2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szervek nélküli gyerekek és a Colectiv-tragédia a Temps dImage-on

S.R.T. és G.B. 2015. november 10. 09:48, utolsó frissítés: 09:52

A nemzetközi tánc-mozgás-videó fesztivál erős témákkal indított.


Ki rángat kit?

Hatalmas szájakat viselnek a fejük helyén Ciprian Muresan festő, művész Untitled című bábjátékának előadói, akik időnként elnyelik a bábokat, vagy legalábbis ide-oda rángatják őket, hol kézzel, hol szájjal. A végén meg komolyan elgondolkodhatunk, hogy valójában ki a bábos, és ki rángat kit.

Az Untitled-ot először videóprojektként mutatták be a bukaresti Salonul de proiecte program részeként, a Temps d'Images-on azonban élő előadásként játszották. Az előadás szövegét teljes egészében gyerekek írták egy műhelyfoglalkozáson, ezek pedig mesék, vagy hétköznapi banális beszélgetések, szerepjátékocskák. Maguk a bábok is gyerekek alkotásai, olyan értelemben, hogy teljesen semleges, szürke bábokat kaptak, hogy mindegyiknek arcot, személyiséget, történetet adjanak.

A hét jelenetből álló füzérben van klasszikus Ispirescu-mese (Mint sót az ételben), "gyerekszájjal" elmesélve, helyben kitalált sztori a kiscicáról, aki elment az erdőbe, vagy éppen az alkotás folyamata bábokkal eljátszva. A bábosok (Lucian Rad és Takács Enikő) meg mindegyiket olyan idegesítő hangsúllyal adják elő, mint ahogyan általában a gyerekbeszédet szoktuk utánozni, illetve ahogyan a gyerekek beszélnek, ha utasítják őket, hogy „szépen hangsúlyozzanak”.



A nagy szájak időnként saját hangjukon is megszólalnak, és ekkor válik világossá, hogy a bábok nem is bábok, hanem gyerekek, a bábosok meg amellett, hogy bábrészletek, felnőttek is lehetnek, akik rángatják és utasítgatják a gyerekeket, miközben unják a meséiket, a játékaikat, azt, hogy nem „folyik” szépen a mese, ahogy „kell”. Úgy mozgatják a bábokat is, mint a gyerekek a babákat, kissé agresszíven, különösebb technika nélkül, úgyhogy ezek egyszerre lesznek végül gyerekek, babák, játékok, míg mind a takarás mögött nem végzik.

Az előadás feltűnően rövid, de ez nem baj: éppen annyit mutat meg, amennyit egy 4-6 éves gyerek is kibírhat, illetve alkothat egyhuzamban. Mire belejönnénk a játékba, már vége is van, és a hatalmas, ijesztően mozgó szájak emlékével maradunk, kissé traumatizálva, akár egy 4-6 éves gyerek, ha folyton rángatják.


Az öngyilkos protestáló, avagy mire van szüksége egy állam lakóinak? – The State

A Temps d’image második napján, vasárnap este bontakozott ki egy érdekesnek induló, ám annál langyos-patetikusabbá váló performance során, hogy mi járhat a fejében egy olyan embernek, aki konceptuális öngyilkosságra készül. A The State (Alexander Manuiloff) rendező és színészek nélküli produkció, de ugyanennyi erővel megállapíthatjuk róla azt is, hogy bárki bármelyikké válhat, ha az adott térben tartózkodik az előadás meghirdetett játékideje alatt. Mindenesetre a hagyományos színházi produkció elemeit maximálisan nélkülözi a performance.

Nem volt előre felépített dramaturgia, szinte minden a jelenben bontakozott ki. A teremben körben elhelyezett székeken fogott közre egy megvilágított asztalt a közönség. Az asztalon mindössze egy doboz volt, a plafonról egy mikrofon lógott a térbe, a földön egy fémvödör. Ezek voltak a fix elemei a performance-nak, illetve a dobozban található sok-sok, borítékba zárt levél. Nem érkeztek azonban színészek, hogy bármit tegyenek ezekkel, a közönség tagjai keltek fel, hogy kinyissák és felolvassák az első sorokat. Két szál bontakozott ki a levelek tartalmából: egy bolgár fiatal sorai, aki öngyilkosságra készül, illetve az adott előadásra és a színházra vonatkozó sorok. „A performance elmarad, mert nincsenek színészek”, „A performance elmarad, mert nincs értelme”, A performance 8 óra 15 perc múlva kezdődik” és így tovább. Az előbbi szál pedig személyes érzelmekkel és történetekkel átitatva magyarázta el a jövőbeli olvasójának, hogy a jelenlegi politikai helyzetben, a jelen egészségügyi és oktatási színvonal mellett nincs más lehetősége, mint az öngyilkosság.


A két szál egészen összefonódott, a közönség a kezdeti zavarodottság után egyre inkább kinyílt, egyre sűrűbben nyíltak a borítékok, többen együtt olvastak fel egy-egy levelet, volt, aki sírt, volt, aki dühös lett, és volt, aki fel akarta gyújtani az összes papírt. Aztán eljutottunk a végkifejletig: a bukaresti tűzeset. A teremben összegyűlt embereket egyfelé kezdték sodorni az egyébként tág értelmezési lehetőséggel bíró szavak, mondatok, a borítékokat valaki a #colectiv feliratokkal látta el heves kézmozdulatokkal, egyre több tűzoltókészülék piroslott a közönség egyébként sötétbe borított területén.


A performance roppant patetikusra sikerült, ami egyáltalán nem vált a javára. Ennek ellenére érdekes volt megfigyelni azt, ahogy a közönség tagjai elkezdenek „rendezőként” viselkedni, irányítani akarják az eseményeket: borítékokat osztottak ki, loptak el, öntöttek a földre, néhány összezördülés is történt. A kezdeményezés legfőbb érdekessége viszont az, hogy minden térben és időben különbözően működik, illetve akár egy ember kicserélésével is egészen más dinamika, szerkezet és végkifejlet alakulhat ki. A kolozsvári Ecsetgyárban döcögős, a párbeszédre alig hajlandó, inkább komolykodó, mint komoly percek láncolata alakult ki. De egy ilyen performance esetében nincs jó vagy rossz megoldás, a közönség aktivitása, egy struktúra és konklúzió kialakulása már önmagában siker.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS