2017. december 15. péntekValér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Akkor ezeknek a családoknak már lőttek?

Kulcsár Árpád 2017. június 06. 10:22, utolsó frissítés: 10:33

Hajdu Szabolcs új darabja ott folytatja, ahol az Ernelláékban abbahagyta. És csak kicsit megy tovább. Ez a kicsi azonban sok. Kritika a TESZT-en látott Kálmán-nap előadásról.


A Temesvári Eurórégiós Színházi Fesztivál (TESZT) egyik tematikai pillére a személyesség és színház viszonya volt, és erre az egyik legjobb példa a Látókép Ensemble által hozott Kálmán-nap című előadás, amit az a Hajdu Szabolcs rendezett, aki tavaly az Ernelláék Farkaséknál előadásának és filmjének minimalizmusával erősen meglepte a közönséget, és azóta is sikert sikerre halmoz. Adná magát, hogy Hajdu legújabb drámáját, a Kálmán-napot megpróbáljam összevetni az Ernelláékkal, sőt, akár a szerző korai korszakában született Tamarával is, hiszen maga Hajdu is utalt rá, hogy a három darab egy trilógiát alkothat, mégis úgy döntöttem, megpróbálok nem komparatív módon hozzányúlni.

Az alkotó és a társulat nem tették túl magukat a negyvenes házaspárok válságának témáján, úgy gondolták, hogy vissza kell térni, egy kicsivel odébb tolva a reflektort, egy kicsit állítva a fényerőn, hogy a kép se legyen nagyon más, talán egy fokkal élesebb és ijesztőbb. A Kálmán-nap intim, lakásszínházi előadás, a néző mintha kukkolna, rejtőzködne, vagy nem lenne joga megszólalni, de a kukkoló is közösséget vállal a történettel, jelen van, ha felfedni magát nem is tudja. Talán valamiképpen távolságot akar feszíteni a túl szoros viszonyban az előadás kezdete: egy nagyon hosszú telefonbeszélgetést hallunk, a vonal végének mindkét beszélője ott van a szemünk előtt: Liza (Földeáki Nóra) hívj Olgát (Török-Illyés Orsolya), hogy akkor áll-e még az aznapi meghívás, a Kálmán-napi ünnepségre, és közben akkor fölveti azt, amiről a múltkor már beszéltek, hogy bejelentkeznének Kálmánék lakásába, hogy a gyerek jobb iskolába járhasson, ezzel meg is teremtődik Kálmán (Hajdu Szabolcs) és Olga között az első konfliktust, a férj nem akarja az adminisztratív macerák miatt, a feleség meg szívességet akar tenni, és körülbelül két percen belül felmerülnek a világnézeti különbségek is: gyereknevelés, barátokhoz való viszonyulás.

A darab nyelvezete a lehető leghétköznapibb, bár (vélhetően) a négy főszereplő értelmiségi, egyetlen kérdésről sem úgy bocsátkoznak vitába, hogy megpróbáljanak tudományos referenciákat hozni, hanem, ahogy lenni szokott, mindenki a személyes emlékeire apellál, a kognitív helyett az empirikus megközelítések dominálnak. Ahogy az lenni szokott, az intellektus a négy falon kívül marad. Ebbe az érlelődő feszültségbe érkezik meg Levente (Szabó Domokos) és Liza, akik saját feszültségeket hoznak. Levente eleve úgy lép színre, mint aki megtört, felesége által elnyomott, aztán természetesen kiderül, hogy van még más is, ami megtörje.

Majdnem azt írtam, hogy az ötödik, az egyetlen mellékszereplő, de belegondolva ez így egyáltalán nem igaz: a ház körül maszekoló Ernőnek (Gelányi Imre) ugyanis erős a színpadi jelenléte, a dramaturgia szépen építi fel a feszültséget, amibe maga is betoppan: valami homályos udvarlása van a ház úrnője felé, azokkal a tulajdonságokat bír, amik Kálmánból hiányoznak, nem csupán az ezermesterséget jelenti ez, hanem a figyelmességet a nő felé, így még akkor is kvázi fenyegetővé válik, ha a kommunikációs képességei legtöbbször kimerülnek a "há' igen, há' nem, igen?" frázisokban.




A Kálmán-nap határhelyzetek napjává válik minden szereplő számára, míg az Ernelláékban a nyugalmi állapot szövetét feltépő események tulajdonképpen visszasimíthatóak az eredeti, megérkezés előtti állapotba, hiszen tulajdonképpen csak a dialógusokban elevenítődnek újjá, és így csak egy mentális újraélésben vannak jelen, ehhez képest a Kálmán-nap egyfajta kisebb apokalipszissel ér fel mind az öt szereplő számára. Olga, aki aszexualitásba menekül a férje hirtelen közeledései elől, mintha a saját helyzetét projektálná, amikor nagyon gyorsan tanácsolja Lizának a válást, mikor még ki sem derül, hogy a nőt megcsalja Levente, aki szintén ott kerül határhelyzetbe, mikor a felesége is megtudja, hogy teherbe ejtett egy tizenéves lányt. Ernő, akinek nemrég meghalt a felesége, most nézhet szembe önmagával, amikor úgy értelmezi, hogy az, hogy megmasszírozhatja az egyedül maradt Lizát, feljogosítja őt szexuális közeledésre is, és kevés olyan színpadi magány létezik, mint amilyet ő, a testtartása mutat az elutasítást és megszégyenülést követően. Kálmán az egyetlen, aki valamiképpen külső szemlélője, értelmezője a szituációknak, számára éppen most nem dől el semmi, csak próbálja a saját helyzetét felmérni, feleségéhez, barátaihoz való viszonyát, és itt-ott kicsinyes módon beleavatkozni, elárulni a titkokat, amik átalakíthatják ezeket. A saját életét is kissé unó, s mint ilyen, a provokáció kedvéért provokáló figura látszatát kelti.

A Kálmán-napon tehát minden akkor és ott történik, mint ilyen, a lakás belső tere az egyetlen, ami az ingatag állapotot még fenntarthatja. A szereplők utalnak egy másnapra várható, hatalmas havazásra, és az, hogy az est zárása egy kényszerű buliba torkollik, tulajdonképpen nem old meg semmit. Olyan ez a tánc, úgy kapaszkodnak egymásba, ölelik egymást, mintha félnének abbahagyni, hiszen amennyiben vége lesz, nem fogják tudni, a feljövő traumák, felszínre került titkok fényében hogyan kell majd viselkedniük.



Hajdu a szöveget úgy formálta, hogy a másfél óra intenzív feszültségei a lehető legjobban feloldódjanak humorban, így olyan hirtelen váltják egymást a megdöbbentő és vicces pillanatok, hogy olyan, mintha a néző egy gyors sodrásba kerülne, és csak néha dughatná ki a fejét a víz alól. Furcsa ez a ritmus a lecsupaszított, minimalista térben, ahol a színészeknek szinte csak a testük van hatást kifejteni, minimális díszlet (egy asztal, két kanapé, négy szék) és kelléknek is csak (vajon tiszta birsalma-e) pálinka, vinete, és egy ajándékba kapott “húzódzkodó”.

Hajdu továbbra sem vázolja fel a negyvenes családok válságkezelési tervét, de egy fokkal eltolja a megoldhatatlan kategória felé. Az, hogy szereplői elbeszélnek egymás mellett, nem valami nyelvi absztrakciós kérdés, egyszerűen túl sokat veszítenének autoritásukból, ha lemondanának jól bebetonozott véleményeikről, ha kockára tennék a status quo állapotát, és pont ezzel szigetelődnek el, és szüntetik meg a közös viszonyokat. Amennyiben ez valóban egy trilógia utolsó darabja, méltó befejezés, illetve kezdet a családvesztett egyén állapotainak felmérése felé.


(a fotókat Láng Péter készítette)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS