"Mindenki szeretné elhinni, hogy van a Marson élet"
kérdezett:Kulcsár Árpád 2017. május 18. 16:47, utolsó frissítés: 19:28A most nyolcadikos Lupescu Kata az idei kolozsvári könyvhét egyik szenzációja volt, az általa írt Kalózlány című regényének bemutatójára rengetegen voltak kíváncsiak. Mi meginterjúvoltuk.
Lupescu Kata könyvbemutatója kétségkívül az idei (Hetedik) kolozsvári ünnepi könyvhét egyik leglátogatottabb eseménye volt. Ehhez persze hozzájárul, hogy nagyon fiatal, mindössze 14 éves, és lám, már ki is jött az első regénye. Másrészt az sem elhanyagolható körülmény, hogy Erdélyben nem nagyon szokott senki fantasyt, van tinédzsereknek szóló irodalmat írni, ez a korosztály valahogy kimarad.
Kata a könyvet eredetileg egy példányban szerette volna beköttetni, ám az Exit kiadó vezetői elolvasták a kéziratot, és megtetszett nekik, hát lecsaptak rá.
Kata regénye egy kalóztörténet, ami egy különleges világban játszódik, különleges lényekkel. A főhős Charlotte Naftalien, a pisai nemeslány, aki egy reggel arra ébred, hogy elrabolták, és azt állítják, ő nem itáliai nemesek, hanem kalózok gyereke. Innen szövevényes történet indul, amiből egyik titok után a másikat kell felfejteni.
Mit jelent neked az írás, miért választottad az önkifejezésnek ezt a formáját, ami a generációdra talán kevésbé jellemző?
- Ezen nem szoktam gondolkodni, egyszerűen így éreztem helyesnek, ez egy belső késztetés volt. Van, aki elkezd táncolni, van, aki énekel, nekem pont ez jött belülről.
11 évesen kezdted el írni a könyvet, ezelőtt három-négy évvel. Miért pont a kalóztörténetek világába akartad vinni az olvasót?
- Egyszerűen annyi volt, hogy egy régebbi korszakot szerettem volna választani, ami nem éppen olyan, mint a középkor eleje, de nem is az 1900-as évekből akartam inspirálódni, amikor kezdődtek már a világháborúk. Ezt a korszakot annyira nem kedvelem, úgyhogy ez volt a tökéletes középidőszak. Ebben a korszakban a kalózok voltak azok, akik a saját törvényeik szerint éltek, a saját szabályaik szerint, akik valami mást választottak, mint ami megszokott. Ez persze annyiban nem igaz, mert nagy részük szegény volt, és egyszerűen csak fosztogatott és rabolt, és olyanokat csinált, amit én is elítélek, de nekem régen ezt szimbolizálta.
Van neked egy ilyen erős történelmi érdeklődésed?
- Mindkét szülőm történész, én félig-meddig beleszülettem a történelemszeretetbe. Kiskorom óta visznek mindenféle olyan helyre, aminek történelme van, és sok épületet, emléket láttam, amelyek a múltból maradtak fel, ezeket én is nagyon szeretem.
Mit gondolsz, melyek a korosztályod problémái és akartál-e a szövegben ezekkel is foglalkozni?
- Szerintem igen, így visszagondolva jelen vannak. A problémák átlagosak, amelyek minden embernél megvannak: valakit, akit a barátodnak hiszel, nem úgy viselkedik, mint egy igazi barát, a te értékrended más, mint egy általad szeretett ember értékrendje, és emiatt összetűzésbe kerültök, van amit te nem tartasz erkölcsileg helyesnek, más igen, dolgok, amik másnak fájnak, neked nem, amikor bocsánatot akarsz kérni, és nem engedik, amikor tőled akarnak bocsánatot kérni, és nem úgy sül el, ahogy akartad, sok ilyen apró szituációt belevittem. A legnagyobb problémaszál, ami a regényben van, az az árulás, ez a mai világra is jellemző képmutatás formájában.
A regény egy identitáskeresés, valaki azt hiszi, hogy egy közegbe születik, és kiderül, hogy mégsem oda tartozik. Mit gondolsz, mennyire rögzültek az emberek gondolatai magukról, ez mennyire változékony?
- Én, ha a főszereplő helyébe képzelném magam, akkor nagyon-nagyon kétségbe lennék esve, és nem biztos, hogy olyan jól helytállnék, mint ő. Igen, tényleg erről szól a regény, az ő zavarodottságát elég sok helyen érzékeltettem, de az volt a lényeg, hogy ott álltak mellette a barátai, ő folyamatosan bizonytalan volt, és akkor nem meggyőzni próbálták, hanem egyszerűen azt mondták neki, hogy ezzel a problémával meg kell birkózni, mi itt vagyunk, és segítünk. Az ilyen barátok nagyon értékesek voltak akkor is és most is.
Hány ember látta megjelenés előtt a regényt, vannak-e emberek, akiknek folyamatosan megmutatod menet közben az alakuló szöveget?
- Volt pár ember, akiknek odaadtam, mielőtt szerkesztőhöz került volna, hogy olvassák el, ha szeretnék, de az az igazság, hogy én erre a világra mindig úgy tekintettem, mint a saját gyerekemre. Kicsit paranoiás is voltam, hogy nehogy valaki elvegyen belőle valamit. Nem szerettem, ha sértegették, egyszerűen nagyon féltettem ezt a szöveget, ezt a világot. Nagyon-nagyon jellemző volt az elején, hogy kioktattak bizonyos dolgokról, nem építő jellegű kritikát adtak, hanem csak azért is meg akarták mondani, hogy ők jobban tudják nálam. Ez kicsit elvette a kedvem, később már csak inkább a legjobb barátaimnak adtam oda, az ő véleményükre figyeltem aztán.
Egy idő után ők is lemorzsolódtak, nem tudatosan, inkább én dolgoztam tovább, az ő érdeklődésük meg kicsit megkopott, és ez érthető, mert én rengeteget dolgoztam az első köteten, rengetegszer átírtam, egyszer megírtam hatodikosan, hetedikesen átírtam kicsit, aztán megint átírtam sok jelenetet, úgyhogy sokat nem is lehetett érteni belőle, csak amikor már szerkesztőhöz került az a változat. Ekkor is rájöttem, hogy még átírtam volna, de persze már nem lehetett. Ez a folyamatos átírás a későbbi kötetekre nem volt annyira jellemző, csak az elsőnél.
A későbbi kötetek már kész vannak?
- A második igen, a harmadik és a negyedik is, az ötödiken éppen dolgozgatok, de ezek közül még egyik sem volt szerkesztői kézben, csak porosodnak a laptopomon.
Öt kötet, és még írod. A történet végét látod már?
- Azt igen, de nem szeretem, ha azt mondják, hogy írtam egy könyvet, én úgy mondanám, hogy alkottam egy világot, és ebből egy cikkelyt megmutat a könyvsorozat. De tervezek más sorozatokat is ebben a világban például, amelyek egy-egy másik részét mutatják meg. Jó, hogy befejezem ezt a történetet, de szándékomban áll még ebben a világban maradni.
Azt mondod te alkottál egy világot. Miben különbözik attól, amiben élsz?
- Van pár ilyen kisebb történelmi kisiklás, például én modern nyelvet használok a 18. századi történetben. Nem használok éppen szlengeket, de nem is próbálom utánozni az akkori nyelvet. Ha összevetnénk egy korabeli irattal, nagyon érződne a különbség, magában abban, ahogyan a szereplők beszélnek, és én a párbeszédekre nagyon sok hangsúlyt fektettem. Ez már önmagában más, de mivel fantasyt írok, van még rengeteg különbség, a fantasy részre utalnak a különleges lények, ezek megteremtettek maguknak egy saját világot, ami félig-meddig belefolyt ebbe a modern világba.
Miket olvasol legszívesebben?
- Mindig attól függ, hogy milyen kedvem van, de azokat a műveket szeretem a legjobban, amelyeknek van “íze”, amiket korosztálytól függetlenül mindenki tud élvezni. Ma is rengeteg könyv jelenik meg világszerte, de azt hiányolom a legtöbből, amit olvasok, hogy nincs meg ez a sajátos íz. Ha én elolvasok egy könyvet, akkor szeretem, ha meg tudom mondani, hogy melyik író írta, ha érződik benne erőteljesen a stílus.
Ha elém tesznek egy mai tiniregényt, akkor úgy olvasom, hogy nem tudom letenni, izgalmas, van benne szerelem meg minden, viszont amikor a végére érek, és felteszem a polcra, azt veszem észre, hogy semmilyen érzés nem maradt meg bennem, maximum annyi, hogy mi lesz a következő kötetben, ha éppen olyan a befejezés. A régi íróknál, akik igazán nagyok lettek, és a könyveik ott vannak mindenki polcán, lehet érezni, Salinger Zabhegyezőjének például olyan stílusa van, ami leutánozhatatlan, vagy A nagy Gatsbynek, Dickens Szép remények című regényének, ami nagy kedvencem. A mai könyvek könnyebben megemészthetőek, én is több ilyet olvasok, de ha én elolvasok egy másik, hasonló típusú könyvet, a stílusuk között sokszor tudok különbséget tenni.
Szerinted neked lett egy sajátos írói hangod, ami felismerhetővé tesz az olvasóknak?
- Szerintem ez az író személyiségéből adódik, hogy mennyire erőteljes vagy magával ragadó. Én ezt nem tudnám megmondani, mert önmagamat jellemezni - na jó, volt már ilyen magyar órán, hogy ezt kérte a tanárnő, és akkor megcsináltam - nem nagyon szeretem. Annyira ismerem már ezt a szöveget, hogy már nem tudom ezt kiemelni, és mivel további köteteket is írtam, általában csak beleélem magam, nem szoktam azon gondolkodni, hogy az a mondat, amit éppen írok, olyan legyen, hogy nagyon erősen kialakuljon egy stílus, és aztán másnap megint ezzel a stílussal folytassam. Ezt legjobban egy olyan olvasó tudja megmondani, aki először olvassa.
Ha ennyire beleéled magad, akkor nem nehéz kiszállni? Egy-egy könyv végén nem hiányoznak a karakterek?
- Nem, igazából azért, mert folyamatosan “jelen vannak körülöttem”, másrészt amikor felállok a gépem elől, akkor tényleg muszáj onnan felállni, mert például éhes vagyok, vagy muszáj valami mást csinálni. Inkább periódusaim vannak, volt hét, hogy írtam 150 oldalt, és utána jó ideig semmit. Persze mindig ott vannak a szövegek, rájuk nézek, megnyitom őket, olvasgatom és amúgy folyamatosan eszembe jutnak, meg kattog rajtuk az agyam, úgyhogy nem szoktam soha hiányt érezni, ha hiányt érzek, akkor leülök és írok.
Alapvetően te író szeretnél lenni, vagy csak úgy, mintegy mellékesen írsz, aztán majd meglátod?
- Írni szeretek a legjobban, ez egyértelmű, de az az igazság, hogy sosem gondoltam úgy erre, mint egy munkára, és nem is nagyon akarok. Ha például kijön az összes kötet, amit eddig megírtam, és addig nem fogok másba bele, de minden ember kopogtatni fog, hogy még írjak, akkor egész biztos nem fogom ezt erőltetni. Én azért csinálom, mert nagyon-nagyon élvezem, és ha mások ki akarnák erőszakolni belőlem, akkor nem fog nekik menni. Sosem fogok azért írni, mert ez a dolgom. Ha valaha író leszek, akkor nagyon kell ezzel számolnom, hogyha a lesz egy írói válságom, és nem fogok írni tíz évig, akkor is meg kell éljek valamiből. Nem fogom erőltetni az írást, mert ennél jobban tisztelem.
El tudnád képzelni, hogy a fantasyn kívül másféle műfajú szövegeket is írj?
- A fantasy olyan, amiben minden műfajt egy kicsit meg lehet villantani. Én is írtam drámaibb jeleneteket, de tömény drámát magában nem tudnék írni. Írtam vicces jeleneteket is, de ezeket a nyálas tiniregényeket, amikben olyan részek vannak, hogy “és magamhoz öleltem egy éjszaka a rossz álmoktól remegő testét”, na ilyeneket nem tudnék leírni. De vannak poénosabb oldalai ezeknek a könyveknek, és azokat is belefoglaltam. Az egyetlen, amit még nem tudok elképzelni, hogy írjak, azok a romantikus stílusú történetek.
Persze a harmadik kötetemtől már lesznek romantikusabb részek is, de ez úgy nem áll annyira közel hozzám, hogy rámenjek erre a dologra. Amúgy tényleg minden műfajból loptam kicsit: történelmi regény, fantasy stb. Már most tudom, hogy lesz egy olyan sorozatom, ami a jövőben játszódik, ez egy poszt-apokaliptikus történet lesz, belekóstoltam ebbe is, a drámába is, mondjuk dalokat meg verseket szerintem nem fogok írni, vagy mondjuk állatmeséket sem. Viszont van tanítójellege a történeteimnek.
Mit gondolsz arról, ahogy irodalmat tanultok az iskolákban? Ott például gondolom nincs fantasy.
- Az tényleg nincs, de másodikban kaptunk már kis szöveget a Harry Potterből, de akkor még nem volt varázsló, csak a nevelőszülei szidták otthon. A mi magyartanárnőnkkel mázlink van, mert ő nagyon nyitott és nagyon szeretem, ahogy tanít. Ahogy meg vannak írva a tankönyvek, és a tananyaggal magával nem vagyok nagyon kiegyezve, mi az elmúlt négy évben nagyrészt versekkel foglalkoztunk, amiket prózai szövegek formájában elemeztünk. Jó versek voltak persze, de szerintem a prózára lehetett volna nagyobb hangsúlyt fektetni. Meg arra is, hogy megértsék a diákok, miért fontos az irodalom. Ha például azt nézzük, ki mit szeret a filmekben, sorozatokban, számítógépes játékokban, akkor azt látjuk, hogy ezeket jobban meg lehet kapni a könyvekben. Ezt sokszor nem mondják el a tanárok sem, hogy az irodalom az ugyanolyan szórakoztató, mint ezek, ugyanúgy ki tud kapcsolni.
A számítógépes játékokban képernyőn van előtted egy világ, amit te is tudsz az egereddel és a billentyűzettel irányítani. Én is ezekkel irányítok világot, csak én éppen írok egy másikat, de nagyon hasonlít a kettő. Lehet, hogy játszani könnyebb, de nem nyújt annyi élvezetet. Szerintem minden fiú gondolta már úgy, hogy felrúgja a laptopot, ha nem sikerült egy játékpálya, vagy ha úgy érzi, hogy tényleg megérdemel a játékban egy aranyérmét, vagy drágakövet, de csak nem kapja meg. Egy könyvben azt teszel, amit akarsz, ha úgy érzed, hogy valamelyik szereplő éppen megérdemel valamit, akkor meg tudod neki adni. Persze elvont és metaforikus ez a hasonlóság. Az irodalom sokkal több, mint tananyag, nem is szabad leminősíteni erre a szintre. Több annál, mint heti öt órában szövegelemzés, szerintem minden fiatal tudná így látni, csak az alakult ki, hogy ez egy kötelező dolog, és kettest kaphatok, ha nem olvasok el egy könyvet.
Tényleg, milyen neked most az iskolában? Megváltozott valami?
- Nem, egyáltalán. Ezt mások is kérdezték, de neked is ugyanazt kell válaszoljam: én sokkal büszkébb voltam akkor, amikor beírtam az utolsó karaktert a számítógépbe, és azt mondhattam, hogy befejeztem az első kötetemet. Akkor büszkébb voltam magamra, mint amikor lejöttem a bemutatón a színpadról. Itt nem azon van a hangsúly, hogy most akkor kiadták a könyvemet, hanem hogy én megalkottam ezt a világot, és ezt most be lehet mutatni. Örültem persze a könyvbemutatómon, és persze büszke voltam magamra, a szüleim is rám, de azt az extázist, mikor befejeztem az első kötetet, azt messze nem ütötte meg, még akkor sem, ha ennyien voltak körülöttem, és a szobámban a regény befejezésekor csak ketten voltunk a hörcsögömmel.
Ha meg kellene győzz, hogy olvassam el a könyvedet, akkor mivel ajánlanád nekem?
- Egy másik világ, ugyanakkor megőrzi ebből a világból a jó dolgokat, olyan eszmei dolgokat, amiket senki nem vall be magának, hogy fontosak neki, de mindenki hiányolja. Nekem ne mondja egyik nagymenő fiú se, aki cigizik, meg piál, meg nem tudom miket csinál, hogy ő sose szeretett volna megfelelni a szüleinek például. Ilyen értékeket csillant meg ez a könyv, másfelől pedig ott van a fantasy része. Mindenki szeretné elhinni, hogy van élet a Marson, léteznek szirének az óceánok mélyén, ha nem így lenne, nem jelenne meg ennyi cikk ezekről, ha nem érdekelné az embereket, hogy több dolog van a világban, mint ami látszik. Ebben a könyvben több van a dolgok mögött, mint ami látszik. Ezt minden ember szeretné elhinni, én is, szerintem te is, és azok, akik elolvassák ezt a könyvet, szerintem ők is.
Címoldali fotó: Bethlendi Tamás/Kolozsvári Ünnepi Könyvhét