2017. október 23. hétfőGyöngyi
11°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Nekem a fényképezés egy kicsit extrém sport is”

G. L. 2017. március 20. 16:43, utolsó frissítés: 16:43

Ilyés Zalánra érdemes figyelni, és ezt nem csak mi mondjuk, hanem egy nemzetközi fotóverseny zsűrije is.


Dicséretet kapott a székelyudvarhelyi, jelenleg Kolozsváron tanuló Ilyés Zalán a Sony World Photograhpy Awards nyílt versenyében, portré kategóriában. Csak azért, hogy nagyságrendileg tisztában legyünk az arányokkal, az idei fotóversenyre 183 országból összesen több mint 227 ezer nevezés érkezett. A dicséret nagyjából már azt jelenti, hogy a Szabadság napilapnak fotósként is besegítő Zalán képeire mindenképp érdemes figyelni. Ezt tesszük most, vele beszélgettünk:



Hogyan lettél fotós?

– Én nem tartom magam fotósnak. Nem vagyok attól még művész, amiért van egy fényképezőgépem, és azt sem írom oda az oldalamon a nevem után, hogy photography.

De attól még van lájkolós Facebook-oldalad?

– Azért van, hogy valahová feltegyem a képeimet, és nem azért, hogy pénzt keressek belőle.

De visszatérve a kérdésedre, én egészen korán elkezdtem a művészetekkel foglalkozni. Ötödiktől már a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Líceumba jártam, festészet szakon tanultam. Meg is lepődtek a tanáraim, amikor bejelentettem, többet nem akarok festeni, és valami teljesen mást szeretnék tanulni. Tizedikben eldöntöttem, hogy akkor filmrendező leszek, megyek Hollywoodba, és minden nagyon szuper lesz. Aztán eljöttem a Sapientiára, és rájöttem, hogy nem akarok filmrendező lenni. Sok embert kellene irányítani a forgatáson, és nem akarom én fogni a fejem, hogy senki nem csinálja azt, amit mondok. A Sapientiás forgatásokon művészet az embereket rávenni, hogy jöjjenek és csinálják a dolgukat.

Így inkább olyan területet választottam, ahol csak magamat kell noszogassam. Először eldöntöttem, hogy animátor leszek, de aztán ráébredtem, hogy bár nagyon szeretem az animációt, mert rajzolni is nagyon szeretek, de nincs türelmem 2-3 évet dolgozni egy-egy projekten. Elunnám. Így döntöttem el, hogy fényképezni fogok. Az első fényképezőgépemet még akkor vettem, amikor készültem az egyetemre. De csak másodéven kezdtem el úgy igazán fotózgatni, és most is úgy fotózgatok. Így lettem fotós.

Ha jól láttam, akkor eddig két nagy projekted volt...

– Leginkább a nagyon spontán fényképezést szeretem. Kimegyek az utcára, és ott keresem meg a témákat. Ebből nem lehet nagy projekteket csinálni, inkább csak megörökítem, amit észreveszek. Tematikus sorozatom, amikor tényleg csak arra koncentráltam, valóban kettő volt: A munkás az utcán hever című, amiben főleg hajléktalanokat fotóztam, és a fogyatékos gyerekekről készített sorozatom. De nagyon sok ötletem van, hogy miket lehetne csinálni. A pénz és az ismeretség hiánya legtöbbször közbeszól.





galeria_25429.jpg
galeria_25430.jpg
galeria_25431.jpg
galeria_25432.jpg


Például?

– Elvetemült ötleteim vannak. Például szerettem volna börtönökben fotózni az államvizsgámhoz, a börtönök világát akartam megmutatni. Persze minisztériumi engedély kellett volna, így nem jött össze a dolog. Akartam menekülttáborokban fotózni, de oda sem lehet csak egy hátitáskával leruccanni. A szívemhez legközelebb a streetfotó áll, mert ott minden van.

A kezdetektől megvolt benned a szociális érzékenység?

– Van bennem undor a csupa szépet mutató világ iránt. Nagyon megvetem, hogy mindenhonnan csak azt nyomatják. Mindenhonnan kommersz, csilivili dolgok jönnek szembe.

Amióta az utcán élő emberekkel foglalkozom, rájöttem, hogy nagyon sokan intézik el azzal, hogy a hajléktalan lusta, nem dolgozik. De nagyon sok embernek olyan kemény sztorija van, hogy könyveket lehetne írni róla. Például megismertem János bácsit, sorozatot is csináltam róla. Ott él a Iulius Mall mellett, ha elsétálsz mellette, akkor lehet, azt mondod, hogy itt van megint egy hajléktalan. Nagyon komoly sztori van a háta mögött. Hogyha belegondolok, lehet, még annyira sem tudtam volna szellemileg és lelkileg egyben maradni, mint ő, ha az velem történik meg. A feleségével ment széket vásárolni, amikor baleseteztek egy kamionnal. A kerekei becsípték a lábait, és térdből levágták. A feleségét a kamion odanyomta a falhoz, és ott halt meg a szeme előtt. Egy ilyen trauma után pedig nem akar már beilleszkedni vagy nem tud beilleszkedni az előző életébe. Amúgy lenne annyi pénze az öregnek, hogy házban éljen. Rokkantnyugdíjas, és életvidám.

Helyette a barátait tartja el a nyugdíjából. Azt mondta, hogy neki ez így teljesen jó. Üzletel mindenfélével, adja-veszi a hamisított órákat. Van egy kutyája, amit a kukából vett ki, mert valaki zacskóval a fején bedobta. Azóta az a kutya védi meg a fosztogatóktól, akik verik és kirabolják a hajléktalanokat. És ez a kutya, akit megmentett, most őt menti meg.

De mindenkinek van egy érdekes sztorija, amiért szeretem ezeket az embereket fotózni. Nem biztos, hogy átjön a képről az üzenet, de egy bizonyos empátiát kellene irántuk is érezni. Ne az legyen, hogy egyből elítélem, hanem tegyem fel a kérdést, hogy miért van ott. És vajon, ha én élném az életét, akkor jobb helyen lennék?

Azt látom, hogy az ember, hogyha szerencséje van, akkor kivételes helyekre juthat el. Ha pedig egy kicsit szerencsétlenebb helyzetben van, akkor fejre is állhat, akkor sem fog előre jutni. Ha van befolyás, akkor úgy halad előre, mint a fene, ha nem, dolgozhat reggelről estig, és úgysem biztos, hogy elér annyit vele, mint a másik egy beszélgetéssel.






galeria_25426.jpg
galeria_25427.jpg
galeria_25428.jpg


A fogyatékkal élő gyerekeket hogy fotóztad? Egyáltalán miért szeretted volna őket fotózni?

– Azt már nem tudom, hogy honnan jött az ötlet. Azt tudom, hogy egy ismerősömmel beszélgettem, aki említette, hogy az egyik rokona, ismerőse egy ilyen otthonban dolgozik. Mondtam neki, mindenképpen szeretnék beszélni vele, hátha megengedik, hogy fotózzak náluk.

Nagyon kedvesek voltak, egy hetet töltethettem velük Udvarhelyen. Amikor először meglátogattam őket, még nem vittem fényképezőgépet, hanem csak megismerkedtem az ott dolgozókkal, bemutattak a gyerekeknek. Amúgy nem hiszem, hogy másnap emlékeztek rám, de egy hét után már tudták, hogy én vagyok a fotós bácsi. Mosolyogtak és kedvesek voltak, de nem sokat beszélgettem velük. Próbáltam háttérben maradni, inkább csak megfigyeltem. Ott voltam egész nap velük, de nem játszottunk vagy ilyesmi.

De te is nem a csillogó-villogó Hollywoodhoz szerettél volna tartozni?

– Igen, de folyamatosan változom. Ha most kimegyek az utcára, akkor csak azt látom, hogy minden plakátról tökéletes Colgate-mosollyal vigyorog szembe valaki. Az, hogy közben élnek olyan emberek, akiknek nincs, amit megenniük vagy nincs, ahol lehajtaniuk a fejüket, az teljesen háttérbe szorul.

Szerintem a filmezés egy naiv álom volt. Amikor végeztem a líceumot, akkor még nagy ködben volt a fejem, tele álmokkal. Épp csak azt nem láttam, hogy ez mivel jár, hogyan kell csinálni. Hogyha az ember nem érzi azt, hogy szívvel és lélekkel szeretné csinálni, akkor nem érdemes erőltetni. Legalábbis nekem az nem működik.

Lehet, hogy félénk vagyok, de nekem a fényképezés egy kicsit extrém sport is, hogy ne verjenek meg. Az államvizsga fotózás közben oda is jött hozzám egy csávó, hogy mit fotózok. Van egy kis izgalom benne. De én szeretem az extrém sportokat.

Gondolsz arra, hogy talán mégis kellene filmezni?


– Számomra sokkal könnyebb kifejezési mód az, hogy egyetlen egy képben látom az egész történetet, mint hosszan gondolkodni azon, hogyan következnek egymás után a jelenetek, illetve hogyan illesztem őket össze. Lehet, arra törekszem, hogy minél egyszerűbb legyen nekem, ne terheljem magam nagyon. Így sokkal könnyebb nekem kommunikálni.

Miért nem érdekelnek a színek?

– Ugye festészetet végeztem, és amikor festettem, eszméletlen színeket használtam, nagyon szürreális színekben gondolkodtam. Ahogy áttértem a fotózásra, utánaolvastam a történetének. Megnéztem, hogy kik voltak a nagyok, és egyszerűen leragadtam a fekete-fehér fotózás korszakánál. Mostanáig azok a kedvenceim, akik fekete-fehérben kezdték el, és abban alkottak igazán nagyot.

Színesben lehet, hogy nehezebb. Én legalábbis sokkal nehezebben koncentrálok színesben a témára, mert akkor nem látom olyan tisztán. Ha a háttérben van egy vörös folt, akkor lehet, hogy már arra figyelek. Így olyan, mintha rajzolnék, amit mindig is nagyon szerettem. Így egyszerűbb, gyorsabb és részletesebb. Mondjuk a Szabadságnak készítek színes képeket is, akkor legalább gyakorolok.





galeria_25433.jpg
galeria_25434.jpg
galeria_25435.jpg
galeria_25436.jpg


A film és digitális felvétel közül is inkább a klasszikusat választod?

– Amikor filmre fotózok, tudom, hogy 36 kockám van, és azt be kell osztanom. Kétszer is meggondolom, hogy mit fényképezek le. De ne úgy képzeld, hogy van időm vacillálni, mert akkor lekéstem a pillanatot. Tizedmásodpercek alatt kell dönteni, zsigerből kell érezni. Nagyon szeretem ezt, mert tétje van.

Amikor filmre fotózok, akkor nagyon-nagyon kell figyeljek, hogy mit és hogyan fényképezek. A fokozott figyelem pedig segít abban is, hogy jobban elkapd a fontos pillanatot. Például a március 15-i ünnepségeken fotóztam a Szabadságnak, és legalább 1000 képet csináltam. Bármit lefényképeztem, amiről azt gondoltam, hogy talán jó lesz. Ha filmes géppel megyek, akkor valószínűleg 100 képet csinálok, három tekercset használok el. De azok valószínűleg sokkal jobbak lettek volna, mer nem csak rohangálok, hanem tényleg csak a legeslegjobbat próbálom kihozni magamból.

És ez mindig olyan, mint a karácsony. Van abban egyfajta felfokozott várakozás, amikor elkészíted a képeket, majd elmész előhívatni. És amikor meglátod, az nagyon-nagyon jó érzés.

Nagyon szeretnék filmre fotózni, de úgy, hogy van egy profi-profi gépem. Amiről tudom, hogy most vettem, és nem az van, hogy valahol az oroszoknál ezelőtt 50 évvel összerakták, és ma még működik, de holnap már nem. Attól függően, hogy milyen kedve van. Már tönkretette az egyik sorozatomat egy régi fényképezőgép, az fekete karácsony volt számomra.

Folyamatosan arról beszélsz, hogy még gyakorolnod kell, még tanulod. Nagyon maximalista vagy?

– A tökéletes soha nem jön teljesen össze, de mindig hajszolom. Lehet, hogy van olyan, aki profinak érzi magát, de én nem. Majd, ha megjelenik legalább 10 albumom, és nem csak 2 olyan kiállításom volt, amit én hoztam össze. Most még biztosan nem vagyok olyan szinten, hogy kiálljak, és azt mondjam: fotográfus vagyok, és mindenki csókolomot köszön ezután.

Az ilyen visszajelzések hogyan befolyásolnak?

– Nagyon megfoghatatlan számomra, hogy beválogatták a képemet. Nem érzek semmi mást, nem változott meg bennem semmi. Nem érzem, hogy tegnap még nem voltam olyan jó fotós, de azzal, hogy beválogattak, akkor most már profi vagyok. Szerintem az a jó egy alkotó embernek, ha nagyon alázatos a munkában. Nem szeretnék bármikor is nagyon elszállni, nem is hiszem, hogy el fogok. Persze lehet, hogy akik látnak az utcán, azt mondják, ha ez az ember szerény, akkor én vagyok a pápa. De ők nem ismernek.

Egyébként ha valaki nagyon leblamálja a képeimet, akkor az sokkal jobban megvisel, mint ha valaki dicséri őket. Egy negatív kritikát sokkal súlyosabban élek meg, mint tíz pozitívat. De próbálok mindig a negatív kritikákból építkezni, hogy mit nem vettem észre, amikor fényképeztem.

Meg lehet így élni a fotózásból? Hogyan képzeled el 5-10 év múlva a jövődet?


– Az egyik tanárom azt mondta, hogy ebből baromira nem lehet így megélni, de ha befutok, akkor kurva gazdag leszek. Megbecsült dokumentarista fotós szeretnék lenni, abból megélni. De 3 év alatt teljesen más irányba ment az életem, mint terveztem, lehet, hogy 10 év múlva asztronauta leszek. Persze valószínűbb a fotós.

Nem szeretem a cukormázas világot. Csak a pénzért nem csinálnám, mert ennyi erővel akkor lehetnék prostituált is, inkább még csóróskodom.

Most tudatosan törekszem arra, hogy egy irányba menjek előre, jó dokumentarista szociofotós és riportfotós legyen belőlem. Nem akarok keresztutakat csinálni, hogy megszedjem magam pénzzel. Inkább megyek előre, hogyha nehezebben is, de csinálom. Amúgy sem az a tervem, hogy Lamborghinivel járjak mindenhová, csak normális életszínvonalat szeretnék.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS