2017. december 15. péntekValér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nem csak a karaktereket, de minket is megkínoztak a TIFF-en

K.Á., G.L. 2017. június 06. 16:09, utolsó frissítés: 2017. június 07. 12:41

Még mindig versenyfilmeket mutatunk, de szerencsére vannak köztük olyanok, amelyeket évek múlva sem fogunk elfelejteni.


A második versenyfilmes összeállításunkban is van néhány olyan darab, amit kár lenne kihagynotok. Ezeknek az előnye, hogy valószínűleg nemcsak a jelzett időpontban, hanem vasárnap, a díjazott filmek vetítésekor is láthatók lesznek majd.

Játszótér/Plac zabaw

Bartosz Kowalskitól sokat vártunk, még az ajánlónkba is betettük, mint egy olyan filmet, amire érdemes lesz figyelni az idei fesztiválon. Talán ez is közrejátszik abban, hogy iszonyatosan csalódottan és feldúltan jöttünk ki a moziteremből, mert egy jól induló filmet toltak el nagyon olcsó hatásvadászattél a végén.

Adott három gyerekszereplő, a jómódú, éltanuló, jóravaló, de kissé dundi kislány, Gabrysię (Michalina Świstuń), aki már nagyon szeretne nagylánynak látszani, a tömbháznegyedi fiú, Szymka (Nicolas Przygoda), aki mozgáskorlátozott apját gondozza egy falatnyi lakásban, illetve egy régi bérházban lakó, szegény, háromgyerekes család középső gyereke, Czarka (Przemysław Baliński), aki különszobába szeretne költözni az öccsétől, mert az állandóan sír. És adott három helyszín, az iskola, ahol tanévzáróra készül az előbb említett három hatodikos, és ahol Gabrysię nagy dologra szánta el magát, végre megmondja Szymkának, hogy szerelmes belé. Az sejthető, hogy kosarat kap, de már csak az ötödik színben, egy lepusztult épületben, a romoknál történik. A hatodik rész, az utolsó, pedig a játszótér, ami nem is annyira fizikai valójában jelenik meg, hanem inkább az emberi játékok tere, mégpedig a kegyetlenebb fajtából.




A Játszótér a játszótérig jó. Annak ellenére is, hogy elég sokat időzünk a gyerekek szociális hátterének a megismerésével, a szülői felügyelet hiánya, elhanyagoltságuk érezzük, hogy még fontos lehet. A megfigyelésben, a hangulat megteremtésében otthonosan mozog a rendező, kezdve a gyerekek trágár szóhasználatától egészen a kutya heccelésének telefonos rögzítéség, de amikor ezzel kezdeni is kellene valamit, az egész konstrukció megbicsaklik. Tipikus elsőfilmes hiba, hogy nem elégszik meg a rendező a kicsivel, nem elégszik meg annyi kegyetlenséggel, hogy a fiúk unalmukban, szórakozásból végtelenül megaláznak egy kislányt, hanem odabiggyeszt a film szövetétől valami teljesen idegen részt, ami igazán csattan, ami igazán megríkatja a nézőt, és amire semmilyen lehetséges magyarázatot nem tudunk elképzelni.

Értékelés: * (több lenne ez, csak igazán dühítő ez a hatásvadász fogás)
Vetítik még: június 7., 22:15, Győzelem mozi

A delfinek keletre úsznak/Las toninas van al este

Rio de la Plata-i meleg közösség egy közismert tagja, Miguel Ángel (Jorge Denevi), akit meglátogat az óvónőként dolgozó lánya (igen, ez nem lehetetlen), Virgina (Verónica Perrotta), hogy felélénkítsék az összeomlás szélén álló családi kapcsolatukat. A nő A világ legjobb nagypapája bögrével lepi meg az öreget, akit teljesen belelkesít a nagypapaság gondolata, és elkezdik újraéleszteni az évek óta elhidegült kapcsolatukat. Csak közben tudjuk, hogy egyikük sem teljesen őszinte a másikkal, azt is mondhatnánk, hogy nem esett nagyon messze az alma a fájától, ami aztán egy sor bonyodalmat eredményez. A kérdés már csak az, hogy ilyen körülmények között mire jutnak a próbálkozásukkal? Lehet hazugságokra kapcsolatot építeni?



Egy nap és néhány film távlatából egyetlen nagyon jelentős hiányossága van Gonzalo Delgado és Verónica Perrota filmjének: nem érzem, hogy bármi nyomot hagyott volna. Egy becsülettel elvégzett munka, ami nem járt igazi katartikus pillanatokkal, de mély elutasítást sem vált ki. És sajnos tele van borítékolható eseményekkel, kiszámítható fordulatokkal. Miguel Ángel meleg sztereotípiákra építő karaktere ugyan szerethető, esetenként még vicces is, de nem elég ahhoz, hogy elvigye a hátán a filmet.

Értékelés: **
Vetítik még: június 7., 15:00; Győzelem mozi

My happy family/Chemi Bednieri Ojakhi

Furcsa hely lehet Grúzia, gondolkodom rajta, amint egyre jobban kibomlik a film cselekménye: Manana (Ia Shugliashvili), aki túl van már a “válási időszakon”, egyszer csak úgy dönt, hogy elköltözik otthonról, ahol a szüleivel, férjével, két gyerekével és lányának férjével élnek együtt. A döntés miatt felbolydul a családi méhkas, ugyanis a család logikájába az még csak beleférne, ha a férj bántalmazó és alkoholista lenne, de azt, hogy Mananának egyszerűen magányra van szüksége, nem tudják értelmezni, hiszen a hagyományos értékrendet követő társadalomban egy nő nem nagyon tehet ilyet.

A történetvezetés nagyon visszafogott, a feszültségek sem a megrendítő új helyzetből fakadnak, sokkal inkább a román operatőr, Tudor Panduru többnyire belső lakástérben felvett képeiből, amiktől olyan érzésünk van, mintha megint egy román újhullámos filmbe csöppennék bele. De nem csak ezektől, hanem a panalek, a piaci képek, egy osztálytalálkozós buli hangulatai mind-mind ezt idézik, az is, ahogyan a főszereplőhöz viszonyul a kamera, miközben a lassú családi exodus történik.



A grúz Nana Ekvtimishvilinek és Simon Großnak ez a második közös filmjük, a két rendező, akik mellesleg férj és feleség, nagyon finom szövetben ábrázolják a grúz társadalom visszásságait, a női másodrendűséget, úgy, hogy gyakorlatilag semmilyen túlzásba sem esnek bele. Visszafogott, okos alkotás.

Értékelés: ****
Vetítik még: június 8., 17:00; Győzelem mozi

Tortúra/Hounds of Love

Talán öt percnek sem kellett eltelnie a filmből ahhoz, hogy már tudjuk: a 17 éves Vickit el fogja rabolni egy pár, szexuális játékokra kényszerítik, majd valószínűleg megölik és testét eltemetik az erdőben. Ez így nem lenne nagyon érdekes, ha a lány tortúrája nem lenne a székbe kényszerített néző tortúrája is, ha nem vetné szét a feszültség, ha nem rágná le mind a tíz körmét, hogy legyen már vége, mert nem bírja tovább idegekkel. Ben Young forgatókönyvíró és rendező becsületes munkát végzett, mert a filmje egy tökéletesen felépített, feszes, gyönyörűen fényképezett, átütő erővel eljátszott pszichothriller. Nem lepődnénk meg, ha szombat este magasba emelné a Transilvania Trófeát, mert a filmjében a francos kutyaszar is a helyén van, sőt megvan a helye benne.

Perth külvárosában járunk a 80-as évek középén. Itt él Vicki az apjától nemrég elköltözött anyjával. Nem éppen felhőtlen a viszonyuk, nehezen viseli a szülei válását, így amikor az anyja nem engedi éjszaka bulizni inkább megszökik az ablakon. Így találkozik Johnnal és Evelynnel, egy rendmániás párral, és kerül a kelepcéjükbe. A Hounds of Love egyértelmű pozitívuma, hogy az emberrablók nem maradnak egysíkú maséfigurák, akik puszta kéjvágyból, a furcsa szexuális vágyaik kielégítésére rabolnak és pusztítanak, hanem kidomborodnak a gyengéik, megértjük a motivációikat, még akkor is, ha nem igazán tudunk együttérezni velük. Látjuk Johnt megalázkodni az utcán, és kegyetlenül manipulálni a belé szerelmes Evelynt, aki elvesztette a gyerekét, és most a kutyája iránt táplálna anyai érzéseket.



Michael McDermott képei nemcsak látványosak, hanem funkcionálisan is nagyon jól működnek, a kimerevített pillanatképek, a lassítok felvételek, mind fokozzák a feszültséget, reflektálnak a kínzók lelki folyamataira. Ehhez adódnak még hozzá a hanghatások, a hirtelen erősödő zene, amivel tompítják a közvetlen hatásvadászatot, inkább a néző képzeletre bízzák a borzongást. És mindenképp kell a sikerhez a nagyon erős színészi játék, főleg az Evelynt alakító Emma Boothot érdemes kiemelni, de nem véletlenül kapott alakítás díjat tavaly a Velencei filmfesztiválon Vicki megformálója, Ashleigh Cummings sem. Váó!

Értékelés: *****
Vetítik még: június 7., 12:30; Győzelem mozi

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS