2019. november 20. szerdaJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

8. IFESZT: volt szerencséjük egy Bocsárdi-rendezéssel indítani

Kulcsár Árpád Kulcsár Árpád 2016. november 05. 18:54, utolsó frissítés: 2016. november 07. 15:05

Bocsárdi A fösvénye úgy molière-i, hogy közben nem kell erőlködnie, hogy kortárs legyen. És ezzel máris teljesen beszippantott minket a szatmárnémeti színházi fesztivál.


Néhány éve, a “pusztai vándorlás” éveiben nem gondoltuk volna, hogy Szatmárnémetiben, ahol a fesztiválok megszűnni szoktak, hamarosan vendégül láthatjuk Bocsárdi rendezésében A fösvényt – hangzottak Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatójának szavai az immár nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő Interetnikai Színházi Fesztivál (IFESZT) megnyitóján.

A szatmári színház körüli huzavona, úgy tűnik, véget ért, így a házigazda megújult lakásában várja a vendégeit, és a mezőny igencsak népes, jóformán az összes erdélyi magyar kőszínházi és alternatív társulat elhozott egy-egy előadást. De itt van a Bukaresti Állami Zsidó Színház, a roma etnikumú Guvlipen Színház, a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozata, illetve a Szatmárnémeti Északi Színház román tagozata is, tehát öt nemzetiség művészei mutatkoznak meg az észak-erdélyi város közönsége előtt.

fotók: Czinzel László Photographyfotók: Czinzel László Photography


Kétségtelenül hálás dolog Bocsárdi-rendezéssel indítani egy színházfesztivált, a rendező ugyanis nagyon megbízható színházi brand a hazai pódiumokon. A Molière-darabot szilveszteri előadásnak, vagy előadás helyett hozták létre, mostanra pedig az utóbbi idők egyik legtöbbet játszott előadása lett, amelyet a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház hívott életre. A szöveget a társulat Zsigmond Andrea dramaturgiai munkájának segítségével úgy formálta, hogy teljesen kortárs beszédnek hat, mellőzi a 17. századi retorikai kanyarokat, manírokat, ügyesen hangsúlyoz ott, ahol utalásaival a mai környezetekre tapinthat.


Bocsárdi rendezése úgy akar innovatív lenni,

hogy mindeközben teljes mértékben tiszteletben kívánja tartani a molière-i zárt világ belső szabályait, nem ennek rovására kíván aktualizálni. Ez az alázat megmutatkozik abban is, hogy a szerelem sajátosan molière-i, gazdasági megfontolásokkal átitatott koncepciója látszik ki a szereplők közti viszonyokból.



A történet széles körben ismert: Harpagon betegesen félti vagyonát mindenkitől, kocsisa egyszerre szakács, lovai a pusztulás szélén a megvont koszttól. Fia (Cléante) és lánya (Élise) így nem remélhetik, hogy támogatná házassági terveiket, ám nem csupán, hogy nem támogatja ezeket, hanem fejébe veszi, hogy ő maga fog megházasodni, ráadásul ehhez az ideális jelölt fia szerelme, Mariann, fiához pedig hozzáad egy özvegyasszonyt, lányát pedig a vagyonos Anzelm úrnak szánja, csakhogy az a Harpagon titkáraként dolgozó Valére-t szereti. Cléante és barátja, Fecske, végül ellopják a fösvény öregúr féltve őrzött aranyát, sokakról kiderül, hogy nem azok, akiknek állítják magukat, és a dráma pozitív fordulatot vesz. Legalábbis látszólag.

Az előadás talán legnagyobb erénye, hogy nem a Harpagon és környezete közötti ellentétekre fókuszál, hanem minden szereplőt a maga legnagyobb teljességében mér fel. Harpagon (Pálffy Tibor) természetesen a zsigerekig fösvény, sőt, nála a pénzimádat nem merül ki ebben, hanem életfilozófiává alakul. Azonban más szereplőknek is a legfőbb motivációt a vagyonosodás jelenti, anélkül nem tudnak elképzelni házasságot, közvetítői szerepet.

A rendezés azonban túlmegy azon, hogy zsánerekkel operáljon, míg a szerelmesek pont azzal veszítik el a nézői azonosulás lehetőségét, hogy érzéseiket mindig determinálja valamilyen kevésbé szimpatikus vonás vagy tett (pénzsóvárság, zsarolás, hazugság, lopás, tettetés), addig Harpagon utolsó jelenetben való lemeztelenedése már-már részvétet ébreszt a nézőben, azt talán csak a dehumanizált lénye mélyéről felfakadó szűkölése képes árnyalni, ahogyan kincsesládáját szorongatva kiténfereg a nézők között.




Harpagon mindenképpen többé válik, mint egy társadalmi jelkép,

az őt ért trauma nem akkor teljesedik ki, amikor meglopják, hanem amikor ismét visszatér abba a helyzetbe, ahonnan az előadás elején elindult, csakhogy már nem birtokol hatalmat, nem birtokolja a nyelvet sem, csak a “kincsesláda” szót tudja hajtogatni, sőt, ruhája sincs. Magánya olyannyira archaikus, mély, hogy majdhogynem borzongató. És ebben a majdhogynemben van az előadás nagy erénye: a karakterek majdhogynem képviselnek valamit, a nézők majdhogynem azonosulnak velük, a darab majdhogynem humoros, csak közben fájdalmas is.

Egy ilyen mérvű hatáshoz nem csupán a már említett dramaturgiai bravúr szükséges, hanem számtalan együttható eredménye. Az egyik legfontosabb az Pálffy Tibor kiemelkedő játékának köszönhető. Páffy pillanatok alatt járja be az érzelmek skáláját, válik dühösből kétségbeesetté, rettegőből kegyetlenné, játéka a társulat színvonala fölött van, holott ez a színvonal önmagában is nagyon magas (emlékezetes, például a Valére-t alakító Mátray László hogyan válik szervilista titkárból pipogya alakká, majd szadista dühöngővé, ahogyan megkorbácsolja a Harpagon szolgáját, Jakabot alakító Erdei Gábort, aki maga is remek pillanatokat okoz a komédiázásával. Kiemelhető még a kerítőnő Fruzsinát játszó Gajzágó Zsuzsa alakítása is, aki nagyon természetesen oszcillál a hízelgő, rábeszélő, erélyeskedő karakterben. Pálffy azonban, a maga sokszor koreografált mozdulataival még a komikus szerepekben is magában hordoz valami mély sötétséget, miközben


hol Michael Jacksonná, hol Stewie Wonderré válik a színpadon.

Az előadás díszletét Bartha józsef készítette, azaz főleg teret tervezett az előadásnak. A színpadot négy részre osztotta tolóajtók segítségévével, a tér a nézők felé bővülő, a színpad mélyén egy klasszikus görög női torzó látszik, amelynek éjjeli lámpa van a feje helyén. Ennek tövében ássa el Harpagon a tízezer aranytallért. Egyébként alig van bármi más kellék, csupán egy szobabicikli, amelynek egy vérnyomásmérő van szerelve az elejére, meg néha Harpagon orvosságos dobozai gurulnak szerteszét.

Bartha színpada azonban nem csak az újgazdag giccsnek tud könnyen terévé válni, hanem egyszerre mintha a rilkei torzó parancsát sugallná, mintegy abszurdummá formálva, az éjjeli lámpából egy hang “Változtasd meg élted”. Ugyanakkor a túláradó fehérben a szereplők mozgása még stilizáltabb, az érzelmeik még művibbé válnak.



Két nagyon erős színpadi kép is maradandóan ég a néző retinájába. Az egyik, a rózsaszín műrózsaszirmok hullása Cleantéra és Mariannra, másrészt, amikor a kiásott kincs gödre (fölötte tükörrel) sírgödörré válik, és a fekete (igazi) föld a fehér műviségben elementáris hatást okoz. Kiemelendő Dobre-Kóthay Judit jelmeztervező munkája is, akinek ruhái remekül találnak a szereplők jellemeihez (Harpagon melegítője, derék fölé húzott nadrágja és piszkosszürke, kék csíkos pulóvere már önmagában telitalálat lenne).

Bocsárdi darabja úgy molière-i, hogy közben nem kell erőlködnie, hogy kortárs legyen. Nem ment fel senkit, nem hoz ítéletet senki felett. Nyers, jó értelemben bosszantó előadás, a közönség felállva, vastapssal jutalmazta.

A IFESZT még 9 napot tart, nem csak előadások, hanem koncertek, kiállítás, könyvbemutatók is helyet kapnak.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS