2017. május 1. hétfőFülöp, Jakab
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike”

Kulcsár Árpád 2017. február 09. 12:22, utolsó frissítés: 2017. február 13. 09:41

Láng Orsolya két éven belül két kötettel jelentkezett, egy kisregénnyel és egy versessel. Az utóbbiról beszélgettünk.


Nemrég arról beszélgettünk, hogy nem tudod, egyáltalán miért érdekled az embereket, honnan tudják, hogy te ki vagy, miért jelennek meg sokan egy kötetbemutatódon. Én is úgy gondolom, hogy valamiképpen furcsa, hogy annak ellenére, hogy a mostanság annyira fontosnak tartott önmarketinget mellőzve ilyen erős a jelenléted az irodalmi életben, ennyien tudnak rólad Erdélyben, ennyire várják a szövegeidet. Bárkivel beszélgettem az elmúlt években, hogy kitől várnának mostanság verseskötetet, a te neved mindig felmerült, ehhez képest elég sokat kellett rá várni. Miért most jött meg?

Láng Orsolya: – Ez a történet Gáll Attilához kapcsolódik, tavalyelőtt kért kéziratot, akkor volt körülbelül négyszer ennyi verses anyagom, de úgy éreztem, hogy ezt még alaposan meg kell rostálni, és még nem volt kész, amikor kérte. Viszont volt már egy olyan elindított munkám, amivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy ha nem szorít valamilyen határidő, akkor sosem fogom kiadni, ez volt a Tejszobor, ami végül az első kötetem lett. Ez körülbelül egy fél év alatt készült el, mert ez nagyon prés alatt levő szöveg volt, a határidő mellett belső prés alatt is, és úgy éreztem, hogy jó dobbantó lenne.

Sokan kérdezték ezután, hogy miért nem verseskötetem jelent meg, mert többen olvastak verseket tőlem, mint amennyien prózát. Tulajdonképpen ez valamiféle demonstráció volt, vagy valamiféle ellenállás, hogy ne azt csináljam, amit elvárnak tőlem. Utána már egy jól működő együttműködés jött létre a kiadóval, és Attila kérdezte, hogy „na de most akkor már jöhetnének a versek?”

Körülbelül így jött össze ez a kötet, már én magam is jobban szelektáltam, párat kidobtunk útközben, de nem volt „verekedés” belőle, hogy mondjuk ő akart volna, én meg nem, eléggé konszenzuálisan jött létre. A címen vacilláltunk kicsit többet.


És végül ki választotta azt?

– Én, de már nem tudom, hogy hogyan, lehet, hogy megálmodtam, egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy akkor ez a Bordaköz legyen a cím, valamilyen anatómiai kifejezést kerestem, és úgy gondoltam, úgyis annyi versemben szerepel a szív szó. Sokszor volt az, hogy éreztem, hogy fáj a szívem tájékán, és mondtam édesanyámnak, aki orvos, hogy fáj a szívem, mire ő rendszerint azzal válaszolt, hogy biztos csak egy bordaközi ideg, így adta magát ez a szekularizáltabb eufemizmus. Attila ugyan ajánlott másokat, de ezt találóbbnak éreztem. Kicsit olyan, mintha helységnév lenne, találtam hozzá egy fotót, amit nagyon szeretek, és ami a címoldalra került.

Amikor kézbe vettem a kötetet, akkor láttam, hogy Kovács András Ferenc írta a fülszöveget, ezen azért lepődtem meg kicsit, mert úgy gondolom, hogy versnyelvben és stílusban is távol állsz tőle. Miért őt kérted fel erre?

– Többek között Kovács András Ferenc volt az, aki szorgalmazta ennek a kötetnek a megjelenését, Ő nagyon régen elmondta már, hogy kellene foglalkozni ezekkel a versekkel, össze kellene szedni őket, azt mondta, hogy minden más, amit a versíráson kívül csinálok, az időpocsékolás. Gondoltam, akkor visszafordítom ezt rá, és megkérem, írjon egy fülszöveget, amit meg is tett, sőt, ő vezette a marosvásárhelyi könyvbemutatómat is.



Érdekelne, hogyan érzed, ez hányadik köteted?

– Ez a második kötetem.

Jó, de ez ilyen egyszerű? A kérdésem számomra úgy értelmezhető, hogy te azért sok dologban "önkifejezel", nem tudom hogyan működteted ezt, van-e valamiféle elsődleges forma számodra?

– Ezek az érzékelési területek, amikről beszélsz, valahogy teljesen párhuzamosan történnek bennem, és azért merem bátran kijelenteni, hogy ez a második kötetem, mert így érzem. Az első kötetemmel az olyanféle számonkéréseket, amik arra vonatkoztak, hogy miért nem verseket adtam ki, azért nem érzem megalapozottnak, mert sokan azt kifogásolták a prózakötettel kapcsolatban, hogy nagyon lírai.

Ez a fajta sok síkon való mozgás nekem egyszerre rejtőzködés és kitárulkozás, voltak olyan versek, amikről úgy éreztem, hogy versekként nem fogják megállni a helyüket, ezeket meghúzva és sorvégig kitolva prózává alakítottam. Viszont akik lírainak nevezték a Tejszobrot, arra ráéreztek, hogy el lehetne különíteni tőle egy verseskötetet. Ebben a kötetben szintén vannak olyan versek, amelyekből lehetne rövidprózát csinálni, de úgy érzem, hogy szükségem van ezekre a párhuzamosan futó síkokra. Nem érzem azért ezeket a síkokat egymástól távolinak, végül is ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom lírában, prózában, filmben, animációban, és saját magamat szórakoztatom azzal, hogy különböző testet adok a bennem megfogalmazódó kérdéseknek. Ezek az emberi történetek, a tájban történő átalakulások nagyon foglalkoztatnak. Szerintem mindenen nyomon követhető ez az egységes nézőpont.

A kötet tematikailag nagyon változatos, miből gondoltad, hogy "szerelmi",öregség- és "térversek" kell egymás mellé kerüljenek?

– Az volt az érdekes, hogy próbáltunk mindenféle koncepciót ráerőltetni erre az anyagra, próbáltuk azt is, hogy fejezetekre osszuk, de végül is ezeket ledobta magáról. Először megpróbáltam kronologikusan összeállítani a szöveget, de ez nem nagyon működött, tematikusan csoportosítva pedig nagyon elhatárolódtak egymástól a szövegek, ez sem működött, aztán próbáltunk egy ívet kialakítani hozzá, de aztán azt láttuk, hogy megképződik magától egy ilyen ív, tényleg sok vers kirostálódott, de az már eleve.

Az a furcsa, hogy amikor ír az ember, akkor az aktuális szövegről nem tudja eldönteni, hogy az most jó-e. Nem tudja, hogy öt év múlva az egy nagyon fontos mérföldkő lesz-e az életében, vagy elmulasztható dolog. Végül azok a szövegek maradtak ki, amelyek nagyon emlékezetesek voltak, ez a markáns vonulat maradt ki az anyagból, mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike, valahogy kivetette magából ez a közeg azokat a verseket, amiket felindultságból írtam. Kellett ez a távolság, az idő, amíg lesz elég önuralmam kihagyni őket, mondhatnám azt is, hogy a "hisztérikus versek" kimaradtak a kötetből.



A kötetben sok a "térvers", amelyekben a versbeszélő részéről nagyon kevés reflexió érkezik a tájra nézve, mintha fotografikus, vagy operatőri szerkesztés történne. Mit gondolsz, mennyire képezik az identitás részét az általunk belakott, beélt terek, illetve a tárgyak, amelyek körülvesznek minket? Van olyan szöveged, amikor egy szoba tárgyaiból rekonstruálsz életeket, képzel erős hangulatokat.

– Sokféle térben, emberek által elhagyott, és emberek által betöltött terekben mozogtam, mindig is foglalkoztatott az, hogy milyen nyomot hagy az ember maga után, a jelenlévők is hogyan töltik be a tereket, hogyan tölti ki az emberi kommunikáció a teret, milyen jelek maradnak a halott emberek után. Úgy gondolom, ezek a térversek erőteljesen én-versek is, nagyon meghatározó, hogy ugyanazt a látványt ki hogyan fogalmazza meg, érzi otthon magát benne.

Ez az objektivitás-szubjektivitáskérdés mindig nagyon eldöntetlen, hogy az emberben éppen melyik kerekedik fölül. Most eszembe jut Mészöly Miklósnak az a mondata, hogy "az objektív igazán, akinek nagy oka lenne a szubjektivitásra". Van így, amikor önmagunkat rákényszerítjük a távolságtartásra, ez nagyon sokat elmond arról, hogy mennyire implikálódunk egy helyzetben, például amiben nagyon is érintettek vagyunk, abból megpróbálunk sokszor kívül keveredni ahhoz, hogy lássuk a saját helyzetünket, hogy megoldást találjunk egy problémára; szerintem a terek nagyon jó fogódzók ehhez.

Ugyanakkor azt vettem észre, hogy az ember bárhová megy, ugyanazok a dolgok kezdik érdekelni, ugyanazokat a dolgokat gyűjti, ugyanolyan típusú kapcsolatai alakulnak ki, a szubjektum nem tud szabadulni önmagától, mégis érdekes játék ez, hogy egy teljesen idegen térben hogyan találja föl magát az ember.

A vásárhelyi novemberi könyvbemutatón hangzott el, hogy gyakran azt csinálod, hogy közel kerülj egy szöveghez, hogy újrafordítod magadnak, például Rilkét. Sok ilyen szöveg van,illetve akkor miért nem közlöd ezeket az újrafordításokat?

– Ritkán szoktam, Rilkével az volt, hogy volt egy ilyen Őszi nap című kétnyelvű kötet, valamikor a nyolcvanas években jelent meg, nagyon vékonyka kötet, Kányádi Sándor fordította, ez nekem ilyen nyári vakációs projekt volt, azaz egyszerűen elvettem a könyvespolcról és elkezdtem lefordítani, mert úgy láttam, hogy Kányádi néhány sorban a rímek kedvéért teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Rilke mit is akart közölni. Aztán Stănescut is elkezdtem fordítani, pont amiatt, mert meg akartam érteni. Amikor az ember műfordítást olvas,akkor eleve olvassa a fordítónak is a versét, ez már egy ráncba szedett szöveg, ami sokszor mást mond, mint az eredeti, így néha szükségem van ezekre az egyszerű ujjgyakorlatokra.

Van-e valami, amit hamarosan láthatunk tőled így egy kisregény és egy verseskötet után? Láttam már novelládat is nemrég, esetleg egy novelláskötetet?

– A diplomafilmemet kellene befejeznem. Ez egy emberi kapcsolatról szól, egy szezon utáni tengerpart a helyszíne, ahonnan már minden turista elment, és a helyi lakosok a szereplők. Két főszereplő van, egy munkájába belefáradt bódés néni és egy tinédzser fiú kapcsolata, egy tíz perces animációban.

Láng Orsolya 1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezésből diplomázott, jelenleg animáció szakon mesterképzős hallgató. Kötetei: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015), Bordaköz (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016)


(a címoldali fotó a szerző Facebook-oldaláról származik)




MultikultRSS