadást. A 12 előadásomból ötnek magyar volt a rendezője.
Tehát adott esetben előnyt jelenthet, hogy magyar vagy? Így talán jobban meg tudod érteni a rendezők szándékait.
– Azért értem a román rendezőket is (nevet). Talán az a fontosabb, hogyha nem kerülök ide, nem hiszem, hogy egyértelműen ezekre a rendezőkre gondolt volna az igazgató. Amikor például arról volt szó, hogy hívjuk meg Botos Bálintot rendezni, akkor én is tudtam visszajelzést adni az igazgatónak, hogy kiről van szó, hogyan dolgozik, mert én már dolgoztam vele az egyetemen. Persze minden mindennel összefügg: ők is, én is odakerültünk, nem tudom pontosan, minek köszönhetően, de nagyon hangulatos lett az ottani munka.
Mennyivel nehezebb számodra románul megtanulni egy szöveget, mint magyarul?
– A szövegtanulás szerencsére nem nehéz számomra, és nem látok óriási különbséget aközött, hogy románul tanulok meg egy szöveget, vagy magyarul. Persze eleinte sok nehézségen mentem keresztül. A Revizor archaikus szövegének mintegy felét nem értettem első olvasáskor. Szótár – ezzel kezdtem a munkát. A színpadon próbáltam, a szobában szótáraztam, próbáltam megérteni. A régies szavakat nemcsak megértenem kellett, hanem meg is kellett éreznem őket. A szó jelentése, amit magyarul természetesnek veszünk, értünk és érzünk, az románul nehézséget jelentett nekem.
Sok-sok munkával, lassan, de azt gondolom, belejöttem. Most már nagyon ritka, hogy ennyire ne értsek egy szöveget első olvasatra. Aztán amikor eljutunk a színpadi próbákig vagy a főpróba hetébe, akkor ez már ott sincs, ott már áttevődik a hangsúly a munkára.
Ha kapnál egy felkérést egy erdélyi magyar társulattól, hogy szerződj át hozzájuk, hogyan döntenél?
– Attól függ. Melyik színháztól? Nem lenne könnyű döntés. Egyértelműen szeretnék magyarul is játszani, de nem tudok konkrét választ mondani arra, hogy igent mondanék, vagy nemet. Valószínűleg hajlanék az igen felé, de nem szívesen hagynám ott ezt a 12-14 fős fiatal csapatot sem, akikkel nagyon jól dolgozunk együtt. Attól függ, hova hívnának és milyen kontextusban.
A Tízen a filmért sajtótájékoztatóján mondtál egy ezernél jóval kisebb számot, és hozzátetted: ezt nem euróban kell érteni. Mennyire lehet megélni a színházból?
– Ez a legnagyobb probléma: nem lehet megélni. Aki a kezdő színészi fizetéséből és más segítség nélkül él, az vagy nagyon ügyes vagy nem mond igazat. Én egy albérletet sem tudnék kifizetni. Szerencsére a színházban lakhatok, amikor ott dolgozom, de azon kívül nagyon sokat utazom. Ha nem lenne ösztöndíjam meg segítség otthonról, nem tudnám mindezt megtenni. Azért utazgatok, hogy dolgozzak, hogy minél több mindent csináljak. Ez nem kellene ekkora luxus legyen, legalább erre kellene legyen fedezetem. Még nincs, de optimista vagyok, és próbálok úgy dolgozni, hogy egyszer meg lehessen ebből élni.