2017. december 13. szerdaLuca, Ottilia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Most játsszuk azt, hogy nukleáris katasztrófa

Kulcsár Árpád 2017. március 03. 13:07, utolsó frissítés: 15:59

A Váróterem Projekt színre vitte a csernobili katasztrófát, és ha megnézed, rájössz, hogy Csernobil többet jelent, mint "egyszerű nukleáris katasztrófa".


Beszélni Csernobilról önmagában is nehéz, én például meg is lepődtem magamon, mennyire kevés konkrét tényt tudok az ukrajnai katasztrófáról. Persze ott égnek az emlékezetünkben a képek, ahogyan a tűzoltók rogynak össze az erőmű ablakán, ahogyan helikopterek köröznek a tűz fölött, a lakatlan települések képei, ahol a természet visszaveszi az uralmat, a radioaktív állatok, a szellemvárosokat elhagyni nem kívánók, ahogyan az üres utcákon kóborolnak. De mindez hogyan nézhet ki „színpadon”?

A Váróterem Projekt és Cosmin Matei rendező, úgy tűnik, egymásra találtak, mint ahogyan a társulat és a kőszínházból kölcsönvett, (emigrált?) Hatházi András is. Ez a második közös előadásuk az Occupy Yourself után, és a Reacting Chernobylban is sokszor hasonló megoldások jönnek elő: interaktív megalapozás, gyakori improvizációba való váltások, a nézőtérhez való közelség. És ezekből olyan szövet alakul, ami jó eséllyel képes átütni a „nézőiség” falát.

fotó: maszol.rofotó: maszol.ro


A körülmények (inkább körülmények, mint díszletek) minimalisták: a játék egy hosszú, fehér ívpapíron történik, amelynek vége párhuzamosan felfüggesztett, a nézőtér ennek két szélén van kialakítva, a nézők egymással szemben, közöttük helyezkednek el a szürkébe öltözött színészek, Sipos Júliát, aki külön ül a felfüggesztett papírral szemben egy keverőpultnál, de az ő szerepe az előadás végéig annyiban ki is merül, hogy egy mikrofonnal a kezében zenei aláfestést dúdol. Kellékül csak néhány sztaniol-origami szolgál, de magát a sztaniolt sokszor használják, eszközt hajtogatnak belőle, búvárruhát készítenek. A játék 2 órát tart, a szövetet egy gyermeki közösség adja, akik végig különböző játékokat játszanak, ezekből emelkednek ki a szituációk, de úgy, hogy a legdrámaibb részeknél is, amikor mondjuk két karakter éppen egy szerettük haláláról beszél, a többiek akkor is noszogatják őket azzal, hogy ugyan menjenek már vissza játszani. Egymást majdnem mindvégig a saját vezetékneveiken szólítják.

Az előadásban leginkább használt szövegeket Szvetlana Alekszejevics Csernobili ima című dokumentumregénye, Vladimir Csertkov: The Crime of Chernobyl: The Nuclear Gulag című könyve adta, amely egy átirata az első széles körű tudományos konferenciának, amely Csernobil valós hatásait vizsgálta. Raluca Sas dramaturgnak nem volt egyszerű dolga, de nagyon jól elegyíti a szakértői jelentéseket a személyes, irodalmi elbeszélésekkel, ráadásul úgy, hogy az előadás ritmusa egy pillanatra sem válik monotonná. Ehhez a színészek (Sebők Maya, Pál Emőke, Udvari Tímea, Imecs-Magdó Levente, Csepei Zsolt, Hatházi András, Sipos Júlia) nagymértékű koncentrációja is szükséges, akiknek töménytelen szövegmennyiséget kell felmondaniuk úgy, hogy közben mindvégig játékban maradjanak, mármint az eljátszott gyermeki játékban. És ezt mindannyian jól hidalják át, egy pillanatig sem éreztem, hogy például Hatházi András több évtizednyi kőszínházi magas szintű teljesítménye után kirína a társulat tagjai közül, holott ez sokszor reális veszélyként tevődhet fel, és még az Occupy Yourself előadásban is megtörtént kicsit. Itt azonban mindannyian egyszerre gyerekek, taposósat vagy egyebet játszanak, és könnyeden válnak ebből a gyermekből a következő pillanatra haldokló, a „sugárzó rokonoktól” félő, az utcákon élelemért kutató felnőtté.

Cosmin Matei
remekül teremti meg az íveket is úgy, hogy ehhez díszletben minimális alapanyagot használ, a világítás is csak egyszer változik meg. A rendező képes elérni pusztán a mozgásokkal, testekkel, nyelvvel, hogy egyre fokozódjon a feszültség a nézőtér és játéktér közötti szűk sávban, a színészek a legváratlanabb pillanatokban szögeznek kérdéseket a nézőkhöz, vagy kezdenek el valamiről vitázni, vagy kerülnek be olyan párbeszédek, amik például egy Csernonbil-vicc, vagy fekete humorral tűzdelt jelenet után brutálisan hatnak: A mi babáink becsukják a szemüket. „ – Így halnak meg a babák. – Miért halnak meg a babák? – Mert ők a mi gyerekeink, és a mi gyerekeink nem fognak élni. Ők megszületnek és meghalnak. – Ne csukd be a szemed.” A néző az elején felül egy érzelmi hullámvasútra, és amikor meg azt hinné, hogy no végre, le lehet szállni erről, akkor a végén Sipos Júlia kezébe veszi a mikrofont, és szelíden előad egy kissé ökoanarchista nagymonológot arról, hogy ideje lenne talán a közösségi tetteknek, ideje lenne a környezettudatosságnak, és hát úgy általában elég hülyén csináljuk a dolgainkat.

fotó: maszol.rofotó: maszol.ro


A Reacting Chernobyl elégiája annak, ahogyan az ember elveszíti az uralmat a tudomány, a történelem és a jövője felett is. Az előadás azt sugallja, hogy 1986-ban új időszámítás kezdődött, de erre csak lassan jöttek rá azok, akikkel elkezdődött: a meghódított atom elszabadult, a fejlődés illúziójáért súlyos árat fizettettek az állampolgárokkal. És elégia a beteg, egyre kevesebb életkedvvel játszó gyerekekért is, akikre legintenzívebb hatással volt a katasztrófa, akiknek a jövőjét végső soron az állam zökkenőmentes működésének és a vállalati profitnak áldozták be, hiszen a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrizte azokat a szerveket, amelyek a katasztrófa hatásait kellett vizsgálják. A színészek az előadás végére lemondanak a neveikről, és szláv neveket vesznek fel, miközben háborút játszva kúsznak egy sztaniol szögesdrót felé.

Bár az előadás a tragédia 30 éves évfordulójának apropóján született, aktuális lesz még 48 000 évig, míg a sérült reaktor sugározni fog.

Reacting Chernobyl
Svetlana Aleksievici (Csernobili ima) és Wladimi Tchertkoff (The Crime of Chernobyl: The Nuclear Gulag) szövegei nyomán.
Rendező: Cosmin Matei
Dramaturg: Raluca Sas-Marinescu
Játsszák: Sebők Maya, Pál Emőke, Udvari Tímea, Imecs-Magdó Levente, Csepei Zsolt, Hatházi András, Sipos Júlia


a címoldali fotó a Kolozsvári Rádió oldaláról származik

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS