2020. április 5. vasárnapVince
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Lehetünk-e bizonyosak bármiben is?

Gergely Borbála 2015. október 05. 17:36, utolsó frissítés: 2015. október 06. 17:10

Rombolás, üvöltés, rosszfiúk és az ember mibenléte a Kollokvium második felén. Az amerikai bölény és a Manka előadásokról.


A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház falai közé annyi irány, hangulat, szín, viszonyrendszer költözött a XI. Nemzetiségi Színházi Kollokvium ideje alatt, hogy a rengetegében nehéz volt nem eltévedni. Voltak azonban olyan irányjelzők mélyen, alapként, valahol a talpunk alatt elrejtve, amelyek nem engedtek minket bezuhanni a képzelt zűrzavarba. Identitás, ember, közösség, tartozás, tett, akarat és így tovább. Az előadásokat összefűző fonál, vagy inkább összefogó háló nem feltétlenül fix, mindenki megszőheti a sajátját, de biztos vagyok benne, hogy van olyan szál, amely mindenkiében felbukkan.


Az amerikai bölény (Kolcsár József) a stúdióteremben kapott helyet

Egy kártyaparti romjai, hatalmas plüssállat a sarokban, minden kopott, tört színű, poros, ódivatú: egy ócskásbolt a helyszín. Ebbe a terepbe remekül illeszkedik Don (Lung László Zsolt), az üzlet vezetője, akinek a viselkedése, mozgása, mondandója is kicsit régi, lassú, „lejárt”, a személye hasonlít a környezetére. Kirikít viszont a közegből Bob (Dávid Péter), aki egy narkós múltú srác, sokatmondó fehér és világoskék, divatos, mesterséges anyagú ruhában – szinte érzem az újruha-szagot –, lassú mozdulatokkal, gyermeki naivsággal, nagyon kevés önkifejezési készséggel. Ebbe az összeállításba robban be szó szerint Prof (Nagy Botond), hatalmas hangerővel, zajjal és gesztusokkal kísérve.


Pillanatok alatt láthatjuk a konfliktus magjának a vázát: Don lassú, lusta, nem tesz semmit azért, hogy előrejusson az életben, viszont nagyon szeret beszélni arról, hogy azt hogyan kell, és meg is mondja Bobnak, akit nagyon szeret – vagy azt szereti, hogy van, akihez képest ő menő tud lenni. Az biztos, hogy ők ketten jól megvannak, de Prof, az üvöltöző, vagdalózó izmos, okoskodó férfi, akiben túlteng a tettvágy, szétrombolja ezt, kész is a konfliktus. Az már csak körítés, hogy ők együtt igyekszenek ellopni egy értékesnek vélt érmét, meg ha lehet, még sok egyebet is egy közeli házból, ebből ellentétek és bonyodalmak bontakoznak ki, végül meghal Bob, mert Prof agyonveri, Don pedig nem tesz ez ellen semmit.


Mindez megtörténik, de tulajdonképpen a személyiségjegyek – és azok hiányának – ütközését, és az egymás előtti színjátékot látjuk a tragikus végkimenetelű előadás 1 óra 40 perce alatt. A régiségbolt, a kockás ing, amit Don visel, és egy jelenet, amelyben a Ponyvaregény egyik betétdalát hallgatva teljesen beleéli magát a gengszter-létbe: beragadás, a tettekre való vágyakozás, és annak az illúziója, hogy tesz is valamit annak érdekében, hogy történjen valami az életével. Ez Don szelete, a lustaság, a tunyaság, tehetetlenség.

Bob a kedves, az új, a minden szempontból tiszta, aki a kábítószer világából jött: ő már tényleg legyőzött valamit, neki tényleg új élete van, még ha esetlenül is mozog benne. Prof a menő, de funkciótlan izom. Semmi értelmeset nem kezd a fizikai erejével, és egyébként semmi egyébbel sem, nincsenek erényei, önző, csaló stb. A vörös nadrág és a fekete izomtrikó, amiben nyomul, szintén találó öltözék – habár ezek elég egyértelmű, szimpla kifejezőelemek.


A produkción belül folyamatosan ki akar törni, fel akar robbanni valami, a tragikus végkimenetel ott lebeg minden mozdulat felett, de egy kicsit lassabban jutunk el odáig a kelleténél, az előadás el-elengedi a néző figyelmét. Prof egyre rettegettebb karakterré válik, Bob egyre zavarosabbá és védtelenebbé, Don pedig bizonytalanná, befolyásolhatóvá. Ez végül egy iszonyatos konkrét rombolásba torkollik.

A két erőteljesebb karakter, de főleg Prof alaposan – indokolatlanul (és) hangsúlyosan – szétveri a berendezést, és végül egy félreértésszerű szituáció miatt az ártatlan Bob is megkapja tőle a magáét. Sok az üvöltés, túlcsordul a hangerő, miközben Nagy Botond szövegéből (aki nevéhez rendezőként például A Homokszörny fűződik) többször nem lehet hallani-érteni egész mondatokat. Az előadás túl hosszúra nyúlik, túl sok benne az akarás, és nem kimondottan rétegzett.

A Manka (Hatházi András) úgy beszélt az emberi lét alapelemeiről és kérdéseiről, mintha egy üzleti megbeszélés része lett volna.

A Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat produkciója, olyan volt, akár egy túl sok lábbal megáldott pók ideges mozgása. Minden be volt vetve: monoton felolvasás, szövegvetítés, mozgóképvetítés, powerpoint-előadás imitálása, szerelem, féltékenység, színpadon kívüli tér használata, árnyjáték, titok, (komolyan ijesztő) lövöldözés, rengeteg vér, végig reflektorfénybe állított (alma?)fa, kiabálás, verekedés, a díszlet rombolása, üvöltözés, töménytelen mennyiségű száraz szöveg.

Azonban ezek nem épültek egymásra, és nem talányos, izgalmas módon voltak indokolatlanok és zavarosak a mozgások, képek, hangok, irányok és viszonyok, nem teret kapott ez által a néző, éppen ellenkezőleg: minden oldalról korlátozó tényező „támadta” a befogadót. Ezek zsizsegő tömege azonban nem tűnt rendszerré válni, egyre idegölőbben cikáztak az önmagukban súlyos, de a darab kontextusában talajt vesztett, lebegő elemek.


Az emberi lét állt a középpontban, az emberi minőség, az érzelmi és gondolati részek, az akarat és az, ami az emberrel mindössze történik – de ezek a cselekményen kívüli felolvasott vagy elmondott szövegekben körvonalazódtak, iróniával átitatva. Frusztráló volt a tér elrendezése: nagyszínpadon berendezett stúdióelőadás volt, a nézők mögött fal, velük szemben pedig szintén. Nem volt kijutási útvonal, csak az előadás terén keresztül lehetett volna távozni, tulajdonképpen sarokba szorították a befogadókat. Ezt szinte nyomasztóvá tette, hogy a díszlet rengeteg, különböző színű, formájú és méretű ajtóból állt.

A darab leírása kérdéseket tesz fel, amit – így vagy úgy – az előadás is megtett:
„Vannak nagy kérdések a hétköznapokban? Vagy csak zseninek álcázott őrültek, akik mindenfélét összehordanak, csak hogy eltöltsék végre az időt. Miről kell meggyőződnünk? Meg kell győződnünk egyáltalán? Lehetünk-e bizonyosak bármiben is? Hét ember a színen, mindenki szeret, mindenki hisz, mindenki csordultig tele jó szándékkal. És akkor mégis: miért olyan nehéz együtt lenni? Ki az ember? Mi az ember? Vagy nincs semmi más, csak színház?”

Fotók forrása és további képek a fesztiválról itt.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS