2019. június 24. hétfőIván
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egy hintaszék szárnycsapásai – A pelikán

Gergely Borbála 2016. március 04. 09:41, utolsó frissítés: 09:41

Kirakat-élet, kirakat-szeretet, kirakat-anya. Tömör családi apokalipszis a Kolozsvári Magyar Színházban.


Éhség, didergés, illúziókba kapaszkodás, mellőzöttség, gyökértelenség, hamis múlt, gyász – A pelikán erős érzelmi edzést jelent a nézőnek. Strindberg egyik legismertebb művét Felix Alexa rendezésében állította színpadra a Kolozsvári Magyar Színház. Az előadás 70 perce egy család összeomlását mutatja be, tele van feszültséggel, jól felépített jelenetekkel, jó értelemben hatásos képekkel és kidolgozott karakterekkel.

Vizualitásában volt legerősebb a produkció (díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu). A színpadkép a hideg színekre, az éles fény-árnyék hatásokra, a tükröződésekre és az áttetsző felületekre épített. Egy valós kapcsolatokból kifogyó család rideg nappaliját láttuk; a történetben az anya (Kézdi Imola) családja iránti érzéseinek hiánya rajzolódott ki, amihez a hideg kék árnyalatai remekül illettek. A szobában minden tárgy üvegbe volt burkolva, kivéve egy hintaszéket, amelyben az apa meghalt. Ezen a hintaszéken bukkantak fel egyedül földszínek és organikus formák – utalva ezzel a pozitív apafigurára, az ő természetes, valós személyiségére, amely a párbeszédekből egyértelművé és meghatározóvá vált.



A családi konfliktus forrása hamar egyértelművé vált, de fokozatosan, kitartott lépésekkel omlott össze a váz, amelyet hamis kapcsolatok alkottak. Az anyafigura – amelynek gátlástalan, infantilis, valósággal nagyon kevés kapcsolatot tartó karakterét Kézdi Imola remekül hozta – hazugságokra épített fel egy családot, és saját maga számára is elmosódik a határ a valóság és a képzelete, a hazugságai között. Így kergeti a férjét a sírba, fiát (Árus Péter) az önpusztításba, így veri át a lányát (Imre Éva), és annak bájgúnár férjét (Bogdán Zsoltnak a szerep láthatóan ujjgyakorlat) – aki egyben a szeretője –, miközben hangoztatja, hogy ő minden körülmények között a gyerekeiért élt. Az apa „jelenléte” nem múlik el a halálával, sőt, akkor „tesz” csak igazán sokat a gyerekekért: egy elrejtett levélben tudat fiával mindent, amit tudniuk kell anyjukról.


A jelenetek pulzálnak, az anya szinte állandóan jelen van a színpadon, a vele konfliktusba kerülő szereplők cserélődnek, ez ad egy ritmust, lüktetést – ami összecseng a hintaszék mozgásával. A hintaszék több szempontból is fontos. A tér közepén van, folyamatosan fenntartja az apa emlékét, jelenlétét, az az egyetlen szabadon hagyott tárgy – a többi üvegbe burkolt elem a kirakatok és kiállítások hangulatát, minőségét idézi. Kirakat-élet, kirakat-szeretet, kirakat-anya: a szándék és a jelentés egyértelmű, a díszlet talál. A hintaszékben cserélődnek az emberek. Mindenki sorban odaül az apa egykori helyére: mindenki egyenként megérti az ő helyzetét, átlátja az eseményeket. A fizikai pozíció és az anyával kapcsolatos nézőpont összefonódik.

A pelikán a saját vérével eteti a fiókáit, hangzik el a színpadon néhány szárnycsapás kíséretében. A csapások ismétlődése, ritmusa pedig ismét a hintaszékre, annak mozgására tereli a figyelmet, és a pelikánt a halott apával kapcsolja össze. A pelikán, a gyerekeiért mindent feláldozó karakter az apa, habár az anya magáról szerette volna ezt mindenáron elhitetni. A szembesítés nem marad el, azonban az események visszafordíthatatlanok, a család menthetetlen, tragédiába fullad a történet. A tűz motívuma végig jelen van a színpadon. Illetve a hiánya. A gyerekek fáznak, betegesek, az anya nem enged begyújtani, a kandalló hideg: a családi tűzhely melegének a hiánya már az első dialógustól kezdve meghatározó, enyhén szájbarágós is.


Rengeteg energia összpontosul a három utolsó jelentbe. Először a fiú marad kettesben anyjával, és a kétségbeesése, kiábrándultsága fizikai erőszakba csap át. A karakter szépen épül a köhögő, vézna gyámoltalan fiúból a határozott, tettekre kész férfiig. Majd a lány következik, aki kásával eteti sarokba szorított anyját – az étel hiánya, a minőségtelen táplálék is meghatározó elem az előadásban, szintén a szájbarágósság határát súrolva. Itt is a szerepek felcserélődését látjuk: a még gyerek lányból, aki ragaszkodik az illúzióihoz, harcias nő válik, aki felett már nem uralkodik a zsarnok anya. Végül ellepi a teret a füst, és a gyerekek felszabadulnak a melegben, amit a tűz magával hoz.


Az előadás erős szerkezettel bír, egyszerűen építkezik, a feszültséget fokozatosan adagolja, és a motívumok kidolgozottak. Nincs benne olyan elem, ami kilógna, a színészi játék minősége egyenletes, de ennél több sincs a produkcióban. Egy minőségi előadás, amely nem hoz semmi formabontót, semmi extrát, és a befogadónak csak egy kicsit kell dolgoznia, majdnem minden kérdést és választ tálcán kap.

Fotók: Bíró István

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS