2019. november 20. szerdaJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Lírai reflexió a jelen folyamatokra – Pour toujours

Gergely Bori 2016. március 25. 14:45, utolsó frissítés: 2016. május 19. 21:53

Rekviemekre szőttek kreatív nonverbális előadást a Kolozsvári Állami Magyar Színházban.


A rekviemekből kiindulva szőtt szövetet láthat a Kolozsvári Magyar Színházban az érdeklődő. Többek között Fauré, Bach, Mozart, Górecki zenéjére hozott létre előadást a társulat Dominique Serrand rendezésében. A gyászról, a folyamatos és elkerülhetetlen elmúlásról, ezzel együtt az életről, a körforgásról beszélő produkció ezekből az általános témákból kiindulva eljut a jelen folyamatokig, így például a menekültválságig. „(…) néhány hónappal ezelőtt, amikor tanúja lehettem a zűrzavaros útnak, amelyen világunk éppen elindult, úgy éreztem, itt az alkalom egy olyan előadás megalkotására, amely a veszteségről, az örökre elmúltakról szól” – fogalmaz Serrand. Ez a reflektálás lírai módon történik a színpadon, szöveg nélkül – talán ezeket az eseményeket nem is lehetséges a szavak korlátozott rendszerében kommentálni.

A próbafolyamaton rengeteg múlik, a színháztörténetből jól ismerjük a jelentőségét, habár erre szakirányú tudás nélkül is bárki rájön. Dominique Serrand – Amerikában is dolgozó, francia származású – rendező úgy döntött, nagy létszámú műhelymunkával kezdi a Pour Toujours (Mindörökké) megalkotását – és ez a végeredményen is meglátszott. Improvizációkra alapozott, hagyta megteremtődni a színészek közötti viszonyokat, hagyta érvényesülni a saját ötleteket, így a rendező és előadó egyenrangú félként épített egy közös munkát.

Nem az előzetes elvárásokhoz ragaszkodott – forgatókönyve, folyamatos története sincs a darabnak –, hanem hagyta az előadást szabadon kialakulni, olyan nyesegetésekkel és döntésekkel irányítva a folyamatot, amelyek segítik azt kiforrni. Az így létrehozott nonverbális produkció egy kreatív megoldásokkal teli, kísérletező munka lett, amelyben bőven találunk esetlen megoldásokat, suta mozdulatokat, felesleges nyúlványokat, de – akár ha a folyamat egy állomását látnánk – a néző szeme előtt igyekszik még égésszé állni össze, és az előadás végére sikerül is.


A tér egyszerre volt dinamikus és nyugodt. A falakat különböző méretű ajtók szabdalják, amelyek praktikusak és mozgalmassá teszik a látványt, a visszafogott, tört pasztellszínek pedig nyugtatják azt. Egy olyan enteriőrt teremtett a rendező, aki a díszletet is tervezte, amely több szereppel bír: étkező, vendéglő, színpad a színpadban, vagy épp menekültek útvonala stb. Túlnyomórészt hétköznapi helyszínként működik – ezt az alacsony plafon is biztosítja – székekkel, asztalokkal töltve, amelyek szintén változtatják a funkciójukat az előadás során. Sok asszociációnak adtak terepet az asztalok fehér terítőkkel fedve: étkezés, élet, család, csomópont, vagy éppen ravatal, gyász, elmúlás, lepel, amely elfed.


Bizonyos jelenteket vetítés (videó: Peter Košir) egészít ki, ez a megoldás roppant egyszerű, kifejező, és mind vizualitásában, mint dinamikájában találóan egészítette ki a színpadképet és a mozgást, határozottan erősítette a produkciót.


Az előadás nonverbális jellege izgalmat hozott a kolozsvári színház műsortárába, de az előadók mintha nem lettek volna teljesen felkészülve a szöveg nélkülözésére, a testükre hagyatkozásra. Erre jó példa a csecsemő-jelenet, amelyben pusztán nonverbálisan nem sikerült a baba-karaktereket megformálni. Addig, amíg nem kezdtek el verbális eszközöket használni, nem tudták egyértelművé tenni, hogy csecsemőket látunk. Ez, és az ehhez hasonló csúszkálások zavarba ejtők voltak. Egyszerre érződött a színészeken az, hogy otthonosan, biztonságban érzik magukat a szerepekben – ezt a kreatív munkafolyamat pozitív hatásának tudom be – és az, hogy néha el-elvesznek a verbalitás nélkül.


Talán ebből az elveszettségből is adódik, hogy egy-egy rész indokolatlanul hosszúra nyúlt, és habár szájbarágóssá nem vált, hagyta elszakadni a néző figyelmét a produkciótól. Ez azonban az előadás utolsó harmadára szinte eltűnt, sűrű, kifejező, komplett jeleneteket láthattunk, amelyek nagyrészt elfeledtették az első kétharmad gyengeségeit.

Amit viszont nem lehet „elfelejtetni”, az az alapszintű humor. Olyan szimpla megoldásokkal értek el vicces pillanatokat, mint például a semminek nekitámaszkodó, majd eleső figura, a női ruhába öltöztetett férfi, a felnőtt szemmel illetlen hangokat (!) kiadó csecsemő. Ezzel kapcsolatban felmerül a néző szerepe, a néző igénye. Bizonyos nézők reakciója befolyásolhatja más nézők véleményét a rendező szándékait illetően.

Dominique Serrand azt mondta az előadás kapcsán Vajna Noéminek adott interjúban, hogy Amerikában sok a nyilvános próba a bemutató előtt, így a nézők reakciójától függően még tudnak finomítani az előadásokon. Itt Kolozsváron erre nem volt lehetősége. Vajon tudta, hogy ezek az elemek nevetést fognak kiváltani? Vajon fel volt rá készülve, hogy az igény – általánosítás nélkül – ezen a szinten mozog majd/mozog majd ezen a szinten? Legyünk optimisták, és higgyük azt, hogy elcsúszott a szándék?


A Pour toujours mindenesetre egy kreatív feladat megoldásának a végeredménye, amely bőven mutat ötletes, jól kidolgozott elemeket. A kommersz cím sokrétű előadást takar, amely univerzális témákon keresztül reflektál a mára, ezért már érdemes megnézni. És bátor: az egyértelmű nehézségek ellenére belevágta a fejszéjét a társulat, felfrissítve ezzel a színház palettáját.

Szereplők: Albert Csilla, Francisco Alfonsín, Bodolai Balázs, Farkas Loránd, Imre Éva, Keresztes Sándor, Laczó Júlia, Orbán Attila, Ötvös Kinga, Sigmond Rita, Sinkó Ferenc, Varga Csilla, Váta Loránd, Viola Gábor
rendező: Dominique Serrand
díszlettervező: Dominique Serrand
jelmeztervező: Carmencita Brojboiu
videó: Peter Košir
rendezőasszisztens: Bodolai Balázs, Viola Gábor
ügyelő: Böjthe Pál

fotók: Biró István, Halász Szilárd

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS