2019. október 17. csütörtökHedvig
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mihai Chirilov: 2002-ben azt mondták, bele fog törni a nyakunk a TIFF szervezésébe

Balázsi-Pál Előd kérdezett:Balázsi-Pál Előd 2016. június 11. 11:09, utolsó frissítés: 11:09

A kolozsvári filmfesztivál 15 kiadásáról egyetlen interjúban beszélni? Megpróbáltuk a lehetetlent a művészeti igazgatóval.


A TIFF első, 2002-es kiadása óta évről évre nő, és évről évre szerethető marad. A fesztivál művészeti igazgatójával, Mihai Chirilovval a 15. kiadás legemlékezetesebb pillanatairól beszélgettünk.

Egy nagyobb fesztivál első kiadása előtt általában készül egy többéves terv, amely a rendezvény fejlődését próbálja előrevetíteni. Ti hány évre terveztetek 2002-ben?

Akkoriban nem készítettünk többéves terveket. Csak arra az egy kiadásra terveztünk. Persze, szerettük volna, hogy a fesztivál folytatódjon, de annyira nehéz volt az elején összehozni a sok bizonytalanság miatt, hogy egyszerűen eszünkbe sem jutott a hosszú távú tervezés. Semmiféle állami támogatást nem kaptunk, csak egy pár szponzorunk volt, és a meghívottaktól is az utolsó száz méteren futottak be a visszaigazolások.

Az volt az első alkalom, hogy Romániában nemzetközi játékfilm-fesztivált szerveztek, versennyel, zsűrivel. Bár nemzetközileg ebben semmi sem volt új, eredeti, mindenki azt mondta, bele fog törni a nyakunk, miért akarunk filmfesztivált szervezni egy olyan országban, amelynek nincs filmipara, nincs román filmgyártás. Kevés bátorítást kaptunk, és a tét az volt számunkra, hogy bebizonyítsuk: meg tudjuk csinálni. Ez volt a tét, hogy megcsináljuk, nem a távlati tervek. Minden arról az egy kiadásról szólt.


Mivel nem volt tapasztalatunk, gyakran fordult elő, hogy nem számoltunk előre bizonyos tényezőkkel. Emlékszem, gyakran nap közben fedeztük fel, hogy valamit még meg kell csinálni, valami olyant, amit normális körülmények közt előre meg kellett volna tervezni, ahogy ma történik.

Aztán lassan megváltoztak a dolgok, de most sem mondhatom azt, hogy ötéves tervünk lenne, vagy valami hasonló. Meghatároztunk egy ideális nézőszámot, amit el kellene érnünk, egy maximális vetítésszámot, amibe bele kellene férnünk, de ennyi, mert nagyon sok a kiszámíthatatlanság.

Még az utóbbi években is, amikor már azért volt a fesztiválnak hírneve, közönsége, és normális körülmények között nem kellett volna költségvetési gondjai legyenek, voltak válságéveink. Ott volt a Gabriel Resources-os év, ami mindent a feje tetejére állított, vagy a 2012-es kiadás, amikor a nemzetközi gazdasági válság nagy késéssel beütött hozzánk is, és vissza kellett vágni a költségvetést, le kellett mondani filmekről, eseményekről, menet közben kellett újraterveznünk. Mivel lehetetlen hosszú távra bebiztosítani a költségvetést, ezért lehetetlen hosszú távra tervezni is. Tervezgethetünk, mondhatjuk azt, hogy két év múlva szovjet filmretrospektívát akarsz a TIFF-en, és akkor van két évünk, hogy ezen dolgozzunk. Vagy mondhatom, hogy négy év múlva az afrikai filmekkel akarok kezdeni valamit, vagy a tavaly mondhattam azt, hogy 2017-ben brazil retrospektívát akarok. De mindez az anyagiaktól függ.

Akkor ez a 2012-es volt a legnehezebb fesztivál?

Az első nagyon nehéz, megismételhetetlenül nehéz fesztiválunk a 2007-es volt, amikor párhuzamosan zajlott a TIFF Kolozsváron és Nagyszebenben. Az egy logisztikai rémálom volt. Nagyon jól ment, valóban, és önbizalmat is adott, bebizonyítottuk magunkat, hogy tudunk nagy, ambiciózusabb, kidolgozottabb, szofisztikáltabb dolgokat csinálni, de ugyanakkor figyelmeztetés is volt számunkra, hogy addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér.


Melyik volt a legkönnyebb kiadás?

Egyféleképpen az idei, 15. kiadás volt könnyű. Nem is igazán tudom, hogy miért. Paradox módon most volt a TIFF történetében a legtöbb film, a legtöbb esemény, jelentősen megnőtt a koncertek és a mozikoncertek száma és népszerűsége, de mindaz, amit 14 év alatt csináltunk, mostanra organikusan összeállt. A csapat be van járatva, és bár a munkamennyiség nagyobb volt, mint általában, mindenki tudta már, mi a dolga.

Az első Transilvania trófeát az Occident nyerte. Milyen esélye lenne a mostani versenyben ennek a filmnek?

Jó kérdés, nem tudom, milyen esélyei lennének. Egy olyan filmnek, mint az Occident, továbbra is esélye lenne a közönségdíjra. Ez a film 2002-ben a Transilvania trófea mellett közönségdíjas is volt, és most végiggondolva a TIFF díjainak történetét, kevésszer történt meg, hogy a két díj ugyanannak a filmnek menjen. De azt gondolom, hogy a mai kontextusban, annak a kontextusában, hogy mi történik ma a román filmben, ahol az olyan alkotásokról, mint az Occident vagy a Furia vagy a Marfa si banii, áttértünk az újhullám csupasz és durva filmjeire, majd a ma készülő, az újhullámon túllépő filmekre, az Occident ma meghaladottnak tűnhetne. Főleg, ha arra gondolsz, hogy az idén a Kutyák (Caini) nyerte a trófeát, amely egy új filmnyelvezettel jön. Annak idején persze az Occidentről is azt mondták, hogy nagyon vicces, szórakoztató, de sok újat azért nem hozott.

A román filmipar feltámadása időben nagyon korrelál a TIFF létrejöttével és fejlődésével.

Ez egy szerencsés egybeesés. A csillagok szerencsés együttállása. Nem tudom, ki segített kinek. Nem is hiszem, hogy ilyen formában kellene ezt méricskélni, de végül is ezek a filmesek vannak, ez a tehetség létezik, nem attól lettek ők egyik napról a másikra tehetségesek, hogy részt vettek a TIFF-en. De az is igaz, hogy a TIFF – főleg az fesztivál történetének első felében – egy nagyon fontos platformot biztosított a román filmnek, elsősorban láthatóság szempontjából.

A Lazarescu úr halálával a külföldi meghívottjaink száma megkétszereződött, elkezdtük a román film napjait, és eközben létrejött a román filmipar. És vannak olyan filmesek, akik a TIFF-en debütáltak.

Egy adott pont után pedig beszélhetünk arról, hogy mennyire alapvető fontosságú, vagy mennyire jótékony hatású egy új (vagy nem is feltétlenül új) román film számára a TIFF-es jelenlét. Itt van például a Sieranevada: oké, egy új Cristi Puiu-film, a filmkedvelők közül ki ne ismerné Puiut? Tehát mindenki várja az új filmjét. De jelent ez bármi garanciát arra nézve, hogy a Sieranevada sikeres lesz, amikor elkezdik vetíteni a mozikban? Vagy arra, hogy sikere lesz Kolozsváron?

Persze, a Lazarescu úr halála az egyik legenergikusabb, legcsodálatosabb és legérzelmesebb vetítés volt a TIFF történetében. Amikor Puiu visszatért a TIFF-re az Aurorával, a közönség eljött, de film fogadtatása nem volt lelkes.

Most viszont az történt, hogy a Sieranevada a cannes-i hivatalos versenyből érkezett Kolozsvárra, egy egyszeri vetítésre, és megtöltötte a termet, és az emberek 90 százaléka számára abszolút kellemes és teljesen váratlan meglepetés volt a film. Minden várakozásunkat felülmúlta a fogadtatás, a közönség olyan volt, mint egy focimeccsen, annyira meleg, energikus, a filmben élő közönség volt, a vége pedig fergeteges volt. A közönségszavazatok alapján 4,92-t kapott a lehetséges 5 pontból. Úgy gondolom, ez egy olyan pillanat, ami segítheti a filmet, amikor elkezdik vetíteni a mozikban. Ez egy olyan helyzet, amit egy PR-osnak ki kell használnia.

Mi volt szerinted a TIFF-en valaha vetített legjobb román film?

Szerintem Lucian Pintilie Balantája, amit nagyon örvendek, hogy öt éve, a Pintilie-retrospektíven vetíthettünk, Pintilie jelenlétében, egy antologikusra sikerült közönségtalálkozóval. Ez a régiek közül. Az új filmek közül meg egyértelműen a Lazarescu úr halála.


A legjobb versenyfilm?

15x12, az 180 versenyfilm. Azt kéred, hogy válasszak egyet a 180-ból? Tudod, melyik lesz az? Egy nagyon különleges, nem tökéletes film, a kétrészes orosz Shapito-shou. Közönségdíjat kapott, és valami zsűridíjat. Az egy furcsa, és meglepően kielégítő film.

A legjobb magyar film a TIFF-en?

A Taxidermia. Versenyfilm volt. A mai napig emlékszem, milyen volt először látni, hogy miket írtak és miket mondtak róla az első vetítése után, aztán Pálfi reakciójára, amikor megkapta a rendezői díjat: az egésznek volt egy íve. A mai napig az egyik nagy magyar filmnek számít.

A TIFF nem csak filmeket jelent. Mi volt a legemlékezetesebb járulékos esemény?

Az idei TIFF-re készült egy montázs a TIFF 15 évéről, olyan dolgok vannak benne, amiket nem is tudtam, hogy filmeztek. És az egyik felvételen ott láttam magam, amint az első sorban táncolok a Nemzeti Színházban, a Fanfara Ciocarlia koncertjén. Az egy nagy pillanat volt a TIFF történetében. Egy cigány fúvószenekar a kolozsvári színház pompájában, és a közönség reakciója: egy külföldön sokkal ismertebb hazai zenekar, aminek az volt az első hivatalos romániai koncertje, és a teljes közönséget lábra állították, mindenki öltönyben, nyakkendőben, szmokingban, estélyiben bulizott, mint az őrültek.

Melyik volt a TIFF legjobban sikerült reklámkampánya?

A puliszkás. Kevés olyan kampányunk volt, amiből hiányzott az emberi tényező, teljesen grafikus kampány volt, és több szempontból is azt tartom a legsikeresebbnek. Az volt az egyetlen alkalom, amikor az alap vizuális elemet (a puliszka, benne a kéznyomokkal) újraértelmeztük, és a fesztivál mind a 15 szekciójának külön poszter készült, és mindenik látványosan jól sikerült. A forgatás is hihetetlen volt. Ételt fotózni nehezebb, mint embereket. Persze az embereket is ki kell sminkelni, meg ilyesmi, de ahhoz, hogy egy puliszka puliszkának nézzen ki, nem elég az, hogy lefényképezed. Kell festeni, pemzlizni, tudnod kell, hogy hogy állítsd be a fényeket, egy kész élmény volt az a fotózás. Azok a dolgok, amik a plakáton ehetőnek tűntek, egyáltalán nem voltak ehetőek. Mindenféle kemikáliákba voltak „becsomagolva”, amelyek ínycsiklandozó kinézetűvé, de teljesen ehetetlenné tették a puliszkát. Egy food photographerrel dolgoztunk. Az egy nagyon jó kampány volt, be is neveztünk vele a Porto Roj reklámfesztiválra, persze nem nyertünk.

Mi a legnagyobb sajnálatod a TIFF-fel kapcsolatban?

A fene tudja. Van egy, de az nem személyes, hanem objektívebb. Hogy abban az évben, amikor a Lazarescu versenyfilm volt, nem nyerte meg a Transilvania trófeát. Nagyon ironikusnak érzem, hogy a román újhullám legjobb filmje nem nyerte meg a nagydíjunkat, bár szinte minden más díjat elvitt: a közönségdíjat, a FIPRESCI-díjat, a színészeknek, forgatókönyvnek, rendezésnek járó díjat is, de a nagy trófeát, azt nem kapta meg. De ez egy olyan típusú sajnálat, ami aztán ötletet adott az idei gála kapcsán, hogy Cristi Puiunak adjunk át egy évfordulós Transilvania trófeát, vagyis adjuk neki oda azt a díjat, amit annak idején nem nyert meg. A mostani filmjéért, a többi filmjéért, amivel Cannes után egyből Kolozsvárra jött, a hűségéért, a barátságáért, a fesztiválhoz való ragaszkodásáért. Ez egy olyan típusú sajnálat, ami egy múltbéli hiba kiküszöbölésére ösztökélt bennünket.

A legnagyobb öröm, amit átéltél a TIFF-en?

Nem valami tűzijáték-szerű örömet fogok mondani, hanem egy bensőségesebbet. Ez az, ami pár évvel ezelőtt a szabadtéri zárófilmnél történt. Nagyon szeretem, ami a főtéren történni szokott a vetítéseken, amik öt éve zajlanak ott. Úgy érzem, ez a szíve a TIFF-nek, a közönségnek, és mindennek, aminek köze van a fesztiválhoz. A zárás pillanata az, amikor egyrészt te, a csapat, a szervezők, másrészt a közönség tíz napig loholnak, és egyszercsak minden összeér az utolsó vetítésre, és tudod, hogy ezzel most itt vége, és még egy évet kell várni a következő kiadásra. Ez egy nagyon mágikus, szomorú, felszabadító, frusztráló, komplex pillanat. És nagyon nehéz ehhez egy megfelelő filmet találni, már csak azért is, mert ez egy olyan pillanat, amire általában emlékeznek az emberek, pontosan azért, mert csomagban jön ezzel a sok érzelemmel. Most a saját filmválogató örömemről beszélek, elvégre nekem ez a dolgom, hogy megtaláljam a megfelelő filmet a megfelelő helyhez és pillanathoz.


És ilyen szempontból a legtökéletesebb választás a Boyhood volt. Az egy olyan pillanat volt, amit be kellene keretezni. Egy nagyon különleges alkotás, amely egyszerre film és nem film, amin ott volt egy 2300 fős, közönségfilmekhez szokott közönség egy olyan filmen, amelynek semmi köze a kommersz filmekhez, és amiben nem történt semmi három órán keresztül. De igazából minden megtörtént benne. Abban a filmben minden benne volt: öröm, frusztráció, sajnálat, mindaz az érzés, amit te szervezőként vagy közönségként átérzel egy fesztivál alatt, mind bele volt sűrítve abba a filmbe, abba a különleges pillanatba.

Ez volt a legkatartikusabb filmélmény. Most nem a koncertekről meg hasonlókról beszélek, mert volt még pár nagy élmény, hanem tiszta filmélményről, amiben ez olyan volt, mint amikor belépsz egy katedrálisba, egy spirituális élmény, persze mindenféle vallásos konnotáció nélkül.

A 15 kiadás alatt ti változtattátok meg jobban a TIFF-et, vagy a TIFF változtatott meg jobban titeket?

Mi nincs, ahogy megváltoztassuk a TIFF-et, mert mi csináljuk. Talán Kolozsvárt változtattuk meg. A TIFF nem tud megváltoztatni minket, a TIFF csak lenyelni tud minket. Választanunk kell, hogy mi csináljuk, vagy hagyjuk nőni. Volt egy pár olyan kiadás, amikor a történések kicsúsztak a kezünk alól, és közben jöttünk rá, hogy túl nagy, és menet közben kellett korrigáljunk, anélkül, hogy ez kifele látható vagy érezhető lett volna. Mindig van, aki kritizál, vannak újságírók, akik felemlegetik, hogy bezzeg tíz évvel ezelőtt minden bulira be tudtunk menni, most meg ott állunk az ajtóban, és nem engednek be. De akkoriban volt húsz vagy száz külföldi meghívottunk, most meg van ezer meghívottunk, a helyszínek viszont ugyanakkorák maradtak, és csak egy bizonyos számú ember fér be.

Ez a mostani kiadás nagyobb volt, mint amekkorának lennie kellett volna, de jól átláttuk, lefedtük. A TIFF elérte a logisztikai maximumát, ennél több filmet, mozikoncertet nem lehet hozni a TIFF-re. Kidolgoztunk egy olyan műsorszerkezetet, ami most az ideális állapotába került. Mostantól más dolgokra kell figyelnünk. Mostanig az volt a fő kihívás, hogy megtaláljuk a tökéletes kombinációt a filmek, szekciók, koncertek, események közt, mostantól viszont a részletekre figyelünk: egyes helyszínek jobb kihasználására, a minőségre.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS