2018. november 14. szerdaAliz
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ivan Iljics halála: létfelejtés a színházban

B. D. T. 2015. december 15. 14:35, utolsó frissítés: 14:35

Feszengtél már valaha temetésen, toron, virrasztáson, emlékmisén, a halál színe előtt lejátszott rituálékon?


17.694 szó, négy óra, 240 perc. Ivan Iljics élete és halála sűrítve idéztetik meg, ahogyan felolvassuk a Tolsztoj-novellát, teljes terjedelmében. Kibírjuk, mert temetéseken szocializálódtunk. Mi ne bírnánk ki, akik itt élünk, ahol havonta épül új ravatalozóház valamelyik faluban? Nagyon tudjuk, hogy mi fán terem a halálkultusz, és kegyeletsértésnek tűnne kihúzni magunkat egy újabb közösségi gyászból.

Színház ez? A nézőtéren ülünk, a színészek – többnyire – a színpadon, tudjuk róluk, hogy színészek, az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház színészei. Nekünk, egymásnak és maguknak olvasnak föl lágy, számunkra érthetetlenül egzotikus szláv nyelvükön, mi pedig a kivetített feliraton, a fülhallgatón közvetített magyar vagy román felolvasás révén vagy az előadás elkezdése előtt kapott szövegkönyvben követhetjük a történéseket.

A kék filccel bejelölt szövegrésznél pedig mi jövünk: az elhunyt barátja és özvegye közti társalgást, egy valóban humoros részt kell felolvasnunk ülőszomszédunknak, illetve hallgatnunk, ahogyan ő felolvassa nekünk.

Mikor olvastál utoljára fel valakinek? Mikor olvastak neked fel utoljára? Hozzászoktunk, hogy többnyire az olvasás magányos aktus. Egy teljes színházteremnyi ember párhuzamos zsongása szokatlan élmény, és segíthet megérteni, hogy ahány szólam, annyi különálló, egyedi hang, annyi interpretáció. Annyi megoszthatatlan, a műalkotás által mozgósított személyes történet.


Másfelől ez az egész egy nagyon nehéz türelemjáték is. Toleranciagyakorlat. Várni, hogy a másik ember akadozó nyelve végre eltalálja, mit is ír abban a szövegben, nagylelkűen átsiklani a félreolvasások fölött, és vele együtt koncentrálni. Hogy végre bökje már ki a másik az utolsó, ráeső mondatot. Várni, hogy a kollektív felolvasáson voltaképpen lesz-e helye valamiféle színészi játéknak, meglepetésnek, rendezői csavarnak?

Fotók: Henning JánosFotók: Henning János


Feszengtél már valaha temetésen, toron, virrasztáson, emlékmisén, a halál színe előtt lejátszott rituálékon, amikor minden annyira mesterkélt, de mégis esendő, megvan a dolgok rendje, de minduntalan történik valami, ami óhatatlanul kizökkent a rendből? A tragédia soha nem mutatkozik meg a maga tiszta formájában, groteszk, bizarr vagy éppen nevetséges kiszólások zavarják meg. A túlélők katarzisra vágynak, de csak az elérzékenyülés-összeszedettség hullámvasútja dobálja őket ide-oda, a felszabadulás elmarad.

Ilyenkor is előkerülnek a kis játszmák, hogy ki, mikor mit kellene lépjen, kinek milyen intenzitással szorítja meg a kezét, hogyan részvétel, mit mond, milyen hangerővel beszél, ad-e koszorúmegváltást, perselypénzt? Megfelelően öltözött-e föl? Egy pszeudoszínjáték ez, ami teljesen másról szól, nem a halottról, akit már rohadtul nem érdekel az egész. Hiszen halott. Olyan fölösleges és értelmetlen, átlátszóan hazug úgymond „őérte” bármit is tenni, mint amikor magassarkúban lábujjhegyen próbálunk járni. A tompított kopogás csak illem, csak arra jó, hogy továbbra is magunkra hívjuk föl a figyelmet: milyen cipő, milyen ruha van rajtunk, megfelelően vagyunk-e felöltözve.

Ezeknek a halállal kapcsolatos, élőknek és élők által szervezett közösségi eseményeknek a hangulatát adja vissza a Tomi Janežič rendezte előadás is. A színészek lábujjhegyen járkálnak, hol a nézőtér első soraiból, hol a színpad közepén, hol a szélén olvasnak föl, ide-oda vonulnak, minden különösebb – vagy megfejthető – ok nélkül, ugyanakkor nagyon gyakran érzékeltetik, hogy ebben az egész helyzetben mi most mindannyian benne vagyunk. Véletlenszerűen kiválasztott nézőket ölelnek és csókolnak meg, vagy kezet fognak velük, rájuk mosolyognak. A szünetek után mindig átöltözve látjuk őket. Közben meg egy férfi idegesítő lassúsággal fokozatosan fehérre festi a színpadi teret: a szertartások profán háttérszereplője ő, mint a sírásó vagy a perselyező. Vagy betegágynál a profi ápolószemélyzet. Végzi a dolgát, gondoskodik arról, hogy minden a helyén legyen. Neki szabad, sőt elvárt, hogy közömbös maradjon. Jelenlétük jelzi, hogy az élet feltartóztathatatlanul folytatódik, ez a partikuláris történet, az Ivan Iljicsé, csak egy a sok közül, ami illeszkedik a nagy képbe.

Ivan Iljics temetése, élete és halála valójában az első mozzanatra összpontosul: életét, betegségének történetét is mintegy visszaemlékezésként idézik fel a felolvasók. Az egyik karakter mindvégig csöndben, egy széken ülve, időnként elnéző mosollyal arcán a halott címszereplő alteregója, aki figyel, hallgat, megért, hiszen már túl van mindenen.



A színészek bizonyos szövegrészleteket aláhúznak, kiemelnek: ezekben a hatásszünetekben lágy, semleges zene szól, a szereplők mozdulatlanokká válnak. Bár szereposztás nincs, többen is megszemélyesítik Ivan Iljicset, vagy valamilyen módon a vele való azonosulásukat jelzik: egyikük meztelenre vetkőzve a beteg végletes kiszolgáltatottságát és magányát jeleníti meg, másikuk a kemény földre fekszik, úgy olvas, a harmadik a történet kulcsfontosságú pontjainál a győzelem, siker, megvalósítás aktuális interpretációjaként diadalmasan széttárja karjait a rivaldafényben.

Minden intermezzo után továbbolvassuk ezt a kíméletlen és kegyetlen szöveget, a 45 éves vizsgálóbíró sikeres, normáknak és elvárásoknak megfelelő, „kellemesen és ildomosan” csordogáló életének a maga mindennapiságában iszonyú történetét.



Ivan Iljics végig a karrierjére, társasági kapcsolataira, társadalmi helyzetének megfelelő házasságára, családalapításra, státusa megerősítésére, új lakás szerzésére fókuszál, és sikereit nem engedi beárnyékolni az olyan bosszantó események által, mint felesége veszekedései vagy gyermekei halála. Megy tovább az élet, kellemesen és ildomosan, a langymeleg létfelejtésben lubickolva.

Egy banális betegség hozza közelebb önmagához Ivan Iljicset, először csak azon a szinten, hogy megszállottan kezdi megfigyelni teste rezdüléseit, összeveti a diagnózisokat, kétségek és remény között hánykolódik, közben pedig eltávolodik lassan mindattól, ami korábban fontos volt számára. Az egyre súlyosbodó szenvedés és fájdalom átalakítja, elhántja róla a joviális társasági ember mázát. Ivan Iljicsből odúlakó lesz, és ez a cseppet sem kellemes és illendő állapot – a magány, az önsajnálat, a dührohamok, a gyűlölet az egész világ iránt – az őrület határára sodorja. Már tudja, hogy meghal, ám környezete továbbra is színlel körülötte, ami még inkább felbőszíti, mégsem meri leleplezni az egészet. Mert hátha. Továbbra is pótlékokba kapaszkodik. Mint mi a nézőtéren mindannyian.

Ugyanis kényelmetlen, fárasztó és megterhelő gondolatok ezek. Kicsit talán segít, hogy együtt olvassuk "az orosz egzisztencializmus e jeles főművét", diadalmasan fanyaloghatunk, ha az előadás nem épp olyan kellemes és ildomos, ahogyan elvárnánk, okos megjegyzéseket tehetünk a szünetekben, és némi vigasztalást kapunk ebből.



A halál előtti pillanatok azok, amikor Ivan Iljics szembesül önmagával, leszámol élete hazugságaival. Mi pedig tapsoljuk és siratjuk egymást, színészek és közönség, ünnepeljük a 19. századi irodalmi hagyomány és a kortárs, 21. századi színház rafinált találkozását a PulzArton.

Amíg a lépcsőn leérünk, kissé összeszedjük magunkat, hiszen nem illik ennyire feldúltnak tűnni, mint amennyire tűnhetünk, és készen kell állnunk a színházbüfébeli szocializációra. Csak kellemesen és ildomosan. Hogy nézne ki, ha egy "Je suis Ivan Iljics" táblával szaladgálnánk össze-vissza.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS