2020. április 5. vasárnapVince
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A hatalom tekintete – Amerika

Gergely Borbála 2015. december 03. 14:39, utolsó frissítés: 2015. december 04. 10:49

A naivitásból fakadó reményt zúzzák porrá. Kafka nyomán hozott új darabot a kolozsvári magyar színház.


Roppant nyomasztó, de izgalmas előadás várja a közönséget a Kolozsvári Állami Magyar Színházban: Amerika, Michal Dočekal (a prágai Nemzeti Színház művészeti igazgatója) rendezésében, Franz Kafka azonos című regénye nyomán. Kafka nevéhez a hatalom, a kisember reménytelensége és a tér különös fogalma társul (A per, A kastély és Az átváltozás című regényei okán is) – a darabból sem maradnak ki ezek a vezérszálak, azonban a tőle megszokott tragikus végkimenetel látszólag elmarad.

A történet egy kényszerből Amerikába utazó, de az új, boldog és sikeres élet reményével teli cseh fiatal, Karl Rossmann (Bodolai Balázs) zuhanórepülését foglalja magába. A hangsúlyok a naivitásból fakadó remény porrá zúzásán, az egyén hatalommal és a pénzzel szembeni tehetetlenségen és társadalmi rétegek közötti szakadékokon vannak.


A darab a nagyszínpadon berendezett stúdióelőadás, amely csak a játékidő utolsó tíz percére költözik a nagyterembe. Vizualitásában a feketére és a tört, koszos színekre épít, sok füsttel, amely még tompít a hatáson, és az első pillanattól kezdve maximálisan baljós hangulatot teremt. Ez önmagában még számos atmoszféra alapja lehetne, azonban a színpad mögötti tér durva szerkezete, illetve feszültséget keltő hangelemek egészítik ki, így az összhatás szavak és mozgás nélkül is nyomasztó. Az előadás egyik erőssége az a megoldás, ahogy a színpadon kívüli terekben zajló történéseket monitorok segítségével megjelenítik a játéktérben. Ezeken a biztonsági kamerák felvételeit idéző képsorokat látunk akkor, ha a szereplők kimennek a nézők látóteréből, illetve bizonyos jelenetekben egy kameraman kerül a színpadra, így megduplázza a játékot a felvétel.

Ezek a közvetítések abban különböznek a biztonsági kamerák felvételeitől, hogy szabad kézi kameramozgás jellemzi őket. Ez a típusú felvétel a dokumentum- illetve a horrorfilmek világát idézi – mind a kettő passzol az Amerikához. A kamera követi a szereplőket, azonban azok nem vesznek róla tudomást, nem tudnak „visszanézni rá” – úgy működik, akár egy személytelen tekintet. Ez a tekintet megfeleltethető a hatalomnak, amely mindenhol elér, nem lehet előle elmenni, elbújni, szüntelenül létezik és frusztrál.



Két jelenet van, amelyben a karakterek tudatában vannak annak, hogy filmezik őket: egy politikusi beszéd, illetve amikor Karl szenátor nagybátyja (Bács Miklós) levélben tudatja a férfival, hogy megszakítja vele a kapcsolatot. Mindkettő erősen hatalomvággyal átitatott, sőt a másodikban feltűnik két karakter, Robinson (Viola Gábor) és Delamarche (Vára Lóránd), akik szintén hatalmat gyakorolnak a főhősön, de más módon, mint a nagybácsi. Ők elméletileg Karl barátai, de a gyakorlatban kihasználják őt, és érzelmi zsarolással élősködnek rajta. Ők a levél felolvasása közben lökdösődnek, ugrálnak, hogy bekerüljenek a képbe – mintha látszódni akarnának, nehogy elfeledkezzen róluk Karl: nem elég, hogy a nagybácsi leveszi róla a kezét, még az ellenség-barátokkal is számolnia kell „új életében”. Így ezek a jelenetek megtestesítik a hatalmat, a tudatos hatalomgyakorlást, a már említett tekintetet, amelyet a kamerázás ábrázol.


A felvételek fekete-fehérek és roncsolt minőségűek, illeszkedve a történet keserűségéhez és kilátástalanságához, a kiábránduláshoz a remények és boldogság földjéből, Amerikából. Ezen kívül legtöbbször olyan tereket mutat be, amelyek egy útvesztőt idéznek. A színház nézők számára ismeretlen, szűk folyosórendszerében mozgó karaktereket mutatja; ügyesen és hatásosan használja ki a rendező a rendelkezésére álló teret. Ezzel is a kilátástalanságot húzza alá, amely Karl Rossmann történetét jellemzi, és az ő karakterén keresztül mindenkiét, akit megtör a hatalom, az idegen környezetbe vagy kultúrába való beilleszkedés reménytelensége.

A térszerkezetben való elveszés még egy módon megjelenik az előadásban. A főszereplő a tehetős nagybátyja egyik barátjánál vendégeskedik, ez a kiruccanás azonban az idő előrehaladtával egyre baljósabb fordulatokat vesz, és meghatározza a fiatal férfi sorsát. Egy hatalmas villa a helyszín, amelyből Karl hiába menekülne, nem tud kijutni. Ez a jelenet szépen összecseng Kafka A kastély című regényével, amelyben az épületbe bejutni bizonyul lehetetlenek. Ezeket a cselekvéseket azonban szavak, szabályok akadályozzák meg, amelyek ellen az egyén fegyvertelennek bizonyul – ahogy a bürokráciával szemben is.


Az egyén tehetetlensége egy későbbi jelenetben bábok formájában kerül szinte szájbarágósan a színpadra: az amerikai választások jelenetét játssza el egy karakter, egy színpadon belüli térben. Ezzel a jelenettel a rendező túlmutat az egyes „kisemberek” keserű sorsán, és kiterjeszti mindenkire, bábokként mutatja be a személyeket, a politikusokat is. Irányítható, más valamitől függő testekként, matériaként ábrázolja az embert. Az a hatalom, amitől az ember függ, lehet az elme, a pénz, a vágyak, félelmek stb.

A darabban Karl naivnak ható karaktere folyamatosan harcol a béklyói ellen, amelyek közül az egyik legerősebb a társadalmi státusza. Iskolázatlan fiatal, aki liftesfiú lesz, majd csapdába csalják, és rabszolga válik belőle. Időről időre, mellékesnek tűnő mondatokban kerül elő, hogy szeretne/szeretett volna tanulni, hogy vigye valamire – a nagybácsi elvesztésével ez a lehetősége is elveszett, vélekedik.

Ebből az érzésből zökkenti ki a Diák (Sinkó Ferenc), akivel a szolga Karl találkozik. A Diák este tanul, nappal dolgozik, és biztosítja róla a főhőst, hogy semmin nem változtat, ha az ember tanul – ő ugyanolyan szolgamunkát végez, mint Karl. Ez a karakter teljesen reménytelenné teszi a társadalmi státuszokból való kitörést, eloszlatja azt az álmot, hogy a tanulás sikeres életet hoz magával, és beletörődésbe buzdít. A Diák slam poetry-vé alakított monológban fogalmaz meg éles társadalomkritikát, hatalmas, dühből táplálkozó energiákat engedve szabadon.

Karl történetének minden állomásán ugyanazokkal a problémákkal találkozik, egy ciklikusság figyelhető meg az életében, amit kiemel a két ellenség-barát, Robison és Delamarche folyamatos felbukkanása. Még az utolsó, látszólagos megnyugvást hozó jelenetben is ott vannak, ettől lesz a befejezés is reménytelen: Karl munkát talál, az Oklahomai Természeti Színházhoz szegődik, amelynek egész népes társulata vonatra száll és elszáguld. Ez a jelenet a legerősebb vizuálisan, hatalmas arany angyalszárnyak és trombiták zsúfolódnak a színpadra, mintha megváltást akarnának hozni. Mindenki sejtheti azonban, hogy a következő, képzelt jelenetek is csak kudarcok sorát jelenthetik.


A darab reflektál magára a színházra is, több ponton át szövi ezt a szálat, azonban erőtlen a szándék kivitelezése. Ugyanígy felbukkan, majd alámerül a fasizmus: a szenátor nagybácsi szónokol a választásokon, amely alá Hitler egy beszéde van bevágva, illetve egy furcsa, a „bűnösöket” megbélyegző gépezet is előkerül egy jelenetben, szintén a nagybácsi alakjához kapcsolódva. Sok mindenről akar beszélni az előadás, magasra teszi saját magának a mércét. Vannak gyengébb és erősebb szálak, amelyek egységgé összeállva végeredményben az emberi természetről beszélnek. Az ember korlátairól, gyengeségéről, a sorsunk feletti kontroll álomszerűségéről, a történelem ciklikusságáról, a szélmalom-harcról, amit a hitvány emberi élet jelent.

Karl Rossmann: Bodolai Balázs
Nagybácsi, Szolga Pollunderéknél: Bács Miklós
Klára, Tereza: Györgyjakab Enikő
Elsőtiszt, Fjodor, Brunelda: Dimény Áron
Főpincér, Schubal: Albert Csilla
Green, Főszakácsnő: Panek Kati
Robinson: Viola Gábor
Delamarche: Váta Loránd
Vámos, Kapitány, Pollunder: Orbán Attila
Fűtő, Diák: Sinkó Ferenc

Valamint: Bacsik Elemér, Csiszér József, Deák Attila, Erdős Endre, Hermann Péter, Ifj. Csiszér József, Ivás Hanna, Kelemen Kinga, Major Lajos, Molnár Róbert, Molnár Tibor, Nagy János, Platz János, Szőcs Szilárd, Varga Ildikó, Veress Csaba, Vincze Timea

Rendező: Michal Dočekal
Dramaturg: Visky András
Díszlettervező: Martin Chocholoušek
Jelmeztervező: Zuzana Bambušek
Zeneszerző: Ivan Acher
Videó: Kerekes Zsolt
a rendező munkatársa: Szabó G. László
rendezőasszisztens: Viola Gábor
a dramaturg munkatársa: Deák Katalin
ügyelő: Györffy Zsolt

Fotók: Bíró István

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS