2017. aug. 24. csütörtökBertalan
25°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Európa Kiadó: „A dalok úgy változnak, hogy önmaguk maradnak”

Kulcsár Árpád 2016. december 06. 14:59, utolsó frissítés: 2016. december 07. 12:20

Az Európa Kiadó új nagylemeze a hétvégén jelent meg ...Valahol lenni... címmel. Dalokról, megújulásról, határon túlra való eljutásról beszélgettünk Menyhárt Jenővel.


Az Európa Kiadó 1981-ben alakult meg egy másik legendás underground banda, az URH tagjaiból. A zenekar két év után fel is oszlott, majd ismét két év múlva újra összeálltak, és a kilencvenes évek közepéig változatlan felállásban zenéltek, majd ismét feloszlottak. Első lemezük 1987-ben jelent meg Popzene címmel, ezt a kritikusok azóta is minden idők egyik legjobb magyar albumának tekintik. Felállásuk az évek során sokat változott, az állandó központot Menyhárt Jenő (énekes, gitáros, "zeneigazgató") jelentette, a zenekar tagjai mellette jelenleg: Darvas Benedek (billentyű, percussion, hegedű, trombita), Winterverber Csaba (basszusgitár), Gyenge Lajos (dob), Kirschner Péter (gitár) és Másik János (billentyű).

Az előző albumról (Annak is kell) felkerült négy dal is a mostanira. Hogyan történik az újrafeldolgozás, te dolgozod át, vagy a zenekar jammel közösen, illetve koncerten alakul?

Menyhárt Jenő: – Nemcsak ezekkel a dalokkal van ez így, hanem minden számot próbál az ember megtölteni önmagával, kicsit másképp hallja idővel, eszébe jut valami, kipróbál új dolgokat. A régi számaink is állandóan változtak, a hangszerelésbe belekerült ez-az. Régebben többször éreztem egy-egy megírt számot véglegesnek, ezeknél is voltak egy-két helyen verziók, de ritkábban nyúltam hozzájuk. Ez most kicsit megváltozott bennem, most valahogy a 2013 óta írt dalokat nagyobb mértékben tekintem élőnek, ezeknek a szövegébe is beleírogattam, ha úgy éreztem, hogy így jobban hatnak. Az új számokkal kialakult egy sajátos ismerkedési technika, néha koncerten, néha próbákon, és úgy egyáltalán, menet közben aztán alakultak. Tulajdonképpen ez egy állandó élő helyzet. Úgy éreztem, hogy a mostani állapotokban jobb technikai körülményei vannak a három éve már kiadott daloknak, ráadásul az új számokkal együtt kiadnak egy egészet, úgyhogy azt gondoltam, akkor most csináljunk egy mozaikcédét.

Menyhárt Jenő, fotó: vaol.hu


Ez csak technikai paraméterek kérdése? Azért kérdem, mert nekem úgy tűnik, ez az eddigi zeneileg legpontosabb, legpolírozottabb albumotok, és arra gondoltam, hogy egyben a korstílusokhoz való igazodás is lehetne az ok, mintha az undergroundra jellemző nyersebb hangzások, a post-punk hatások a háttérbe lettek volna szorítva.

– Hát nem volt feltétlenül cél, hogy most katonásak legyünk, csak az embernek van egy képe arról, hogy hogyan szeretné a számot, és most ilyen forma dukált hozzájuk. A zenekar egy idegszálon mozog, egy irányban gondolkodik, ez a technikai lehetőségekhez képest is megvalósul, ez a cél, hogy minden együtt működjön. Messze van a tökéletestől, de ilyen szempontból előrelépés.

Mikor érzed, hogy kész lesz egy szám, és rögzítésre kerülhet?

– Ezek a dalok még a stúdióban is alakultak, sosem lehet ezt érezni, de bizonyos idő után az anyag összeáll, és meg lehet próbálkozni a rögzítéssel, vannak szakaszok, mikor érzed, hogy most meg kell próbálni, megcsinálni és megmutatni, de ugyanez a folyamat zajlik tovább a stúdióban is, még ott is alakul, aztán rögzítés után bejön, hogy basszus, lehet, hogy másként kellett volna bizonyos dolgokat, úgyhogy ennek sajnos soha nincs vége. Illetve nem biztos, hogy "sajnos", de az ember időnként megmutatja ezeket az élő dalokat, nyilván majd öt év múlva, ha még egyáltalán játsszuk ezeket, akkor másmilyenek lesznek, de közben ugyanolyanok is. A számok úgy változnak, hogy lényegében önmaguk maradnak, csak más arcukat mutatják.



A mostani szövegeid hosszabbak, balladaibbak, de nekem az is érdekes, hogy van egy társadalmi érzékenység is bennük. Például a Feri című dal arról szól, hogy a főhős nem szereti a nőket, aztán ebből mészárlás lesz. Lehet-e egy zenekarnak olyan feladata, hogy ilyen üzenetekkel társadalomformáló legyen? Illetve eszembe jutott, hogy Greenpeace-aktivista voltál, és hogy vajon ez azt jelentené-e, hogy úgy gondolod, a művészet eszközként kevés ilyesmire?

– Hát ez helyzettől is függ, de az emberek nem rock'n'roll zenekarok szövegei mentén gondolkodnak a legfontosabb kérdésekről, ez másképp volt harminc éve, mint most. Ezt nálam nem úgy kell elképzelni, hogy leülök az íróasztalomhoz, és felemelem a hangom a környezetvédelemért abban a dalban, amit majd mindjárt megírok, hanem az ember azt írja, ami jön belőle, és abban a zenei formában, ami mindenkinél más, leginkább valahogy úgy, ahogy relevánsnak érzi, érdekesnek. Aztán vagyunk emberek, mint a világ állampolgárai, civil tevékenységet is folytathatunk, amivel alakíthatjuk a világot, részt vehetünk valami fajta közéleti diskurzusban, mint ahogy megpróbáltam ezt tenni én is az életem egy pár szakaszán.



Belétek mindig ellenzékiséget láttak, ez nem a zenekar viselkedéséből adódott, hanem a műfajiságból, az underground már önmagában szemben áll a hatalmi struktúrákkal. De most van Európában egy érdekes jelenség, a punknak emlékéve van, és múzeumokban nyílik kiállítás ez okból, a techno Berlinben magas művészetnek van elfogadva, az angolok meg gyakran hivatkoznak a post-punk esztétikai erősségeire. Tudva, hogy mondjuk te is nyitottál meg kiállítást a Ludwig Galériában, az Európa Kiadó meg maga is zenélt galériákban, te hogyan látod ezt a jelenséget?

– Ez nem történt másként a jazzel sem, eleinte egy szabad, önálló műfaj volt, aztán elkezdték főiskolákon tanítani, díjakat alapítottak a zenészek számára, azt hiszem, a világ általában így tud reagálni az új dolgokra, hogy intézményesíti őket. Ha már fölvetetted, akkor lehet, hogy inkább az egyik erénye ennek a lemeznek, hogy nem a régi underground, grunge hangzásokat kereste, hanem más felfogás szerint épült, másképp szólal meg. Azért is, mert a nyolcvanas éveknek vége, és nem kell állandóan megemlékezni róluk.

A rajongók nem fogják hiányolni ezeket a hangzásokat?

– Nem tudom, majd meglátjuk, mindenesetre az új számoknak ezek voltak a legjobb formái. Kicsit ahhoz hasonlítanám, amikor megkérdik, hogy megbántam-e, hogy elmentem Amerikába.

És megbántad? Vagy azt, hogy visszajöttél?

– Meghozza az ember a döntést, megteszi a következő lépést, és akkor már az van. Ennek nyilván lesznek nyereségei és veszteségi oldalai is. Ezt nem lehet így megmondani, hogy jó-e vagy rossz, nyilván ha az ember egyik helyen van, akkor kimarad a másik helyen dolgokból, meg kell tanulni elfogadni a döntéseket, mert veszteségoldal mindig lesz. De hát nehéz erről beszélni, nem is tudom, mivel kéne összehasonlítanom a mostani állapotaim, nem tudom, mi történt volna, ha nem jövök vissza.

De visszatérve az előző kérdésedre: ha az ember változik, az, ha pedig nem, akkor az a baj, ebben a dialógusban nem lehet jól teljesíteni. Ez annak az esete, hogy a kis nyúl így is, úgy is nyaklevest kap, ha van, ha nincs rajta sapka. Az is kérdés, hogy az emberek mennyire nyitottak arra, amit csinálunk, mi próbálkozunk, aztán kérdés, hogy ez hogy tud hatni. Félelmeim nincsenek, de tudom, hogy ez egy ilyen terep, ahol mindenféle vélemények lesznek.

Hogyan változott (amennyiben) a motivációd a negyven év alatt, gondolom a más társadalmi, politikai kontextus más-más viszonyokkal is jár.

– Nem hiszem, hogy különösebben változott volna, egyszerűen az van, hogy az életemnek egy másik szakaszában vagyok, meg hát a világ is más, mint akkor volt, ennek a zenének a története is más periódusban van. A számokat ugyanúgy meg akarom írni, ha azt az izgalmat, feszültséget felébresztik bennem, ami miatt én annak idején elkezdtem zenélni, kell valami, ami ezt életre kelti bennem. Én csak akkor akarok dalokat írni, ha ezt az állapotot felébresztik bennem. Próbálom úrra és újra megváltoztatni ezeket a számokat és életben hagyni őket, ha nem így tennék, akkor egy idő után ilyen wurlitzer-szerűen játszanám őket, koncerteken is fontosnak tartom megőrizni ezt az aspektust.

Hogy látod az Európa Kiadó külföldi, határon túli helyzetét? Volt néhány éve egy koncert a Félszigeten, azon kevesen voltak, és úgy gondolom, ez azzal függhet össze, hogy a ’80-as években nem föltétlenül a ti lemezeiteket csempészték át a határon, aztán, amikor meg már jöhettek volna, akkor ti 1993-ban feloszlottatok.

– Én is úgy látom, hogy elsősorban nem a mi lemezeink jutottak túl a határon, és nem a mi dalainkat játszották a rádiók se (most se nagyon játsszák), lényegében ma szinte csak interneten tudnak ránk találni az emberek, mondjuk nem látok rá a határon túli zenei mozgásokra, illetve hát annyit látok, hogy nem nagyon van Európa Kiadó ott, de ezen nem vagyok meglepődve. Ha az ember állandóan minden médiából ki van hagyva, akkor az meg is fog látszani, velünk meg ez így volt, és most is így van. A menedzsmenttel ezen is dolgozunk, hogy jussunk el a határon túlra, nem látok magam előtt hatalmas koncerteket, de hát jó lenne eljutni azokhoz, akiknek a Kiadó fontos, vagy akik érdeklődőek iránta.



Nagyon sok tagcsere volt az évek során a zenekarban. A jelenlegi formáció mondható tartósnak?

– Hát nincs stratégailag kidolgozva a következő időszak, de ez nem csak tőlem függ, az Európa Kiadó mindig olyan zenekar volt, ami periodikusan dolgozott, ilyen szempontól nem vagyok klasszikus rock’n’roll zenekar, mindig egy rugalmasabb formában tudtunk működni, ez nem az a zenekar volt, amit megalapított négy ember a kezdetben, és ők éveken keresztül e köré szervezik az életüket, nálunk mindenki más dolgokat is csinált, amikor együtt csináltuk, akkor nagyon csináltuk, de voltak olyan szakaszok, amikor egyáltalán nem. Ez a rugalmasság azért is jó, mert frissen tudja tartani ezt a dolgot. Tényleg nem tudom, mit hoz a jövő, most egy ideje együtt van ez a felállás, egyelőre annyit biztosan lehet tudni, hogy tavasszal meg nyáron folytatódni fog a lemez bemutatása országszerte.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS