2018. november 14. szerdaAliz
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Minden rendben, velünk A szem, a Pizdeț pedig nem a dugásról szól

B. D. T. 2016. szeptember 20. 10:55, utolsó frissítés: 11:33

Bár csupán másfél napra sikerült belekóstolni az idei pulzArt összművészeti fesztivál kínálatába, nem csalódtunk.


A kelet-európai lepattantság és menőzés, kisebbrendűségi komplexus, öngyűlölet, grandománia, beteges nemzeti nárcizmus és öngyarmatosítás végletei között vergődnek az Între noi e totul bine (Köztünk minden rendben) előadás szereplői, és a kitörés, felejtés vagy feloldás lehetőségei is jellegzetesen otthonosak. Abszurd humor, irónia, alkohol, ripacskodás, szertelen csapongás a szentimentalizmus és kegyetlenség végletei között, határtalan rajongás a horoszkópok, sztármagazinok, könnyű sanzonok, nyugati popkultúra és turkálós ruhák iránt, a tisztaság és jó illat és rend nyugati öblítőszagú vágyálma iránt, az idő elütésének különféle stratégiáit alkalmazva, a kártyázástól a pletykálkodásig, csak hogy ne, ne kelljen egyedül maradni egy pillanatra sem.

Mert elviselhetetlen a létnek ez a súlytalansága, tét nélkülisége. Ebben a félbemaradt, rozsdás csövekkel és pattogzó falakkal szabdalt, meg-megszakadó áramszolgáltatással megátkozott világban a félbemaradt életek jelentéktelensége. Olyan, mintha meg sem születtek volna.

Két történetet láthatunk, egyik a másiknak a keretét adja: egy család több generációjának múltbeli emlékekkel és traumákkal küzdő vagy azt felejteni, dekonstruálni vágyó tagjai életébe kukkolhatunk bele, aztán egy alkotói válsággal küzdő és ezért a környezetét hibáztató rendező „munkanapját” követhetjük végig, azaz a Ló, amely lóháton járt című film forgatását, bemutatóját és sajtóvisszhangját a próbáktól a pattogatott kukoricáig. A végén a két történet összeér, a dimenziók közt egy pillanatra nyitva marad egy ajtó, de aztán be is zárul. Csak a kislány főszereplő marad, aki szolipszisztikus magányában már a saját valóságosságát is megkérdőjelezi. Még abszurdabbá teszi a helyzetet, hogy ez az érzés valójában logikailag levezethető, ha megfelelő premisszából – saját nagymamánk fiatalkori halálának tényéből – indulunk ki...

A 33 éves lengyel drámaíró, Dorota Masłowska darabját a Bukaresti Nemzeti Színház színészeivel (Dorina Chiriac, Marius Manole, Liliana Ghiţă, Natalia Călin, Téglás István, Cezar Antal, Florentina Ţilea) Radu Afrim vitte színre. Az eredeti lengyel szöveg román fordításába számos inside joke is bekerült „a román-magyar etnikumközi viszonyok” kategóriájába sorolható beszédaktusok közül, amin a Tamási Áron Színház nagytermét megtöltő román-magyar közönség megfelelő mértékben derült. Marius Manole és Dorina Chiriac egyébként UNITER-díjat kapott az idén az előadásban játszott „apatikus anyóka/színész” és a „metálos kislány/rendező” szerepéért.


Külön színfoltot jelentettek az idei 4. pulzArton A szem irodalmi- és társadalomkritikai platform szabad beszélgetései.

Fotó: Henning JánosFotó: Henning János


Az első vitaindító témája foci és forradalom (beszámoló itt), a második az erőszakról szólt (Szemet szemért: erőszak és nyilvánosság), míg az utolsó címe Utcapolitika: város-kép-rombolás. Ez utóbbiba hallgattunk bele, ahol Márton-Simon Anna, Heletya Orsolya és Kész Orsolya a testek fölött ellenőrzést gyakorolni akaró biopolitika különböző vonatkozásairól beszélgettek a közönséggel.

Szó esett a testtel kapcsolatos diskurzusok 19-20. századi átalakulásáról, az ebből fakadó reprezentációs dilemmákról, a fogyasztásra és termelésre épülő popipar test-reprezentációiról és az emögött tetten érhető hatalmi szándékokról és arról, lehetséges-e a popkultúra keretei között olyan jelentéseket felmutatni, amelyek szembemennek, lázadnak e reprezentációk ellen, és próbálnak eltávolodni egy hatalmi nézőpontot abszolutizáló testkultúrától? Beyoncé és Lady Gaga tett erre kísérletet, utóbbi például a hatalmas visszhangot kiváltó húsruha-performansszal követett el újabb határsértést.

A másik téma a „hostile architecture”, azaz a szegényekkel és hajléktalanokkal – nyilvános térben nem kívánatos testek jelenlétével szemben – ellenséges városrendezési és városdesign stratégiák voltak, a 19. századi Budapest vezetésének imázsjavító és a szegényeket, hajléktalanokat a belvárosból kiüldöző intézkedéseitől az amszterdami, ülésre alkalmatlan padok vagy a tömegközlekedéssel utazókat eleve kizáró Long Island-híd kortárs példájáig. A kolozsvári Karolina tér egy közelebbi példa, ahonnan a köztéri, mindenki által használt padokat lassan teljesen kiszorítják a vendéglők teraszai – felmerül a kérdés, kié a közösségi tér, és milyen alapon akarják nyíltan vagy burkoltan megakadályozni a közösségi terek szabad hozzáférését?

A harmadik témacsokor a szegénységben élő, hátrányos helyzetű emberek képi reprezentációinak problémáira reflektált, például arra a jelenségre, amikor egy-egy utcafotós előre megkonstruált történettel és Facebook-felvezetővel a fejében lő egy-egy képet virágárus nénikről vagy hajléktalan emberekről, majd bekasszírozza a lájkokat és szentimentális kommenteket. A modellek valójában áldozatok lesznek, nincs semmiféle kontrolljuk afölött, hogy képük hová kerül föl, nincs hozzáférésük a közösségi hálózatokhoz sem, nem tudják, hogy „esztétikai élmény” lesz nyomorúságukból, a fotós annak ürügyén, hogy „meg akarja mutatni a valóságot”, és „szociofotókat” tol a Facebook-addiktok képébe, valójában a világot használja föl ürügyként és apropóként, hogy bemutassa mesterségbeli tudását vagy éppen apparátusa coolságát. Az ábrázolt emberek elveszítik egyediségüket, saját szociális kategóriájuk reprezentációivá degradálódnak, a virtuális térben esztétizált nyomor képei pedig csupán szentimentalizmust, nyálas „saját történeteket” ("én is mindig veszek tőle virágot...") generál az olvasókban, valódi empátiát aligha.



Az irodalmi találkozások közül talán az egyik legizgalmasabb Alexandru Vakulovskival történt. Egy ANNart-os plakát alatt a Hostel Beer Pub félhomályos és toi-toi-szagú termében mesélt a kolozsvári egyetemistaregényként is olvasható Pizdeț keletkezésének körülményeiről (magyarul nemrég jelent meg Lövétei Lázár László fordításában, Hányinger utca címen), arról, milyen moldovainak lenni az „anyaországban”, Romániában (kb. olyan, mint erdélyi magyarnak lenni Magyarországon: a moldovaiakat leoroszozzák, a magyarokat lerománozzák nyelvtestvéreik), illetve arról, mit is jelent ez a vulgárisnak tűnő szó, amely miatt a regényt a Moldovai Köztársaságban nem is adták ki, és ha a moldovai kiadókon múlt volna, örökre az asztalfiókban marad.

A „pizdeț” egyaránt jelentheti, hogy valami cuccos (misto) vagy gáz (nasol), mindez kontextustól függ. Vakulovski megnyugtatta (teljesen fölöslegesen) a közönségét, hogy „a regény nem a dugásról szól”, hanem valami másról. Ambivalens szuperlatívusz – segít bekategorizálni a szót a moldovai író beszélgetőtársa, Adrian Lăcătuș irodalomkritikus. Vakulovski hasonlóan ambivalens viszonya Romániához azzal kezdődött, hogy a kilencvenes években Kolozsvárra került, nagy reményekkel és álmokkal, ám a távolról paradicsomként feltűnő anyaország hamarosan mostohaanya-arcát kezdte mutogatni (az írót egyébként 2009-ben a román hatóságok kiutasították Romániából tartózkodási engedélye lejártával – jelenleg Kisinyóban él). Mindazonáltal Romániának köszönhetem, hogy író lettem, mint ahogy sokan mások is a fiatal moldovai író- és költőgenerációból – tette hozzá Vakulovski.

A Pizdeț végleges és teljes változata egyébként még nem jelent meg románul, csak magyarul – derült ki a beszélgetésen. A 2002-ben megjelent első román kiadás óta (amelyet az író saját bevallása szerint tíz nap alatt írt, Bukarestben, ahová Kolozsvárról utazott az akkor doktorandusz bátyjához) jelentősen bővült a regény, és a magyar fordítás a bővített verzió alapján készült. Lövétei elmondta, a szöveg elementáris ereje, autentikussága, szokatlan őszintesége és mély szomorúsága fogta meg leginkább, ezért volt számára roppant módon szimpatikus és izgalmas. Számos kifejezés esetében arra kényszerült, hogy Vakulovskitól érdeklődjön annak pontos jelentése iránt; a magyar kiadás azért is jóval testesebb, mivel elég tekintélyes jegyzetanyag kíséri a regény szövegét, abból a célból, hogy a magyarországi magyar olvasók is értsék, miről van szó.

A helyszínen nemcsak a Pizdeț román és magyar verzióját, hanem Vakulovski más köteteit is meg lehetett vásárolni és dedikáltatni, például az Afganii című dokumentumregényt, amely a Szovjetunió afganisztáni háborújában harcolt moldovai veteránok történeteit dolgozza föl, akiket hazatérve falustársaik már csak „afgánokként” neveztek meg, és akik hivatalosan ugyan nem mesélhettek a háborúról, csak a fentről engedélyezett verziót, de a kérdező kitartása és a vodka végül megoldotta a nyelvüket. Márpedig Vakulovski kitartó volt, mert meg akarta írni annak a háborúnak a nem hivatalos történetét, a drogokkal, tisztogatási hadműveletekkel, a szovjet csapatok kegyetlenkedéseivel együtt.

Az író jelenleg új regényén dolgozik, illetve egy versesköteten, amit idén szeretne befejezni. Visszajönne még Sepsiszentgyörgyre és Székelyföldre, és visszavárják.



Címoldali fotó: Vargyasi Levente

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS