Az erdélyi fotós, akit díjaztak az év sajtófotója versenyen
kérdezett: Gál László 2016. február 02. 15:03, utolsó frissítés: 2019. október 23. 13:06A bogarak és az aktok köztes állapot volt, most a történések középpontjában lenne Bánhegyesy Antal.
A múlt héten jelentették be a Magyar Sajtófotó Pályázat díjazottjait, és köztük volt a kolozsvári származású Bánhegyesy Antal is, akinek a menekültekről szóló I was a stranger című sorozata 3. helyet nyert, illetve megkapta érte a 30 év alatti legjobban teljesítő fotósnak járó különdíjat is. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakán tanuló sráccal beszélgettünk.
Végignéztem az eddig megjelent fotóidat, és nem nagyon illik a sajtófotó a profilodba. Egyáltalán hogy jött az, hogy sajtófotót készíts?
– Az egyetem késztetésére készült a sorozat, a féléves projektünk témája volt a migráció. Tágabban is lehetett értelmezni a témát, de az aktuálpolitikai helyzetre is reflektálhattunk. Én azok közé tartoztam a csoportban, aki lement a határra, mert úgy éreztem, hogy ez egy annyira fontos történés, amiből a jövőben történelem lesz, és úgy gondoltam, a történések csomópontjában szeretném megtapasztalni a helyzet fontosságát.
Már tavaly is bekerültem a legjobbak közé a sajtófotó pályázaton, a Tricolor és a Romania handle with care című sorozataimat is beválogatták a legjobb fotókat összesítő könyvbe, igaz, azokkal nem nyertem díjat.
Az önéletrajzodban olvasom, hogy 12 éve foglalkozol fotózással, tehát még bőven középiskolás korodban kezdted. De az érettségi után mégis a kolozsvári Műszaki Egyetemre iratkoztál informatikát tanulni. Mikor döntötted el, hogy fotós akarsz lenni? Nem akartál mindig is fotós lenni?
– Tizenkettedik végén nagyon szerettem az informatikát, nagyon beleéltem magam, sokat tanultam, és írtam is a programokat. Persze mellette ott volt a fotográfia is, akkor kezdtem ilyen-olyan felkéréseket elvállalni, de még nem tűnt hivatásszerűnek, még nem láttam, hogy ebből akár meg is élhetek. Ezért inkább a biztos jövő felé vettem az irányt.
Utána viszont kiderült, hogy a műszakin rossz szakirányra jelentkeztem, nem azt tanultam, amit igazán szerettem volna. Végül is még nagyon sokáig húztam-nyúztam az informatika tanulást, elmaradt vizsgáim is voltak. És szimultán jött a fotográfia, egyre többet foglalkoztam vele, minden szabadidőmet kitöltötte. Nem lehetett a kettőt összehasonlítani, egy idő után egyértelmű lett, hogy a fotográfia nyert.
Ha jól számoltam, nagyjából 15 évesen kezdtél el fotózni. Hogyan kezdődött?
– Vettem magamnak egy kisebb gépet. Akkor még nem volt teljesen egyértelmű, hogy mindenkinek gépe van, pedig már akkor is könnyen hozzá lehetett jutni. Aztán a saját géppel elkezdtem fotózgatni. Mint minden kezdő, először én is virágokat, bogarakat fotóztam közelről. Egy hangyákat ábrázoló fotóval még egy National Geographic-díjat is nyertem. Majd szép lassan követték egymást a többi tematikák is: a makrófotózás után jött a portréfotózás és természetfotózás. Majd volt divatfotózás is, három-négy éve pedig nagyon rákattantam az aktfotózásra, amivel többek között két díjat is nyertem, az egyiket Londonban, a másikat pedig New Yorkban.
Most úgy érzem, hogy a konceptuális fotográfia felé hajlok, tehát már nem csak egy-egy képben gondolkodom, hanem leginkább előre eltervezett tematikus sorozatokban.
Kolozsváron is lett volna három szak, ahol fotózást tanítanak. Miért mentél Budapestre?
– Nagyon sok embert ismerek, aki a művészeti egyetemen végzett, és láttam, hogy milyen fajta fotográfiát tanítottak nekik. Nem éreztem magaménak a képzőművészeti fotográfia stílusát, amikor belefestünk a képbe, vagy éppen montázsoljuk őket. A technikával kísérletező fotográfiát sem szeretem, amire, úgy érzem, nagy hangsúlyt fektetnek a kolozsvári egyetemen.
Nehéz volt bejutni?
– Nagyon. Elsőnek, maximális pontszámmal jutottam be, de nagyon kemény volt. A felvételit megelőző egy évben felvételi előkészítőre jártam, ami abból állt, hogy minden szombaton ingáztam Budapestre. Amellett persze, hogy itthon is rengeteg munkám volt. Péntek este utaztam, szombaton egész nap tartott az előkészítő, majd este már indultam is vissza Kolozsvárra. Nagyon kemény év volt, szerintem már ebből is látszott, hogy mennyire akarom azt az egyetemet. Persze ott is kaptunk különböző feladatokat. Az egy éves előkészítő után jött csak a nyolc fordulós felvételi, ahol a 250 jelentkezőből végül 14-et választottak ki.
Volt mappaleadás, amiben egy előre megadott témában kellett fotókat készíteni, egyébként erre készült a verespatakos sorozatom. Utána jött egy írásbeli vizsga, ahol a kreativitást, a fototechnikai tudást és a közéleti felkészültséget mérték. Itt még arra is rákérdeztek, hogy mennyibe kerül Magyarországon egy tojás. Eléggé váratlanul ért. Utána interjúztattak, majd egy egész napos fotózás jött, ahol egy megadott tematikára kellett sorozatot készíteni, majd ezeket kellett egy falra installálni. Ezen kívül még egy rajzvizsgát is tartottak. Mindegyik forduló különböző napon. Úgy éreztem magam, mintha tehetségkutatón lennék.
Most milyen témák foglalkoztatnak?
– Az utóbbi 2-3 évben egyre inkább a társadalmi, gazdasági problémák felé nyitok. Úgymond mélyebb tematikákat próbálok feldolgozni. Most nem bogarakat vagy aktot fotózok, ezeket köztes állapotnak könyvelem el. De nem bánom egyáltalán az aktfotózást.
Érzel idegenkedést az aktfotózással kapcsolatban?
– Idegeneknél tapasztalom. Én viszont olyan környezetben mozgok, ahol ez természetes. Fotós haverjaim vannak. De mindenképp van egy ilyen viszonyulás. Szerintem az a baj, hogy sokan nem tudják elképzelni, hogy mi történik egy ilyen fotózáson, ahol ketten be vagyunk zárva egy műterembe. Elvileg bármi történhet, és emiatt pedig erkölcstelennek érzik a műfajt.
Ha megnézed az aktfotóimat (leginkább a két díjnyertes sorozatom), akkor szerintem láthatod, hogy az nem a szexualitásról szól. Amikor én fotóztam lányokat, nem mint férfi voltam ott, hanem mint fotós. Szerintem a modelljeim is érezték/érzékelték, hogy nem tárgyként tekintek rájuk. Az első sorozatom különben épp az ember tárgyiasításáról is szólt.
Tudatosan, céllal használsz a fotóid jelentős részénél – legalábbis azoknál, amit én láttam, elég gyakori – portréformátumot?
– Érdekes, hogy észrevetted. Mondták már az egyetemen is, hogy van egy állóformátumú becsípődésem mostanában. Nincsen tudatos magyarázatom rá, egyszerűen így működtek nekem azok a képek. Egyértelmű, hogy a sajtófotósok inkább a fekvő képet szeretik, mert az vesz be a legtöbb információt a világból. De én erre a sajtófotó pályázatra is úgy neveztem be, hogy az én képeimet nem is éreztem sajtófotós képeknek. Inkább egy személyes riportként fogom fel a képeimet. Nem megrendelésre készültek. Ez egy önálló projekt, ami az én személyemhez sokkal inkább közelebb áll, mint azoknál a fotósoknál, akik megrendelésre mennek ki fotózni.
Hogyan képzeled el a pályádat? Említetted, hogy most a konceptuális fotózás érdekel, de abból meg tudsz élni?
– Nagyon naiv kellene legyek, hogy azt mondjam, meg tudok élni művészi fotográfiából, tehát saját projektekből, mert sem Magyarországon, sem Romániában nem vagyunk azon a szinten, hogy éltetni tudják a művészi fotográfusokat. Két lehetőség van szerintem. Még nyugatabbra menni, ahol jobban lehet érvényesülni, de ott is nagyon nagy a verseny, vagy a reálisabb hozzáállás, hogy a művészi fotográfia mellett, ami teljes mértékben rólam szól, az én művészetemet képviseli, az alkalmazott fotográfiát is művelem.
Budapestre szeretnél költözni?
– Szakmai szempontból talán jobb lenne. Kicsit most a két város között tengek-lengek.