2017. aug. 18. péntekIlona
17°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mit csináljon az erdélyi fiatal, ha nem autonómiaharcos, nem családcentrikus, nem heteró stb?

Kulcsár Árpád 2017. február 14. 10:24, utolsó frissítés: 11:13

Tudja a fene, de mindenesetre ezeket a kérdéseket tette fel egy, a Zugban hétvégén kétszer is lejátszott új előadás.


Vannak bátor fiatal színházi alkotók Kolozsváron, és ennek lehet örülni. Legyen ez az első mondat anélkül, hogy kontextualizálni akarnám a Lovassy Cseh Tamás által írt, Leta Popescu által megrendezett Pas(sz) előadást. És vannak erős társadalmi kontextusok is, nem véletlen, hogy ezekre akar az előadás rezonálni: „Az előadás rólunk, fiatalokról beszél, Andiról, a valamiért furcsán viselkedő színésznőről, Eszterről, aki szerint Budapest olyan, mint a rák, és Victorról, aki egy késő délutáni kávézás alkalmával megismer valakit. És persze beszél a 21. század Romániájáról, Románia románjairól és magyarjairól, kisebbségeiről, félelmeiről, az együttélés lehetőségeiről, az egymásra találás lehetetlenségéről, a családról, a biztonság illúziójáról” – írják az alkotók a szinopszisban, és én ezen a „persze” szón gondolkodom.

A persze nélkül a szöveg úgy lenne érthető, hogy a szerzői intenció kiválasztja a témát, de ebben a megfogalmazásban úgy tűnik, a szöveg megfogalmazója azt sugallja, hogy nem lehet három erdélyi fiatalról úgy beszélni manapság, ha a politikai, szociális, kulturális közeget figyelmen kívül hagyjuk. Azt, hogy évek óta fiatalok ezrei az utcákon reagálnak a kormány visszásnak vélt intézkedéseire, törvények megszületését gátolják meg, vagy akár leváltják a kormányt. Ez az a lecsó, amibe tehát Lovassy (és Győrfi Kata dramaturg) belecsapnak.

A tér, amiben járunk, egyszerű: a nézők két oldalon, középen egy absztrakt, szivacsokkal burkolt pódium, rajta két ágy (a díszlet Kupas Anna munkája), jól ragadja meg az albérleti lakás hangulatát úgy, hogy közben nem zsúfolja meg azt tárgyakkal, két matrac, két takaró és a sok szivacs elég lesz hangulatot teremteni, a "sarokban" meg egy vállfán baljóslatúan lóg egy fekete női ruha. Itt éldegél Victor és Andi, Victor (Doru Mihai Talos) kezdő, rezidens sebész, Andi (Pál Emőke) kezdő színész, aki kissé bele van zakkanva a Peer Gynt mellékszereplőjének, Solveignek a szerepébe. Már az első néhány percben érezzük, hogy a köztük levő kapcsolat nem valami idilli, de ennek a fő okát csak később fogjuk megtudni, egyelőre csak éjszaka van, orális szex (Andi részéről), miközben Victor bemutatja magukat a közönségnek. Ide érkezik meg Andi nővére, Eszter (Sigmond Rita), akiben kicsit túltengenek az apai jótanácsok, meg a nagynemzeti öntudat, és rögtön neki is támad Victornak a nemzetiségi kérdés okán. Eszter Budapestről költözött haza, az ő karaktere kicsit homályban marad, annyit tudunk meg róla, hogy egy szakítás okán került vissza Erdélybe, aztán, ha már itt van, akkor megoldaná Andiék párkapcsolati válságát is.

kollázsfotó a próbafolyamatról (a kép a rendező facebook-oldaláról származik)


Adott hát az alaphelyzet, amit aztán számos más újonnan adagolt információ bonyolít tovább, mint a lányok családvesztettsége (ez amolyan mágikus-realista szállal van megoldva, a család eltűnik, a ház kiürül, és a keresztanya nem ismeri fel Esztert, aki a szülők hollétét próbálná fölfedni), Andi mentális ingatagsága (enyhe neurózisa), nőként való elnyomottsága a kapcsolatban, Victor homoszexualitása, a szülőfaluban tapasztalható, és onnan átemelődött etnikai feszültségek (Victor apja az ortodox pópa abban a faluban, ahonnan mindannyian származnak, a lányok apja meg lelkes autonómiaharcos) és ezek kibontására, árnyalására, tekintve, hogy az előadás mindössze egy órás, nem nagyon nyílik lehetőség. Bár e zsúfoltságot a szöveg szerzői igyekeznek (az egyébként sokszor kitűnő) humorral ellensúlyozni, ez az időtartamhoz képest elég nehéz.

A szerző szavai szerint, egy generáció érzéseit, pillanatnyi állapotát akarta felmérni, a forradalom, a gazdasági világválság, a Colectiv-tragédia utáni generációét. A három szereplő kétségkívül ennek a generációnak a mintapéldányai: folyton önreflexívek, de ha helyesen fel is ismernek magukról problémákat, a megoldási stratégiáik általában rosszak, nincs politikai tudatuk, közösségiességről formált gondolataik, és ezért olyan kiürült fogalmi struktúrákban keresnek otthont, mint a család, csak a párkapcsolataikban tudják elvégezni az öndefiníciós gesztusaikat. Andi hiába fogalmazza meg szépen Solveig szerepe kapcsán, hogy mivé válna a társadalom, ha a nők nem bocsátanának meg folyton a férfiaknak, anyák a gyerekeiknek, ha a következő pillanatban már Victor karjaiban a férfi erejét dicséri. Eszternek hiába szól Andi, hogy a szüleik gyakorlatilag évek óta nem beszélnek egymással, és gyakorlatilag nincsenek már boldog családok a környezetükben, ha az előadás csúcspontján aláírja a Koalíció a családért kampány népszavazási kezdeményezését arról, hogy alkotmányba foglaltassék az egyneműek házasságának tiltása (ráadásul mindezt akkor teszi, amikor Victor éppen coming-outol Andinak).

Az előadás egyik erénye, hogy az „erdélyiséget” nem kizárólag magyar alkotókkal akarja leképezni, nem csupán a rendező román, hanem a román karaktert román színész is játssza, és hát természetesen amikor vele kell beszélni, akkor az ő nyelvén folynak a dialógusok. Helyenként akcentussal persze, ami nem hiba, tekintve, hogy a női szereplők székelyföldiek.

A számos remek megoldás ellenére az előadás kissé mégis a felszínen marad, ezen inkább ront az utolsó néhány perc stroboszkópos, (egyébként remek) elektronikus zenés zárlata (Leta Popescu rendezőtöl már-már megszokott - lásd a Groungfloor Group Paralleljét). Önmagában a stílus eklektizmusa nem lenne baj, csak hát a nézőben nincsenek megágyazódva azok a problémák, amiket itt most a zene szüneteiben bekiáltanak a mikrofonba. Ráadásul az itteni nem megkoreografált mozgás a színészek addigi egyenletesen jó játékát is kissé erodálja. Kissé steril marad Andi összeomlása és Victor kórházi tapasztalata is, amikor sürgősen behívják, mert éppen akkor történik a Colectiv-tragédia.

A Pas(sz) előadás létrejöttét pozitívnak tartom, akkor is, ha azon továbbmenve, hogy (vállaltan) nem akar megoldásokat nyújtani a generáció problémáira, ezeknek néhány esetben csak a felszínét tudja megérinteni. Mert hát végül is tényleg ilyennek tűnik a kontextus, fiatalok ezrei tengődnek jövőkép nélkül az országban, megdöntenek egy kormányt, majd jön egy másik, ami ellen éppen úgy ki kell(ene) menni tüntetni, sok homoszexuális a látszat kedvéért heteró kapcsolatban sínylődik, sokan családot alapítanak csak úgy, jobb híján, mert kell. És közben igyekeznek a személyes tereiket ápolni, a rendszerszintű gondolkodásra képtelenül. Hát ilyenek vagyunk, posztforradalmian, posztkrízisesen, posztcolectíven.

Szöveg: Lovassy Cseh Tamás Elcsété
Rendező: Leta Popescu
Színészek: Doru Mihai Talos, Pál Emőke, Sigmond Rita
Dramaturg: Győrfi Kata
Zene: Bocsárdi Magor
Díszlet: Kupas Anna
Fordítás: Győrfi Kata, Sigmond Rita, Kisgyörgy Szende
Technikai munkatársak: Sipos Júlia, Csoma Nora

(a címoldali fotó a rendező Facebook-oldaláról származik)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS