"Meleg" rendőrök méltatlan helyzetben
Gozner Gertrud 2004. augusztus 13. 10:27, utolsó frissítés: 2004. augusztus 12. 19:33#b#[filmszemle] #/b#Charlie angyalainak tündöklésével és a második rész csúfos bukásával azt gondolhatnánk, véglegesen kifulladt a 70-es évek sorozatai iránti nosztalgia. Nem! Itt a Starsky és Hutch - a talán utolsó megaláztatás.
Manapság már a nyolcvanas évek képezik a retró-érzés materializációját (készül a Derrick rajzfilm, és a Knight Rider nagyfilm). Ezért a felületes gyanakvó számára a Starsky és Hutch igencsak megkésettnek tűnhet. Igaz, az angyalok sem igazán a sorozat felélesztésére törekedtek, merthogy a hangsúly a három főszereplő bombázóra, nem a historiográfiai elcsodálkoztatásra esett.
A Starsky és Hutch ezzel szemben egy ízléstelen paródia, azaz messze nem az őssorozat előtti alázatos főhajtás, vagy éppen valamiféle modernkedő upgrade-verzió. A producerek ugyan fennen hirdetik, hogy a kultsorozat tulajdonosa hosszú évek után egyedül nekik volt hajlandó átengedni a mozisítási jogokat. Persze, miért ne, de ezt egyedül az illető előrehaladott szenilitásával lehetne magyarázni.
A sorozatban eredeti szereplői, Paul Michael Glaser és David Soul sem voltak elragadtatva a feldolgozástól, amely bizony méltatlan pózokban, idiótákként és félreérthető, homoszexuális helyzetekben mutatja be a két sztárrendőrt.
A népszerű krimisorozat 1975 szeptembere és 1979 augusztusa között szerepelt az amerikai televíziók műsorán - a magyar tévében hozzávetőlegesen ugyanekkor sugározták. Emlékeim szerint Paul Michael Glaser és David Soul, alias Starsky és Hutch jólfésülten, jellegzetes ruháikban verték sorra a rosszfiúkat Bay City sötét utcáin, közben poénokat sütögettek, bosszantották a rendőrkapitányt, ráadásul szoros kapcsolatokat ápoltak az alvilággal. De hogy a szőke pali korrupt lenne, a sötét hajú pedig túlbuzgó balek, ahogy azt Todd Phillips rendezése sugallja, erre egyáltalán nem emlékszem.
A sorozat hetvenes évekbeli sikere abban rejlett, hogy a korábbiaktól eltérõ módon ábrázolta a rendõröket: ezek a fiúk nem mindig követték a szabályokat vagyis szokatlan módszerekkel oldották meg a nehéz eseteket. Nem vették magukat túlságosan komolyan, és nem voltak minden humorérzék nélküliek.
A végeredményt látva ezzel a mozival Ben Stiller és Owen Wilson csak egy újabb ürügyet talált a baromkodásra. Az alkotás legnagyobb hibája, hogy annak ellenére, hogy paródia lett belőle, nevetés helyett csupán mosolygásra késztet. Mert legfeljebb a gázos sérókon, a lehetetlen ruhákon, a diszkó-korszak megannyi, untig ismert közhelyén vigyoroghatunk.
Ha tovább folytatódik az alázzuk meg a hetvenes évek sorozatait hullám, akkor nem sok jót jósolok a Kojak és a TJ Hooker filmeknek, igaz, ez utóbbin semmi sajnálnivaló nem lenne. Most már csak azért izgulok, hogy mit művelhettek a digitális animátorok a szedentáris életmódot kedvelő képregény-macskával, Garfielddal?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!