Spectre: az egyik legjobb és az egyik leggyengébb Bond-film egyben
Balázsi-Pál Előd 2015. november 06. 18:36, utolsó frissítés: 18:36Sajnos mégsem elegek egy jó mozihoz a látványos üldözések, a kemény öklök, az elegancia, a Martini és a világszép lányok.
Könnyű azt mondani, hogy egy jó James Bond-filmhez csak látványos üldözések, kemény öklök és a keményre vasalt inghez tökéletesen passzoló öltönyök, világszép lányok és sok-sok Martini kell, természetesen rázva, nem keverve.
A Spectre-ben Bond, James Bond igazi világutazó: Mexikóváros-London-Róma-Ausztria-Marokkó útvonalon közlekedik (többnyire üldöz vagy üldözik) a következő járművekkel: helikopter, Aston Martin, szánként is használt kisrepülő, vonat, Rolls Royce, motorcsónak. Kemény ökölnek ott van Dave Bautista (Batista néven wrestler, de aki nem néz wrestlinget, az is ismerheti a Guradians of the Galaxy zöldbőrű Drax-jaként, vagy az RZA által rendezett The Man With The Iron Fists-ből), Bond ruházata most is mindig tökéletesen passzol a környezethez, szép lánynak ott van mindjárt kettő is: Léa Seydoux és Monica Bellucci. Bond meg valószínűleg olvasta a mértéktelen alkoholfogyasztásáról szóló kutatási jelentést, így tényleg csak Martiniból van kevesebb, mint a korábbi Bond-filmekben.
A Spectre-ben minden megvan, ami egy jó Bond-filmhez kell, oszt mégsem működik. Mert ezeket az elemeket össze kellene kötnie valami laza szálnak, amit sztorinak szokás nevezni. Persze, a Spectrenek is van sztorija, és leírva roppant izgalmasnak is tűnik, még össze is kapcsolja a sorozat korábbi, Daniel Craiges részeit, de a vásznon valahogy teljesen érdektelen az egész. A főgonosz sajnos roppant szürke (igen, Christoph Waltz, visszasírjuk Javier Bardemet!), és annak ellenére, hogy sok szálon kötődik Bondhoz, a filmben semmiféle kémia nem érződik kettőjük viszonyában. Pont emiatt a szürkeség miatt aztán katarzis sincs, lejár az egyébként szörnyen hosszúra nyújtott film, és semmit nem érzünk.
Pedig a kezdés nagyon ígéretes, a Mexikóvárosban zajló tömeg- és akciójelenetek élnek, vibrálnak és pörögnek, bravúros a kamerakezelés, látványos a bunyó, és még a tömegért is izgulunk, amely fölött kontrollálatlanul himbálózik egy helikopter. Ja, és valamitől jól működik itt a gonosz is, elég kár, hogy hamar kipurcan.
De ezután minden belassul, és bár van pár jó pillanat a későbbiekben is, a film eleji intenzitás szintjére egyszer sem sikerül visszatornászni az akciót, a párbeszédek buták, a szereplők meglehetősen sablonosak, és végig van egy olyan érzésünk, hogy ezt már láttuk (apropó, a főcímzene is azzal kezdődik, hogy I’ve been here before).
Sam Mendes utolsó Bond-filmje így olyan, mintha egyszerre két film lenne: egy nagyon rövid, nagyon jó (ide tartozik a főcím, illetve annak Sam Smith-féle zenéje, a Writing’s on the Wall is), és egy hosszú, unalmas, amit akár korábbi Bond-filmekből is összeollózhattak volna.
Ha igaz, hogy Daniel Craig számára is ez volt az utolsó Bond, akkor kár érte (egyébként egy ilyen minden szálat elvarró film után nem lenne logika abban, hogy vele folytassák), hogy így búcsúzik, mert a kigyúrt, rosszarcú fickó minden előzetes várakozás ellenére mégiscsak az egyik legjobb Bond volt, tökéletesen tudta hozni az egyetlen filmes szuperhős karakterét, aki tudja, hogy az alsógatyát nem illik kívül hordani.