2019. november 20. szerdaJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az őrült Antikrisztus hazatér a te államodba

Kulcsár Árpád 2016. május 25. 17:25, utolsó frissítés: 17:25

#community #bodies #victim #illusion #dogma - A TESZT második két napja nem lett kevésbé ütős.


Balázs Attila, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója már a fesztivál megnyitóján jelezte, az idei TESZT a jelenről fog szólni, és ez egyelőre konzekvensen így is van. A második napon, kedden, legalábbis olyan problémákkal szembesültek a nézők, amelyek elevenükbe vágnak, ismerősek a közelmúltjukból, megélték őket, vagy éppen ezekből evickélnek ki.

A Skopjei Ifjúsági Kör Őrült erdő (Nina Nikolij) című előadásának a rendszerváltás Bukarestje a helyszíne. A rendező célja egy kitartott párhuzam létrehozása volt az akkori román, és a mostani macedón helyzet között, ahol az állam jogalapjai inogni látszanak. Az előadás dinamikája váratlan megoldással adagolja a két síkot: míg a Romániában zajló történet körülbelül a 95%-ot adja, történettel, narrációval és vetítéssel megoldva, addig a macedón problémák csak a végén, egy rövid informatív vetítés formájában tárulnak szemünk elé. Az Őrült erdő megvalósításában több társulat tagjai vettek részt, céljuk felhívni a figyelmet az ország diktatúrába süllyesztésének lassú folyamatára. A történet két román családról szól, az egyikben egy lány egy amerikaiba lesz szerelmes valamikor ’89 novemberében, és vele elhagyja az országot.


A családot zaklatások érik emiatt, az apát beszervezik, a másik családban a fiú szerelmes volt ebbe a lányba, és körülbelül ekkor kapja derékba őket a forradalom/puccs (nem tudják eldönteni) ami után mindenkinek egy csapásra megváltozik az identitása. Jane Chalovski díszleteinek matt színei tökéletesen adják vissza a kor hangulatát, a cselekménybe komponált videóelemek (fény- és videótervező: Gjorgji Klincharov) pedig elmossák a határokat a valóság és illúzió között, ahogy a forradalom konkrétumai is belevesznek a találgatásokba, félinformációkba, így veszítve el saját határait.


Megyünk a budapesti aluljáróban, lecsúszottakat látunk: kannás bort isznak, szerencsejáték-függők. Ám hol kell ezeknek a helyzeteknek a gyökereit keresni? A Tar Sándor műveiből Keresztury Tibor által összeállított dráma ennek feltérképezésére vállalkozik, a Forte Társulat pedig ennek bemutatására. A Horváth Csaba által színpadra állított A te országod a szocialista éra végén kezdődik, és a posztszocializmusban folytatódik napjainkig a nyugdíjazás előtt álló Sipos (Krisztik Csaba) részlegvezető történetén keresztül. Az előadás megőrzi az epikai művek narrációját (Földeáki Nóra szenvtelen hangján), és kezdetben minden szereplő gondja, története ugyanolyan hangsúlyos, mígnem ki nem választódik Sipos a maga saját drámájával. A díszlet (Mocsár Zsófia) minimalista, csak néhány kőfal mutatja a gyári környezet kietlenségét, csupán olyan elemek kerülnek színpadra, amelyek aztán plasztikusan alakíthatók a szereplők interakcióihoz. A szocializmus hatásainak fennmaradását a díszlet is visszaadja, hiába váltunk tereket, ez nem változik, mint ahogyan a gyári termék, a PVC-cső sem, amely sokszor meghatározója lesz a mozgásnak, hol vonatot mímelnek vele, hol liftet.


A te országod hatásosan keveri a tragikumot a komikummal, a karakterek (amelyeket rendkívüli finomsággal formálnak meg a színészek) minden esendőségükkel együtt részvétet ébresztenek, talán pont azzal, hogy bukásuk mellett nem időz el az előadás. A közösségbe be nem fogadott cigány Csóka zuhanása a tetőről, az alkoholista, régi életére alig emlékező Deák halála mintegy esetlegesen történnek meg a színpadi térben, nem úgy azonban Siposban, akiben minden ilyen esemény mély nyomokat hagy, mint a nézőben Sipos végső zuhanása. A társulat mozgásának kimunkáltsága, lendülete, a vizuális elemek és fény által megteremtett retró hangulat olyan előadást eredményez, amely Tar szövegeihez és a Forte eddigi színvonalához egyaránt méltó.


Az állam című előadást háromszor is „játsszák” a TESZT-en, magyarul, románul és angolul. Az állam sikeressége a közönségen múlik: adott egy sötét terem, amit körbeülünk. Középen van egy asztal, fölötte függ egy mikrofon, az asztalon egy doboz, rajta egy boríték, az asztal alatt egy fémvödör. És kezdődik az előadás, azaz nem kezdődik, hosszú perceken át várni kell, míg valaki a közönség soraiból oda nem megy az asztalhoz (én például ezek szerint egyenesen odacsörtettem) és fel nem olvassa a borítékban levő írást: „Az előadás öt perc múlva fog elkezdődni.” Innen megindul a lavina, és akinek kedve van, az odamegy, felolvas, összekeveri a dobozban levő borítékokat, összegyűr, gyújtogat, amihez kedve szottyan. Rendszerint vannak, akik kisajátítják a „műsort”, a többiek meg vagy hagyják, vagy nem, mindenesetre elkezd egy önszerveződés alakulni, az állam szimbolikus szervezete.


A borítékokból egy bizonyos Plamen leveleit és az előadásra vonatkozó instrukciókat, információkat kapunk. Plamen egy bulgáriai fiatal, akinek egyáltalán nem tetszik az állam, a társadalom, a közeg, amiben él, és azt tervezi, hogy felgyújtja magát majd a parlament előtt, ennek okait és az erre vonatkozó terveit osztja meg a levelekben. Már amennyiben érdekel minket. Amelyik előadáson én voltam, ott nem érdekelt sokakat, így az előadás egyik tétje elsiklott: azaz hogy jobb, működőbb, kreatívabb közeget hozzunk létre, mint amelyik Plamen leveleiből sejlik fel. A másik tét, hogy adjuk fel a nézői pozíciót, és felejtsünk el mindenféle gátlást, tiszteletet, ami elválasztja a színpadot tőlünk. Mondani se kell, hogy Az állam minden egyes alkalommal más és más, megismételhetetlen, egyedi. Alekszandr Manuilov ötletének zsenialitása az egyszerűségben rejlik. Az állam pedig mi vagyunk. Rendszerint szar állam.


Kedden a szlovéniai Kranj városának Prešernovo Színháza mutatkozott be A halott hazatér úrnőjéhez című előadással. A dráma alapjául egy hasonló kezdetű népdal szolgál, illetve Bürger Lenore című balladájának France Prešeren által írt adaptációja, ezekből Svetlana Makarovič egy sajátos szöveget írt. Micika (Ana Urbanc) szerelme, Anzel (Miha Rodman) meghal, és az anyja próbálja rábeszélni, hogy hozzámenjen a molnár fiához. Micikában azonban elkezd működni egy másik én (Vesna Pernarčič), aki kezdi megkérdőjelezni a valóság szövetét, ebben Anzelm létezését, a szerelem megtörténtét is. Egy sajátos népies, sötét világot kapunk, ahol a halott visszajár, a közösség pedig próbálja elfojtani, eltakarni Micika normától eltérő érzelmi állapotát és viselkedését. A színház itt keveredik a mesélés hagyományával, a színpadon félkörben ülnek a színészek, egyik jelenetben olyan, mintha egy kocsmában összegyűlt csoport mesélne, a másikban pedig konkrét játékot, és mozgásra alapuló jeleneteket látunk. Ezt dúsítja a zene (zeneszerző: Branko Rožman), ugyanis minden szereplő kezében egy hangszer van, és van, hogy egész jeleneteket dalban játszanak el, harmonikán, csellón, gitáron.


Nem könnyű az Antikrisztusról színházat csinálni, de Urbán András állt a feladat elé, és a belgrádi Bitef Theatre-rel olyan előadást csináltak, hogy felforrtak az agy- és szentelt vizek. Az Antikrisztus rövid története Vlagyimir Szolovjov Három beszélgetés című 1900-as filozófiai (sic!) művén alapszik. A színpadon öt nő és egy zenekar (dob, hegedű, harmonika, zeneszerző: Irena Popović) idézik meg az Antikrisztust, esnek misztikus és erotikus elragadtatásba, mígnem az Antikrisztus és a Krisztus közötti határvonalat végképp eltörli az ember fejében az értelem. Urbán ismét provokatív, az egyórás víziója a színpadon dühös reakció az egyházak társadalmakban betöltött szerepére, a szekuralizálatlanságra, a vallási agresszióra.


A bibliai szövegek, jézusi mondatok, imák közé trágárságok keverednek (dramaturg: Jelena Begovac), és a „kinyilatkoztatások” közé néha keveredik egy-egy szimbolikus motívum: a keresztre feszített és a „másik” Krisztus találkozása, Krisztus testének gyengéd magához ragadása, a hal kibelezése. Másrészt nem tudom, Urbán katolikus-e, de most adott egy alapos okot a kiátkozásra. Az Antikrisztus rövid története megosztó mű, látványában, hangulatában tökéletesen kimunkált, azonban bennem, ateista, semleges nézőként tegnap óta még nem kristályosodott ki, hogy konstruktívvá tudom-e tenni magamban a rendező által színpadra szabadított dühöt.


A TESZT még az elején van, de már annyi és olyan előadások csillantak fel, amelyek elegendőek lennének, hogy számos téren megkérdőjelezzük identitásunk, koncepcióink, véleményeink a jelen állapotairól. És lesz még itt egy-két dolog vasárnapig.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS