2018. július 22. vasárnapMagdolna
24°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Gărâna: idén a balkáni, közel-keleti és mediterrán hangzások domináltak

G.Z. 2015. július 16. 14:56, utolsó frissítés: 14:56

Tudósítónknak megint jól telt a legmenőbb romániai jazzfesztiválon, bár végül mégsem ő volt az, aki a kocsik tetején táncolt.


Az idén sem okozott csalódást a zeneszeretőknek az ország legszínvonalasabb jazzfesztiválja, amelyet július 9–12. között rendeztek meg és jövőre ünnepli jubileumát.

Az évről-évre visszatérő ismerős figurák mellett úgy tűnik, egyre nagyobb népszerűségnek örvend a Szörényordason megrendezésre kerülő nemzetközi jazzfesztivál, amelyen a kisgyerekektől az öregekig minden korosztály megtalálható. Csodálatra méltó, hogy a Marius Giura köré tömörülő kis létszámú szervezőcsapat hihetetlen eredményekre képes, hogy nemcsak nagy nevek lépnek fel a nemzetközi porondról, hanem apróbb programváltoztatásokkal, de működik az egész, nincsenek fennakadások.



Ha pár szóban kellene jellemezni az idei fesztivált, akkor inkább a balkáni, tágabban a kontinentális zenei világ köszönt vissza. A klasszikus jazz mellett most nagyobb teret nyert a folk-jazz, amelyben balkáni, közel-keleti és mediterrán hangzások domináltak. A zenei kínálatból teljesen hiányzott az északi, radikálisan kísérletező skandináv vonal, viszont nagyon szép átmenetek jelentek meg a népzenei hagyományok, a rock és a jazz között.

A tavalyi kínálathoz képest, ahol csak a The Crimson Projekt vállalta fel a progresszív rockzenei hagyományt, az idén több előadó képviselte vagy legalábbis beépítette ezt a vonalat. Ilyennek számított a csütörtökön fellépő Tigran Hamasyan Trio, amely sajátosan keveri a klasszikus zene, a jazz, a rock, heavy-metal és az örmény népzenei motívumokat és hangzásokat, de sajnos erről lemaradtam, miként az olasz (Enzo Favata Quartet) és német (Nighthawks) előadókról is.

Pénteken volt a leghosszabb és leghidegebb éjszaka. Mivel csütörtök estéről átkerült a kubai Gonzalo Rubalcaba – Volcán Poject péntekre, ezért aznap öt együttes követte egymást az 5°C fokos hidegben. Az emberek nagykabátban, pokrócba vagy hálózsákba bugyolálva hallgatták a zenét. A zenészek a kezüket dörzsölték, a kivetítőkön látszott a leheletük, mégis csodás este volt.



A görög, török, német és hazai zenészekből verbuválódott holland Arifa meglepően szép fúziókat teremtett a kortárs jazz és a balkán népzene között, leheletfinom átmenetekkel, amelyek néha érzelmileg is megdolgozták az embert, legalábbis engem. Ezt követte a lengyel Adam Baldych & Pawel Kaczmarczyk hegedűre és zongorára komponált improvizációs felállása. Igaz, hogy nem ilyen alakzatban, de mindkét zenész visszatérő figurának számít már Gărânán. A klasszikus zene és a jazz határán, lírai fekvésben előadott szép gitárjátékot hallottunk Ralph Towner & Wolfgang Muthspiel (Amerikai Egyesült Államok, Ausztria) duettjében, amiből nyilván nem hiányzott az alig észrevehető improvizáció és a virtuóz játékosság. Az estét a makedón Vlatko Stefanovski Trio zárta, körülbelül hajnali kettőkor csendült fel a balkáni elemekre épülő blues és rockzene, ritkán jazzes beütésekkel. A testet is felmelegítendő, erre már többen táncra keltek s jó buli kerekedett ki belőle a nézőtéren.



Több szempontból is érthető, hogy a fesztivál szervezői szombatra időzítettek két nagyágyút a jazz világából, a katalán származású, de Franciaországban élő Renaud Garcia-Fons bőgőst, aki egyedül játszott, de a zenei élményben legalább egy trió szólalt meg, és a fesztivál sztárvendégét, a Stanley Clarke Quartettet, ahol szintén a basszus kerekedett felül.

Renaud Garcia-FonsRenaud Garcia-Fons


Ha rangsort kellene felállítani, akkor számomra egyértelműen a katalán zenész vinné a pálmát. Az átalakított, öt húros bőgőn olyan hangokat csalogatott elő a flamencótól kezdve a klasszikus zenéig vagy más mediterrán dallamokig, amitől sokaknak módosult az álla (vagy a szája), amibe persze némi loopolás és hangeffekt is belejátszott, de mindez a bőgőhangszíntől való függetlenedést, azaz a szabadságélményt szolgálta. A többszörös Grammy-díjas Stanley Clarke-ot gondolom nem kell bemutatni, minimum negyven éve van a pályán és olyan nagy nevekkel játszott, mint Al Di Meola vagy Chick Corea. Gărânára tehetséges fiatalokkal érkezett, akik közül igencsak kimagaslott a 19 éves grúz billentyűs, Beka Gochiashvili. Volt ebben az előadásban show is dögivel, de a kifinomult ízlés határán belül.

Köztük még fellépett a 2011-ben alakult ígéretes hazai banda, a Sebastian Spanache Trio (a basszuson Sánta Csaba játszott), és a virtuóz gitárjátékáról híres francia Biréli Lagrène, Gypsy Project, de ez nem jött be annyira.

Vasárnap nehezen indultak a koncertek, kissé borult a beharangozott program is, de nyolc körül már megszólaltak a hangszerek. A fiatalokból álló Snarky Puppy (Amerikai Egyesült Államok) kezdett elég nagy létszámban (kb. nyolcan vagy kilencen lehettek a színpadon). A fúvósokkal megerősített sokféle hangszer hangzásában is színessé tette zenéjüket. Zenei stílusuk egészen széles skálán mozgott, amiben talán a funk és a soul jazz ritmusai domináltak.

Stanley ClarkeStanley Clarke


Ezt követte egy olasz csapat, a Stefano Battaglia Trio zongora, bőgő és dobok felállásban. Zenéjüket a jazzen belül sajátos érzékenység, már-már minimalizmus jellemzi, finom lírai felhangokkal megspékelve, amelyek elindítanak ezt-azt az emberben. A fesztivált végül a Stucky/Doran/Studer/Tacuma – Hendrix Poject (Svédország, Amerikai Egyesült Államok) zárta, elég jó bulival. Egy barátom az A. E. Bizottsághoz hasonlította őket, s van ebben valami. Előadásmódjukban mindenképp, persze kicsit jobban tudnak zenélni.

Erika StuckyErika Stucky


Erika Stucky (ének) meglepő előadásmódja radikálisan elrajzolta Hendrix zenei világát, miközben továbbviszi az eredeti zenéből áradó energiát. Már a színpadra egy hatalmas hólapáttal érkezett, arcára festett (indián vagy rókabajusz?) motívumokkal, hajába font fekete szemetes zacskóval. Persze csak vicc és szándékos szubverzió – szabad feldolgozás. Az, hogy a jazz mellett színészetet is tanult a nyolcvanas években, igencsak érződött zenei performanszában: a helyszínt és a szituációt többször is beépítette a dalszövegekbe, vagy farkasokkal vonított, lefeküdt a színpadon, ha kellett. Megnyerő volt ez a felszabadult közvetlenség, s már én is, mint mások, ott vonítottam vele. S azt is, hogy "Hey Joe", aki egész Gărânáig szökött.

Csónakázás az egyik tavonCsónakázás az egyik tavon


Persze nem csak zenéből állt a világ, mivel szép időt fogtunk ki, jókat lehetett úszni a közeli tavakban. A zene felszabadító erejének köszönhetően egy kicsit eltűntek a szokásos magatartásminták, folyt a hülyeség és a marhaság. Olyan is akadt, aki az autó tetején táncolt a koncertek után. (Nem én, de akár én is lehettem volna...)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS