Japánban is szeretik a magyar filmet – Liza, a rókatündér
Gergely Borbála 2015. augusztus 20. 15:50, utolsó frissítés: 2015. augusztus 24. 10:53Megnéztük Lizát, a rendező pedig érdekességekkel egészítette ki az élményt.
Rókatündérek igenis léteznek, akár kilenc farkuk is lehet, ha nagyon gonoszak. Liza (Balsai Móni) azonban egy igazán kedves ápolónő, akivel a halál maga próbál packázni, míg végül majdnem belebolondul a saját naivságába, a körülötte egyre gyűlő hullákba, a szerelemillúziókba és a magányba. A Liza, a rókatündér (Ujj Mészáros Károly, 2015) húsz éve nem látott sikert aratott a magyar filmek viszonylatában, és szerda délután Kolozsváron is bemutatták a Magyar Napok egyik programjaként, a Sapientián. A pozitív filmélményt a rendezővel való beszélgetés tette még izgalmasabbá.
A sikert mi is bizonyíthatná jobban, mint a fesztiválszereplések, a díjak és a nézők száma. A beszélgetésen az utóbbiról kisebb vita alakult ki, de valahol 110 és 150 ezer között mozog a szám, ami magyarországi viszonylatban hatalmas teljesítmény. A meghívások listája roppant hosszú, díjat pedig már Portugáliában, Belgiumban, Spanyolországban, Brazíliában és az Egyesült Államokban is kapott a különleges alkotás. Így a szakértők és a kevésbé szakmai szempontok alapján ítélő közönség véleménye is egyértelmű: szeretik a filmet.
Ahogy a vetítést követő beszélgetésből kiderült, Japánban is, ahol Osakában és Tokión is sikeresen szerepelt a munka, és a helyiek még azt is kihangsúlyozták, hogy a japán szövegű betétdalokat milyen jó kiejtéssel énekli David Sakurai, aki a filmben Tomy Tani egykori japán rock ’n roll énekes szellemét alakítja. Habár Tomy Tani tényleg létezett, ezek a dalok kimondottan a filmhez készültek, Tövisházi Ambrus magyar zeneszerző, zenész és producer írta őket, aki többek között az Amorf Ördögök és a Péterfy Bori és a Love Band nevű zenekarok alapítója is.
Ujj Mészáros Károly elmesélte, hogy Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című drámája nyomán készítették az alapsztorit, de sok módosítást végeztek. A rendező mindenképpen hepiendet szeretett volna, mert ahogy fogalmaz, és ahogy a filmben is tanulságként megjelenik, „Akármekkora keresztet cipelünk is, van esélyünk a boldog életre!”. Egy közönségből érkező kérdés kapcsán az is elmondta, hogy egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy külföldi kultúrához kötődjön egy magyar film, nem gondolja, hogy a japán szál miatt lett sikeres a Liza, a rókatündér. Sokkal inkább fontos, hogy az emberek egy nem létező világba léphetnek át a másfél órás élmény alatt.
Hallottunk sztorikat a munkafolyamatról is. Például Schmeid Zoltán, a Henrik nevű bájgúnár-karaktert alakító színész annyira rágta a körmét, hogy attól tartott a stáb, hogy csak távoli felvételeket készíthetnek róla, annyira nem passzolnak a szerepbe a körmei. Végül leszokott róla, bizonyítva az elszántságát, és nagyon sikeresen sikerült minden apró részletében megformáznia a szívtipró nőcsábászt.
Már a vetítés előtt tíz perccel annyira megtelt a terem, hogy habár a lépcsőkön is nyomorogtak-kuporogtak az emberek, így sem fért be mindenki. A szervezők megoldották a szituációt, és egy másik vetítési időpontot is kitűztek a kint rekedtek számára. Még egy bizonyítékul szolgált ez arra, hogy a film mennyire vonzza a közönséget.
De milyen maga a film?
Nem okozott csalódást az alkotás. A fantasy-elemekkel átitatott romantikus vígjáték kellő morbiditást adagol ahhoz, hogy kizárja a sablonosságnak már a puszta gyanúját is. Az egyes képek olykor annyira festményszerűek, hogy nem lehet velük betelni, az operatőri munka nagyon átgondolt és egységes. Liza karaktere szerethető, és habár a film vége felé enyhén kezd idegesítővé válni, bőven sikerül azonosulni vele. A humor jól működik a filmben végig, de meg kell jegyezni, hogy az ezredes (Reviczky Gábor) karakterébe csúszott egy kis túladagolás a kommerszségből. Ő folyton közmondásokkal, szólásokkal szeretné kifejezni magát, de mindegyiknek csak az első felét tudja, a második helyett pedig káromkodik. Ez párszor vicces és illeszkedik a szituációkba, de néhány esetben már erőltetettnek tűnik, ami csorbítja a poénokat. Viszont a főszereplőnő csetlő-botló személyiségéből áradó vicces pillanatok között ez nem feltűnő.
A történet magával ragadó. A hetvenes évek Budapestje és a japán kultúra kontrasztja alapból különlegessé teszi a filmet, amiben a kibontakozó sztori egyre több lapáttal tesz erre az érzésre. Liza, az ápolónő egy japán könyv világában kalandozik egész életében, és képzeletbeli barátjával, az említett énekessel tölti a mindennapjait, folyamatosan vágyakozva a Mekk Burger nevű gyorsétterembe.
Amikor harmincéves lesz, kimenőt kap, és elhatározza, hogy megtalálja élete szerelmét. A képzeletbeli barát azonban egészen máshogy gondolja ezt, és féltékenységében mindenkit megöl, akinek megtetszik a csinos fiatal nő – aki viszont magát hibáztatja, és egy szintén japán, rókatündérekről szóló mondába helyezi magát. A hepiend nem marad el, de a kiszámíthatónak tűnő percekben is meglepő fordulatok borzolják a kedélyeket.