2017. október 21. szombatOrsolya
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mintha elbújnál egy átlagos család nappalijában egy napra

2016. november 28. 19:15, utolsó frissítés: 2016. november 30. 06:58

Az Interferenciák elhozta Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című alkotásának színpadi változatát. Közép- és kispolgári átlagnyomorba csöppentünk, de magas fokon.


Az Ernellák Farkaséknál című filmről most már zsákszámra jelentek meg kritikák, nem csoda, Hajdu Szabolcs alkotása olyan prosperitással jelentkezett a magyar filmpiacon, hogy azt nem lehetett nem üdvözölni. A Látókép Ensemble társulat előadásáról (eredetileg a Maladype társulatnak lett létrehozva), azonban, amely előbb volt látható, igen kevés. Pedig a film számos erénye megtalálható benne. Az Interferenciákon tapasztaltam meg.

A Tranzit házban kialakított térben három csoportban ültünk nézők, egy asztalt fogtunk közre, a nézőtér úgy van kialakítva, hogy az asztal hosszúságának oldalain kialakított nézőterek nem párhuzamosak a széllel, hanem beszűkülnek, tulajdonképpen mintha egy háromszög fogná közre a színpadot, amelynek oldalai nem érnek össze. A nézői „bennelét” így nem csupán egyirányúan működik, értem ez alatt azt, hogy az előadás maximálisan létrehozza a valósidejűség érzetét, hanem valamiképpen fordítva is, a néző beszorítja a szereplőket egy helyszínre, ahonnan ugyan van kijárás, de az érzésünk megmarad, nem csak a színház tükröz minket, mi is tükröt adunk a színháznak, a kultúrával, a viselkedési mintákkal, a gondolkodásmódunkkal. S végtére is, ha belegondolunk, hogy az Ernelláék Farkaséknál sokrétű tematikájával valóban nehéz nem azonosulni, nem is tűnik ez elszállt gondolatnak.

És az előadás tényleg folyamatosan érzékeny pontokra tapint, ki a saját vagyoni helyzetéből fakadó irigységgel, ki a gyerekneveléssel, ki a kapcsolatában található zsákutcában fog magára ismerni, és ha az előadás nem oldaná fel ezt a nihilt szolid és okos humorral, akkor feszengenénk is miatta, de így inkább cinkosként veszünk részt az előadásban.



A történet egyszerű és lényegtelen: Farkas és Eszter jól szituált, értelmiségi házaspár, a megunt mindennapokban marják egymást, összevesznek a gyerekhez való viszonyulásról, amikor megérkezik Ernella (Sárosdi Lilla) és családja, akik egy rosszul elsült skóciai munkavállalás után, bejelentés nélkül toppannak be. Innentől kezdve pedig folyamatos feszültségkialakulás és ennek feloldása, elodázása uralja a diskurzust, de tényleg olyan finom humorral, aminek a végén a néző lelkiismeret-furdalást érez, hogy van-e joga nevetni. Mert magán persze van, de tekintve, hogy Farkast maga Hajdu játssza, és feleségét a való életben is a felesége, Török-Illyés Orsolya, nem lehet nem áthallani, amikor valamelyik szereplő rákérdez: „Minek vagyunk mi még együtt?”

Nem akarom különösen hasonlítgatni az előadást a filmhez, az kétségtelen, hogy mindkettő erős pontja az intenzív közelség, amely abból adódik, hogy a szereplők nappalijába csöppenünk. Ezt egyébként csak néhány kellék jelzi, és a kolozsvári előadásban valahogy nem tűnik Farkasék lakása olyan fényűzőnek: pöttyös abrosz az asztalon, egy teljesen átlagos kanapé, és valakinek a fehér-fekete portréfotója bekeretezve a komódon. Az biztos, hogy a szövegben Kolozsvárra szabták az előadást, amikor Ernella és Albert kissé irigyen felmérik Farkasék vagyoni helyzetét, akkor a lakásról nem úgy beszélnek, mint fiktív, színpadi térről, hanem magáról a Tranzit házról: milyen szép tágas, meg van egy éjjel-nappali gyrosos mellette, ott jár a villamos közel, és saját folyója van az embernek. Mondjuk a szigetelés lehetne kissé jobb.

A filmben 13 operatőr dolgozott, Hajdu diákjai a Metropolitan egyetemről, és a kamera sosem hagyja el a lakást, csak egyszer tekint ki az ablakon. A filmben a gyerekeket gyerekek játsszák, a színpadon nem, de ez inkább jót tesz az előadásnak, ugyanakkor ez az egyetlen fikcionalizáló, a színházjellegre utaló faktor: Hay Anna (Ernellák lánya, Laura) és Gelányi Imre Farkasék fia, Brúnó) fehérre púderezett arca emlékeztet arra, hogy nem valami csendben ottfelejtett vendégek vagyunk mi is. Meg persze emlékeztet erre a másik ötven ember, akik az előadás minden helyzetére figyelnek (na, kivéve egy német társulat tagjait, akik látványosan aludtak az első sorban).



Hajdu többször elmondta, ő magát alapvetően színházi alkotónak képzeli el, nem is ez az első olyan előadás, amiből aztán filmet rendezett (Tamara) és bár sok kitérőt tett a filmek felé, és ezeket többnyire siker is övezte, látszik, hogy lubickol a színházi formátumban, nem csak rendezőként, hanem színészként is. Ez persze igaz a szereplők mindegyikére: Szabó Domokos a megcsalt, kissé buta és lenézett Albertet különösen jól alakítja, és hát gyereket sem könnyű jól játszani, ezért Hay Annának és Gelányinak is elismerés jár, de Hajdu is remekül adja a fölényes sznobot, és Török-Ilyés Orsolya is a családja és saját maga érdekei között oszcilláló anyát.

Az Ernelláek egy remekül elgondolt, megírt és színre vitt előadás. Csöndes élmény megnézni, nem kiabálja a képünkbe a problémákat, inkább csak fel-felveti, hogy majd napokkal később is dolgozzon bennünk. Bennem péntek óta dolgozik.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS