2019. december 14. szombatSzilárda
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Emigrált képzőművészek tértek haza Kolozsvárra

Gergely Borbála 2015. november 03. 09:49, utolsó frissítés: 2015. november 27. 20:07

„Rejtett kincsekből” nyílt kiállítás HAZATÉRÉS a Korunk Galériában címmel a Minerva Művelődési Egyesület kiállítótermeiben.


Mitől erdélyi egy képzőművész? Milyen szempontok szerint kategorizálhatunk egy kiállítási anyagot? Megállapítanunk kell, vagy kommunikációt kezdeményezni? Ilyen, és hasonló kérdéseket vet fel a HAZATÉRÉS a Korunk Galériában.

Október 30-án délután nyílt meg a kiállítás, amely 15 olyan erdélyi képzőművész munkáit mutatta be, akik még évtizedekkel ezelőtt hagyták el az országot, és Magyarországon, vagy még nyugatabbra telepedtek le, ma már Kolozsvártól távol alkotnak – kiegészülve egy kakukktojással, Szőcs Ágnes az Egyesült Államokban alkotó magyar művésszel. A tárlat fő célja az volt, hogy bemutassa, hol tartanak azok az alkotók, hová jutottak el, mióta – és ez közös bennük – a Korunk Galériában állítottak ki pályakezdőkként.

Az esemény házigazdája, Tibori Szabó Zoltán a Szabadság újságírója és a Minerva Művelődési Egyesület elnöke üdvözölte a közönséget és a megjelent 7 alkotót, utána Kántor Lajos, a Korunk Galéria alapítója mutatta be pár mondatban a tárlatot. Kihangsúlyozta a kiállítás létrejöttének a fontosságát, és örömét fejezte ki, amiért ilyen szép számban eleget tettek a művészek a felkérésnek. Beszélt a galéria múltjáról, a kezdeti évekről, a nehéz időszakokról, és arról, hogy igyekeztek mindig nagy szerepet vállalni az induló művészek támogatásában.


Ezt követően Simon Edina konzul kapott szót, aki az erdélyi művészetet en bloc méltatta, és arra hívta fel a figyelmet, hogy meg kell mutatni a világnak, milyen minőségi képzőművészeti munka folyik itt, illetve milyen elismert művészek pályája indult innen – mert a „közhiedelem” gyakran elavultnak tartja az itteni művészetet, tévesen. A tárlatot „rejtett kincsek” összességeként emlegette.



Ezek után következett a tényleges megnyitóbeszéd, amelyet Székely Sebestyén György művészettörténész, a Quadro Galéria igazgatója tartott. Nem művészettörténészként igyekezett azonban első sorban jelen lenni, „fiúként” pozicionálta magát, akinek sok kérdezni- és tanulnivalója van a megjelent – és a kiállító – művészektől, ezzel is aláhúzva a közte és a kiállítók közti generációs különbséget, amely tiszteletre inti. Kihangsúlyozta továbbá, hogy nem hagyományos értelemben vett megnyitóbeszéddel készült, mert több kérdése van a kiállítási anyaggal kapcsolatban, mint válasza.


Mindezek ellenére beszélt az erdélyi festészeti hagyományokról, kitérve a figurális ábrázolásra, ami Erdélyben nem tűnik kiveszni a korstílusok és tendenciák váltakozásával sem a terület művészeinek ábrázolási módjából. Ezzel a gondolatmenettel kapcsolatban azonban példának emelte ki Pallos SCH Jutta munkáit, amelyek abszolút modern, tartalmas módon tudnak figuratívak lenni, a tárlatot pedig generációs kiállításként írta le.

Felvetette azt a személyes igényét, hogy egyfajta „Korunk-körkérdést” is meg lehetne valósítani, amelyben a művészek reagálnának, és ezt a beszéd zárásaként rögtön el is indította, igaz, Kántor Lajost kérdezte a kiállítás szervezésének részleteiről, a koncepcióról. Így tudtuk meg, hogy az anyag igen tág intervallumot fed le – habár a cél az volt, hogy egy aktuális látleletet adjon a közönségnek –, a 90-es években készült a legkorábbi kiállításra került munka, de túlnyomórészt friss alkotások érkeztek.


A tárlat a Minerva Művelődési Egyesület székházának emeleti termeit, illetve a pincegalériáját is megtöltötte. Festmények és grafikák uralják a falakat, a térben pedig – túlnyomórészt – bronzból készült szobrok (Adorjáni Endre) kaptak helyet elszórt posztamenseken. Ez utóbbi anyag az egyik legkiemelkedőbb része a tárlatnak, a kisméretű, figurális munkák különböző emberek mozdulatokba sűrített állapotát és/vagy történetét ábrázolták roppant hatásosan, feszültséget sugározva, amit a kiváló megvilágítások is remekül hangsúlyoznak.


A festmények és a grafikák stílusa széles skálán mozog a figuratív és az absztrakt között, nehéz – és kicsit szükségtelen is – egységként kezelni a válogatást. Rengeteg egyedi hang, irány, tapogatózás zsizseg a termekben – erre a rendezés is rátesz egy lapáttal: zsúfoltak a falak, alig-alig bukkan ki a fehér felület a képek között –, szinte fullasztóan túlterheltté válik az atmoszféra; a tárlat vizuális koncepció nélkül szerveződik.

Annál fontosabb – sőt, a fontosság ebben rejlik – az a szervezőelem, amelyet a felvezetőbeszédek vázoltak: közös magból indultak ezek a szerteágazó utak, történetek, alkotói törekvések, munkásságok, amelyeket a jelen kiállítás pasztózus festékrétegei, lazúrosan felvitt színei, lágy és erőteljes vonalai stb. képviselnek. És a néhány kivitelezésbeli negatívum ellenére – az említett zsúfoltság, a pince téglából álló falfelületének hangsúlyossága, a címek nélkül kiállított munkák – a tárlat tartalma nem csorbul: felvázolja a közönségnek azt a színes, különbözőségekkel teli halmazt, amely ugyanazon anyaméhből született.


A kiállításmegnyitón elkapott párbeszédek, az egymásra találás, a régi ismerősök viszontlátása, a „Mondd csak a nevedet!”, az ölelések, a sztorizgatások bizsergető élménnyé alakították a sok esetben száraz, kötelező ceremóniát. Ez már csak hab volt a tortán.

Kiállító művészek: Adorján Endre, Árkossy István, Bardócy Lajos, Bencsík János, Csehi Péter, Damó István, Jovián György, Kádár Tibor, Kazinczy Gábor, Madarassy György, Pallos SCH Jutta, Paulovics László, Pusztai Péter, Simon Sándor, Szilágyi Varga Zoltán.

A kiállítás november 19-ig látogatható, a Jókai utca 16 szám alatt.

a szerző felvételei

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS