Képzőművészeti egyetem Sepsiszentgyörgyön: pró és kontra érvek
B. D. T. 2016. június 20. 12:26, utolsó frissítés: 12:26Felsőfokú oktatással bővítené a székelyföldi művészeti képzést Ütő Gusztáv képzőművész. De mit szólnak ehhez az erdélyi képzőművészek?
Sepsiszentgyörgyön Antal Árpád polgármester, Ütő Gusztáv képzőművész, tanácsosjelölt és Bedő Zoltán tanácsosjelölt bejelentették a június 5-i helyhatósági választások előtt, hogy székely képzőművészeti kar beindításában gondolkodnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében. A helyszín a Kovászna Megyei Kórház tüdőgyógyászati osztályának helyet adó műemlék épület, az egykori fiúárvaház lenne.
Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) ötletgazdája és névadója, Ütő Gusztáv szerint a székelyföldi képzőművészeti középiskolák diákjainak legközelebb Nagyváradon van lehetőségük magyarul továbbtanulni, ami a szülőknek komoly anyagi megterhelés – számolt be a Háromszék.
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) reklámgrafika tanszékének adjunktusa hangsúlyozta, Sepsiszentgyörgy már most jelentős művészeti központ, sikerült megvalósítani Baász Imre képzőművész erre vonatkozó elképzelését, olyan művészeti intézmények működnek, mint az Erdélyi Művészeti Központ (Eműk), a Székely Nemzeti Múzeum, a felújítás alatt álló Gyárfás Jenő Képtár, a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, a Plugor Sándor Művészeti Gimnázium, tehát már csak a magyar nyelvű művészeti felsőoktatási intézmény hiányzik – számolt be a Krónika.
Az ESZME a fiatalok itthon tartásának is hatékony eszköze lehetne, hiszen nem kényszerülnének több száz kilométerre költözni, hogy tovább tanulhassanak, sőt, a székely megyéken kívüli diákok egy részét is ide lehetne vonzani, és meg lehetne előzni, hogy Nagyváradról már csak Nyugatra irányuljanak.
Ütő Gusztáv szerint hat tanszéket – festészet, szobrászat, művészettörténet és építészettörténet, valamint építészet és tájépítészet – hoznának létre Sepsiszentgyörgyön, az oktatók kérdése pedig nem lenne gond, hiszen Nagyváradon már most a tanárok jelentős része székelyföldi, a diákok kilencven százaléka pedig szintén innen származik – áll a 3szek.ro beszámolójában. Erdélyi, székelyföldi képzőművészeket, egyetemi oktatókat kérdeztünk arról, hogyan látják egy új sepsiszentgyörgyi felsőoktatási intézmény (vagy egy egyetem kihelyezett kara) beindításának valós lehetőségeit? Milyen problémákra adhat választ egy új székelyföldi szak, melyek a pró és kontra érvek ezzel kapcsolatban?
A művészeti felsőoktatás minősége milyen tényezőktől függ, egy új sepsiszentgyörgyi intézmény ezeknek mennyire fog tudni eleget tenni? Túl a humán erőforrással, technikai felszereltséggel kapcsolatos feltételeken, milyen regionális-országos szakmai kapcsolatteremtési lehetőségekkel bírna egy sepsiszentgyörgyi művészeti egyetem, a földrajzi adottságokból is kiindulva?
Bartha József, képzőművész, látványtervező, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója:
Egy fontos pontosítással érdemes kezdeni a véleménynyilvánítást: az nem igaz, hogy Székelyföldhöz legközelebb Nagyváradon van magyar nyelvű, vizuális művészeti felsőoktatás, hiszen a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen létezik látványtervezés szak, amely szintén a képzőművészeti oktatás része, a nagyváradi reklámgrafika szakhoz hasonlóan az alkalmazott művészeti műfajok közé tartozik. Ezen az egyetemen az oktatás teljes egészében magyarul zajlik. Állami finanszírozású felsőoktatási képzésről van szó, nem pedig magánegyetemről, mint a PKE esetében. Kijelenthető, hogy ez az egyetlen állami, magyar nyelvű egyetemi szak Romániában a művészeti oktatás területén.
Az ESZME ötletének megítélése kapcsán egyébként érdemes onnan indítani, hogy mi történt az utóbbi évtizedekben a középiskolai szintű művészeti oktatással. 1989 előtt volt egy nagyon erős marosvásárhelyi Művészeti Líceum, a jelenlegi romániai magyar szcénában működő művészek többsége középnemzedéktől felfelé itt végzett, többek közt Ütő Gusztáv, Ujvárossy László és én is.
Valamikor a hetvenes évek elején, 1970-1971-ben a székelyföldi városokban beindultak a zene- és képzőművészeti általános iskolák, és ezek képezték a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum osztályai utánpótlásának az alapját. Ez egy nagyon erős iskola volt. 1989 után azonban úgy gondolták a Székelyföldön, hogy szükség van művészeti gimnáziumokra, és ahol már volt általános iskola, létrehozták a művészeti gimnáziumokat, így a marosvásárhelyi középiskola is olyan középszintre degradálódott, mint a többi, amelyek ugyan felfejlődtek általános iskolákból középiskolákká, de ezzel egy időben nagyon felhígult a felhozatal. Ezt onnan is tudom lemérni, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem látványtervezői szakára főleg ezekből az iskolákból érkeznek diákok, és az a véleményem, hogy enyhén szólva nagyon alacsony az oktatás színvonala ezekben az iskolákban. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek jó diákok, vagy hogy ne lennének ezekben az iskolákban jó tanárok, hanem nincsenek meg azok a húzóelemek, amelyek erőssé tennék ezeket az intézményeket.
Arra gondolok, hogy annak idején a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumba bejutott 12, maximum húsz ember, az összes székelyföldi iskolából a legjobbak, és egy olyan közeg tudott lenni, amelyben a diákok egymást is motiválták, feltöltötték. Ha megkérdezed erről az időszakról azokat, akik ott végeztek, hogy mi volt számukra meghatározó, inspiráló, akkor nemcsak nagyon jó tanárokat fognak fölsorolni, hanem az osztályközösséget is.
Ezzel nyilván nem azt akarom mondani, hogy vissza az egész, és a középiskolai művészeti oktatás több városban való elindítása hiba volt. De már a középiskolai szinten is jelentkeznek azok a hiányosságok, amelyek aztán az egyetemi szinten is tapasztalhatóak, és egyébként nemcsak a magyar, hanem a román tannyelvű oktatásra is jellemzőek. Elsősorban az emberhiányra gondolok, nincsenek olyan oktatók, akik teljesen fel lennének készülve olyan szinten, hogy egyetemen taníthassanak. Új dolgokra mindig szükség van, de figyelembe kell venni, hogy jelen pillanatban óriási egyetemitanár-hiány van. Kolozsvár ontja a doktoranduszokat, akik szerintem nem mindig megfelelőek, és a tanári kar is elkezd felhígulni, ez visszahat az oktatásra... Én itt egy ördögi kört látok. Mivel nagyon sok diákot vesznek fel a nagyon sokból, nem mindig azok kerülnek előbbre, akik a művészeti szcénában jók, hanem azok, akik könnyebben meg tudnak szerezni egy doktorátust, és ez visszahat az egész szakmára.
Művészeti egyetemi diplomát most már roppant könnyű szerezni Romániában, a kolozsvári művészeti egyetem grafika szakára például ötven-hatvan embert is felvesznek, eközben meg sok diák nincs felkészülve arra, hogy részt vegyen egyetemi szintű művészeti oktatásban. Régebb volt hét hely, amire felvételiztek kétszázan. Az egyetemek manapság valósággal vadásszák a diákokat. Az állami egyetemek arra kényszerülnek, hogy minél több diákot vegyenek fel, mert kvótára kapják a finanszírozást, amellé még annyi fizetéses helyre beiratkozót vesznek fel, ahányat csak tudnak. Eközben ráadásul sajnálatos módon a nem művészeti profilú 5-12. osztályokban szinte teljesen hiányzik a vizuális művészeti oktatás, nincs szükség tanárokra, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a jelenleg már létező művészeti egyetemekről is rengeteg végzős munkanélküli kerül ki.
A képzésnek ez a felhígulása egyébként nemcsak Romániára, hanem Magyarországra is érvényes jelenség. Főleg a klasszikus képzőművészeti szakokon – festészet, szobrászat, grafika – végzett diákokra érvényes, hogy nem kapnak munkát, és egy magyarországi felmérés szerint nagyon sokan pincérként, bárosként dolgoznak.
Nálunk, Vásárhelyen jobb a helyzet, évfolyamonként öt állami hely van, tehát mi megpróbáljuk úgy intézni, hogy ne munkanélkülieket termeljünk az egyetemen. Azok a diákok, akik nálunk végeztek, a szakmában dolgoznak, színházaknál, rendezőkkel. Amikor elindítottuk a látványtervező szakot, tudtuk, hogy legközelebb magyar nyelvű képzés Budapesten van; ugyanakkor az is a képzésünk javára írható, hogy két olyan látványtervezővel tanítunk az egyetemen, akik nemcsak a romániai magyar, hanem a romániai látványtervezői szcéna élvonalában vannak szakmailag.
Abba nem látok bele, mennyire volt az ESZME bejelentése egy politikai kampány része, de pontosan azokat a szakokat említették a sajtóhírekben, amelyek gyakorlatilag nagyon sok munkanélkülit képeznek; szerintem enyhén szólva megkérdőjelezhető, hogy bárhol az országban újabb festészet, szobrászat szakot érdemes lenne indítani. Magyarország feleakkora ország, mint Románia, és három művészeti egyeteme van, Romániában viszont van Bukarestben, Temesváron két-két egyetem, emellett Jászvásárban, Craiován, Kolozsváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen is művészeti egyetem, ami nagyon sok.
Szerintem egyértelműen a középiskolákban kellene megerősíteni a vizuális művészeti nevelést, nem pedig embereket olyan irányba eltolni, ami nem vezet sehová. Például lehet, egy gyerekből remek asztalos lenne, de mivel ügyes kezű, már általános iskolában művészetibe kezd járni, onnan pedig jelenleg egyenes út vezet az egyetemig, és ez azt jelenti, hogy elvesztettünk egy jó asztalost, és nyertünk egy középszerű képzőművészt.
Hogy az ESZME-nek mennyire van létjogosultsága, nem tudom. Hogy mennyire megvalósítható, azt sem. Adminisztratív szempontból valószínűleg az. De ha valamit létrehozunk, annak a megvalósíthatóságán kívül kell legyen bizonyos ésszerűsége is, olyan értelemben, hogy fel tudjuk mérni annak hosszú távú hatásait, legyen egyfajta vízió a jövőről. Jó, végez majd 25 ember pluszban, de mit fognak utána csinálni? Lesz köztük mondjuk 3, de legyen 5 vagy 8 ragyogó festő, szobrász, grafikus – azonban ők, ha annyira jók, biztosan ugyanúgy Kolozsváron is el tudnák végezni az egyetemet.
Ha pedig az az érv, hogy sok tehetséges gyereknek a szülei nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy távoli városba küldjék őket továbbtanulni, akkor érdemes megnézni, hogy oldották ezt meg például Mecklenburg-Elő-Pomeránia volt keletnémet tartományban. Nem egyetemet hoztak létre, hogy a diákok ne kelljen elmenjenek Berlinbe vagy máshová, hanem ösztöndíjakat alapítottak, amelyeket a művészi pályára orientálódó diákok megpályázhatnak. Mese, hogy nem tudnak elmenni kétszáz kilométerre továbbtanulni: meg kell teremteni a lehetőségét a továbbtanulásnak, de nem egyetem alapításával. Hát ha valaki Máréfalváról nem tud bemenni Udvarhelyre líceumba, akkor Máréfalván alapítunk gyorsan neki egy líceumot? Úgy vélem tehát, inkább ösztöndíjakat kellene létrehozni a tehetséges székelyföldi diákoknak, hogy tudjanak Kolozsvárra felmenni egy akkreditált, elismert egyetemre.
Damokos Csaba, designer, képzőművész, Sepsiszentgyörgy:
Sokáig azon a véleményen voltam, hogy székely diák menjen világot látni, tanuljon, majd jöjjön haza. Voltak és vannak erre példák, ha kevesebb is annál, amit szeretnénk. A mai napig megdobban a szívem, amikor a Feleki-tetőn átbillen az autó orra, és megpillantom Kolozsvárt. Azt is mondtam, hogy nem is az egyetemen eltöltött órák a fontosak, hanem azok a benyomások, információk, reakciók amelyek az utcán, a kocsmában, a színházban stb. érnek.
Viszont az évek múlásával be kellett látnom, hogy a világ sokkal bonyolultabb annál, mint amit anno, kolozsvári diákként gondoltunk róla, főleg a kilencvenes évek elejének világmegváltó hangulatában. Egy szentgyörgyi képzőművészeti egyetem nyilván nem veheti fel a versenyt Kolozsvárral. De nagy valószínűséggel nem is ez a célja. A pillanatnyi, 3 plusz 2 éves rendszer alkalmas arra, hogy három év után akár szakot, akár várost lehessen változtatni. Az hiszem, ezzel a lehetőséggel kell élni, és ilyenformán egy székelyföldi egyetem dobbantóul szolgálhat azoknak, akik valamilyen okból nem Kolozsvárt, Bukarestet, esetleg a MOME-t választják.
Tudomásom szerint a székelyföldi felsőoktatást végzettek aránya elmarad a különböző országos meg európai átlagoktól. A képzőművészeti szakokon jellegükből fakadóan mindig is kevesebb diák volt, mint más egyetemeken. A nyolcvanas évek végének három, négy, öt diákból álló osztályai nyilván nem lehetnek mérvadóak, de a mostani nagyobb osztálylétszámok nem segítik a tanár-diák kommunikációt, a műhelymunkát. Azt hiszem, nem kell nagy osztálylétszámokban gondolkodni. Az a kevés tanítási tapasztalatom, amit Marosvásárhelyen a látványtervezői szakon szereztem, azt mutatja, hogy 8-12 fő az a létszám, akivel még megfelelő módon lehet kommunikálni, együtt dolgozni. Ilyen módon, azt hiszem, nem lesz probléma megtalálni az érdeklődőket.
Szentgyörgyön megvetette a lábát már a Sapientia is, a Babes-Bolyai is, egy képzőművészeti szak csak szélesítené a skálát.
Egyetértek Ütő Gusztávval abban, hogy az Erdélyi Művészeti Központ, a különböző kiállítóterek, országos és nemzetközi képzőművészeti rendezvények és a középiskolai művészeti oktatás között a hiányzó láncszem a felsőfokú képzés. Hogy ez pont hány, és milyen profilú osztállyal kell induljon, hogy kik fognak tanítani, milyen lesz az infrastruktúra, azt egy következő lépésben kell jól kitalálni. Véleményem szerint kellene egy-két klasszikus képzőművészeti szak, és egy-két alkalmazott művészeti szak, figyelembe véve a helyi hagyományokat, lehetőségeket, igényeket.
Ferencz S. Apor, képzőművész, Csíkszereda:
Be kell valljam, hogy habár minden hasonló kezdeményezésnek örülök, már az első sajtóhírek megjelenése óta, folyamatosan újabb és újabb kérdések fogalmazódtak meg bennem, pró és kontra érvek egyaránt. Ezeket a kérdéseket elsősorban – belső párbeszédként - saját magamnak tettem fel és próbáltam rájuk választ találni. Közelről sincs szándékomban a kezdeményezők közül valakit megbántani, vagy valamiféle, ezzel kapcsolatos pesszimista jövőképet előre vetíteni. Ellenkezőleg, Ütő Gusztáv hozzáállását igenis tisztelem.
Vannak példák jól működő és minőségi oktatást nyújtó vidéki főiskolákra is, amelyek képesek bevonzani diákokat az ország egész területéről. Például az egri egyetem művészeti tanszéke, amelyet Erős István vezet, és az oktatók között találunk olyanokat, akiknek a neve minőségi garanciát jelent (Bukta Imre, Csontó Lajos stb.)
Nem fér kétség ahhoz sem, hogy Sepsiszentgyörgy Székelyföld kulturális-képzőművészeti centrumává vált, több fontos intézmény, biennálé és fesztivál helyszíne lett. Ez joggal predesztinálja a kezdeményezőket egy művészeti főiskola létrehozásában. De vajon évről évre lesz mindig olyan minőségi diákanyag, akikkel lehet garantálni egy konstans szakmai színvonalat? Az én tapasztalatom az, hogy a végzős diákok nagy része arra vár, hogy kitáruljon előtte a világ, és elmehessen továbbtanulni valahová, hogy a szűkebb régión kívülről is megtapasztaljon dolgokat. A középiskola elvégzése után nem föltétlenül az itthon maradásban gondolkodnak.
Kérdés, hogy vajon a sepsiszentgyörgyi művészeti kar létrehozása-beindítása nem lesz-e része annak a felhígulási folyamatnak, amit a '89-es fordulat után tapasztalhattunk a romániai felsőfokú képzőművészeti oktatásban? Vagy az ESZME ezúttal kivételt képezhet?
Kispál Ágnes Evelin és Kispál Attila, képzőművészek, MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, Sepsiszentgyörgy:
Kevés esélyt látunk a tervezett egyetem, "székely képzőművészeti kar" beindítására. Több érv szól ellene, mint mellette. Kezdjük a kevesebbel:
- A kiszemelt műemlék valóban egy impozáns, megjelenésében komoly leendő intézmény érzetét keltő épület, amely feltételezhetően egy felújítást követően használható is lenne.
Sajnos a továbbiakban csak azokat tudjuk felsorolni, hogy miért nem alkalmas a többi tényező egy színvonalas művészeti oktatást nyújtó intézmény beindítására:
- Az egyik leginkább kirívó tény, hogy egy politikai párt politikusa (tanácsosjelöltje) kezdeményezésére jönne létre, Sepsiszentgyörgy város polgármesterének támogatásával. Ez utóbbi rendben is volna, a probléma az előbbivel van, a kezdeményező által nyíltan felvállalt pártpolitikai síkon való megvalósítás ötletével. Így nehezen hihető el a tervezett intézmény függetlensége. Ha mégis, akkor mi szükség a pártra és jelöltségre? Tehát ezek után az is egy nagy kérdés, hogy kik fognak csatlakozni, hiszen a terv melletti kollektív felzárkózás hiányában csupán önámítás az egyetemi szintű, minőségű képzés beindítása. Egy ilyen feladat nem egy szakembert kíván, hanem egy egész szakmai közösség kezdeményezését feltételezné.
- A művészeti képzés beindítására érvként elhangzott a választási kampányban többször is, hogy régiónkból az ország más városaiba való elutazása a diákoknak "a szülőknek komoly anyagi megterhelés". Ez igaz, és nagyon szép dolog ennek felismerése és propagálása, de a kérdés, hogy miért nem lehet ezt megoldani ösztöndíjakkal, miért kellene ezért annak több százszorosát fordítani a probléma megoldására? Lehet, hogy mégsem ez a mozgatórugó? Egy potenciális megoldás a régióban lakó emberek fizetésének az országos szintre való felzárkóztatása, ami viszont igen nemes programpontját képezhetné egy politikai pártnak.
- Sepsiszentgyörgy egyre szebb város, több fontos kulturális intézménnyel. De ha diákjainkat arra sarkalljuk, hogy inkább itthon tanuljanak tovább, ne utazzanak el nagyobb városokba egyetemekre, akkor éppen azt az egyik lényegi pontot vesszük el, ami a tanulással egyenértékű, és ez a nagyvárosi élet kipróbálása. Aki egyetemen akar tanulni, annak egy új, ismeretlen környezet még több impulzust adhat, új ismeretségek lehetőségét és a más nézőpontokkal/látásmódokkal való találkozás esélyét nyújtja. A távolság ugyanakkor önállóságra neveli az egyetemen tanuló diákot, ami egyéniségének a kifejlődését, megerősödését segíti. A kezdeményező példájában felhozott nagyváradi egyetem valóban távol van Székelyföldtől, de hozzá viszont közel van pl. a debreceni MODEM, a budapesti Ludwig Múzeum, a bécsi Museums Quartier, illetve a számtalan független kiállítótér, és ezek látogatása a diákok szakmai fejlődését segíti elő, ami egy igen fontos szempont.
- Az anyanyelvű oktatási szándék stratégiája mellett fontosnak tartjuk az ország nyelvének oktatását olyan szinten, hogy az a kisebbség számára versenyképes tudást nyújtson. Itt u.a. megjegyzendő, hogy a mai fiatalokat egy esetleges külföldi oktatási rendszerben való helytállásra is fel kellene készíteni, mivel nem minden diák szándékszik magyar vagy román nyelvű felsőoktatási rendszerben részt venni. Ennek az esélyét fontos szempontként kellene kezelnie az oktatásnak.
- A fiatalok itthon maradását, vagy inkább a hazatérését egy gazdaságilag jól megalapozott, erős közeg biztosíthatja. Egy politikusnak talán ez lehetne az első számú célkitűzése, hogy ennek a régiónak a gazdasági megerősödésén dolgozzon.
- A tervezett szakok festészet, szobrászat, művészettörténet, építészettörténet, építészet és tájépítészet. Az országban több helyen is lehet ilyen szakokra jelentkezni. A jövőben ezeknek számát bővíteni nem tűnik kihívásnak, nem tartalmaz sok újat. Az indítani kívánt szakok nem nyújtanak megoldást a képzőművészet területén állandósult másfajta szakemberhiányra: az országban nincs kurátorképző, nincs újmédiaművészeti oktatás, továbbá művészeti írókra, múzeumpedagógusokra és vizuális művészeti oktatókra volna roppant nagy szükség. Talán ezek izgalmasabb alapot adhattak volna egy diskurzus beindítására.
Miklós Szilárd, képzőművész, Conset műhely, Kolozsvár:
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat többet költ a művészeti programjaira és intézményeire, mint majdnem bármelyik más önkormányzat az országban (Bukaresttel vetekszik a lakosság arányához mérten). Ez nyilvánvalóan politikailag is kamatoztatható, hiszen az önrendelkezés alapvető eszköze a kultúra (különösen kampányok idején). Ugyanakkor ezek a befektetések gyakorlatilag közérdekűvé teszik a kortárs kultúrát is. Ez önmagában is eredménynek könyvelhető el, hiszen a kortárs kultúra az, ami a mai eszközökkel, a mai életet kritikusan vizsgálja és nem a halottak, vagy valamilyen megkérdőjelezhetetlen autoritás nevében beszél.
A helyi kultúrpolitika egyik legsikeresebb, nemzetközileg releváns intézménye a Magma, amely nem azért nevezhető helyi sikernek, mert nemzetiesítette a kortárs kultúrát, hanem azért, mert nemzetközi relevanciával töltötte fel azt a helyi értékítéletet, aminek része az állandó (habár takaréklángon működő) támogatás is, ami ezt egy közérdekű intézmény keretén belül fenntartotta. Erre példa nincs az országban (Románia). Hírnevét nemcsak azoknak a művészeknek, szerzőknek köszönheti, akik eljöttek, és annak a csapatnak, amely ezt rendkívüli szakmaisággal helyileg működteti, hanem annak is, hogy ezt szabadon, a szakmaiság garanciájával és állandó támogatással működtethették. A művészeti közintézmények, múzeumok, városi galériák programját már évtizedek óta igyekszik a szakma a pedagógia és a közösségi élet szolgálatába állítani. Véleményem szerint a meglévő intézményeket és kezdeményezéseket kellene megerősíteni, hiszen ezek programja és résztvevői sokszor felérnek egy iskolával.
Még mielőtt a kortárs művészet teljesen be nem hódol a spektákulumnak és piaci értéke megerősödik, jelentős turisztikai bevételeket generálva a régiónak, vagy egy tehetősebb rétegnek, mint ahogy ezt a nyugati példák mutatják, jó lenne felismerni és többet fektetni a már kialakult műhelyek pedagógiai értékébe, mint hagyni elidegenedni ezektől a helyi közösséget. Jó lenne, ha a politikai elitek nem mindig a zászlórudat bámulnák, hanem támogatnák azokat, akik tartós munkával a terepen vannak, és akik ráteszik a térképre a várost.
Kolozsvári egyetemistaként többet tanultam a várostól, a benne működő kulturális szereplőktől, mint az egyetemtől. Ehhez képest a Nagyváradon működő képzőművészeti tanszéket egy valóban jó iskolának tartom, hiszen tanárai mindegyike jelentős gondolkodó, aki alkotói munkássága miatt került oda, és nem a helyi erőviszonyok között örökölte meg életfogytiglan szóló állását. Budapesttől Bukarestig jártak oda tanítani olyan alkotók, mint Radu Igazság, Antik Sándor, Miklósi Dénes, Rudolf Bone, Onucsán Miklós, és sokan mások. Miattuk érdemes Váradra menni, ahol azonban a város kulturális élete gyenge.
Több összefüggés eredményeként jöhet létre egy iskola, és valóban privilégium, akinek megadatik, hogy iskolát alapítson. Ez nem működhet egyszerűen úgy, hogy kérsz-kapsz egy épületet, ami önmagában csupán autoritás. Véleményem szerint a szakmán belül nincs elég demokratikus kultúra, ami az alapját képezhetné egy jelentős egyetemi intézménynek. Egy olyan ”művészeti” intézményben viszont, amelynek a programja bezárkózásra alapoz, vagy amely futószalagon gyártja a robotokat a munkaerőpiacra, ahol majd egy laptoppal, atomizáltan és önelégülten kizsákmányolják önmagukat, nem vagyok érdekelt. Diákként arra vágytam, hogy a horizontomat tágíthassam, az egyetem szerepét abban látom, hogy segít megérteni a helyemet a terepen. Nem megyek messzire, ha szűk a horizontom, de egy széles panoráma sem segít, ha nem tudom megtámasztani a lábam a talajon.