2017. szeptember 26. keddJusztina
19°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az egyetem nem szólhat csak arról, hogy dolgozatokat adok le, amiket futószalagon javítanak

2017. július 06. 13:07, utolsó frissítés: 15:41

Kiss Anna a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Kultúratudomány/művelődésszervező szak harmad éves diákja. Ő a Tényképek kiállítás egyik megálmodója és szervezője. Ötletgazdag, kreatív, és akkor érzi jól magát a bőrében, ha csapatban tud dolgozni.


A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet Kultúratudomány/művelődésszervező szakos harmadéves diákjai az elmúlt hónapban olyan kiállítást szerveztek, aminek keretében a tanszéken tanulók kutatási témáit a nagyközönségnek is bemutatták. A kiállítást először a Tranzit házban lehetett megtekinteni, utána felkerült a Bölcsészkar folyosóira, jelenleg a Vibe fesztiválon találkozhatunk vele. A bemutatott témákból nyújtunk ízelítőt a következő napokban – a diákoktól kérdeztük meg, miért fontos számukra kutatási területük, mit tartanak a legvagányabbnak benne, illetve mi érdekli még őket a nagyvilágból. Összesen nyolc interjú készült, amelyeket naponta fogunk közölni. Elsőként az ötletgazádval, Kiss Annával beszélgettünk.



Mikor és hogyan fogalmazódott meg bennetek a Tényképek kiállítás
gondolata?


A kiállítás ötlete először órán fogalmazódott meg bennünk, amikor kaptunk egy egész listát arról, hogy mit csinálhatunk a félévben. Rólam tudni kell, hogy mindig valami mást akarok, nagyobbat, jobbat, vagányabbat. Szóval szóltam a tanárnak, hogy én valami mást csinálnék, akkor még nem tudtam, hogy mit. Annyi kerekedett ki, hogy mindenképp különböző művészeti ágakat érintenék, azokat keverném valahogyan a népi kultúrával. Úton hazafelé beszélgettünk Csiki Rékával (társszervező, egyben az egyetlen évfolyamtárs a Kultúratudomány/művelődésszervező szakon – szerk. megj.) és óriási ötletözön árasztott el. Végül a grandiózus ötleteimről lebeszéltek, mondván, csináljuk először kicsiben, ha működik, akkor megcsinálhatjuk nagyban is. Így lett a „kicsinek” az alapkoncepciója a tanszéken tanuló diákok bevonásával létrejövő, kutatási témákat bemutató kiállítás. Nem titok, hogy ameddig nem indult be a munkafolyamat kissé csalódott voltam, bár felfogtam, hogy idő szűke miatt tényleg nem tudtuk volna megcsinálni a „nagy” elképzelésemet.



Miért volt fontos számotokra ezzel foglalkozni?

Azt hiszem, vagyis szeretem azt hinni, hogy fellendítettem a diákéletet a szakon. Sok minden fogalmazódott meg bennem, miket lehetne másként csinálni, hogyan lehetne a diákságot aktivizálni, akik idő közben számszerűen is nőttek az előző évekhez képest. Azóta hallgatói önkormányzatot indítottunk, csatlakoztunk a KMDSZ-hez, pályázatot nyertünk, a szakkollégiumot fellendítettük, szakmai alkalmakat szerveztünk, és közben azt láttam, hogy az embereket kezdi érdekelni, hogy mi történik a tanszéken. Egyre több diák kapcsolódott be a különböző akciókba, ami azért nem kis büszkeséggel töltött el, hiszen a kezdet, az indulás tényleg nehéz volt. A Tényképek kiállítás egy új lépcsőfok, ami által megmutattuk és megmutattam, hogy lehet másként is csinálni, az egyetem nem szólhat csak arról, hogy dolgozatokat adok le, amiket futószalagon javítanak.

Kiss Anna, a kiállítás ötletgazdája.


Milyen szakmai támogatást kaptatok az egyetemről?

Főként morális és anyagi támogatásról tudok beszélni. A kiállítás koncepciója és szervezése túlnyomó részt a mi munkánk volt, ha jól emlékszem, csak a kiállításmegnyitó menetrendjét illetően kellett segítséget kérnem. Ezt a segítséget rögtön meg is kaptam. Mivel nem ez az első általam szervezett esemény, ilyen téren, úgy érzem, az ismereteim elegendőek voltak.

Melyek azok a lépések, amelyekre fel kell készülni egy ilyen projekt kapcsán?

Van az a mondás, hogy ahány ház, annyi szokás. Szerintem ez igaz a rendezvényszervezésre is. Persze, nagy vonalakban össze lehet állítani egy listát, ami mindenhova érvényes, de azt hiszem, pont az adja a munka szépségét, hogy sokkal több a ki nem számított, váratlan helyzet. Számomra ezek a helyzetek jelentik a kihívást, mert nem lehet rájuk felkészülni, ezek éltetnek és hajtanak. És ha túl vagyok rajtuk, megoldottam őket, és még állok a két lábamon, a fejem a helyén és senkit nem öltem meg (nem szoktam, amúgy), akkor minden sínen van.

Mi volt a legvagányabb élményed a kiállítás szervezése alatt?

Ez egy gyors lefolyású szervezés volt, de ha arra gondolok, hogy hogy néztünk ki a megnyitó előtt pár órával, akkor eszembe jut néhány szép emlék. Három méter magasban álltam egy létrán, a Tranzit házban, a zsinagóga karzatáról szívtam a port és töröltem az orrom a fekete kezemmel. A nap elején bevásároltunk szép átlátszó damilból, de nem működött, nyúlt a damil, nem tartotta meg a másfél kilós pannóinkat. Gyors pánik, rövid szaladgálás után vettünk drótot, ami kevésbé volt szép, de legalább nem kellett attól félnünk, hogy a megnyitón valakinek a fejébe esik a kiállításunk. Ilyenkor nincs olyan, hogy én főszervező vagyok, és valaki más csinálja meg a kulimunkát. Amúgy is azt tanultam a pár év önkénteskedés alatt, hogy amit lehet, azt csapatban csináljunk, és ha kell valahova egy plusz kéz, akkor legyek ott, ha megtehetem és van rá lehetőségem. Ezért is volt teljesen pozitív élmény, hogy két elsőéves diáktársam egész nap velünk volt és segített. Ez mindenképp meghatározó élmény volt!

Mi okozott nehézséget?

A nehézségek kapcsán számomra mindig az a kérdés, hogy meg tudom-e oldani őket vagy sem. Ha meg, akkor megint volt esélyem tapasztalatot szerezni, ha nem, akkor egy kudarccal maradok, amiből valószínűleg tanulhatok valamit. Utólag visszanézve, a kiállítás szervezése szerintem gördülékeny volt, nem tudom azt mondani, hogy komoly problémákkal kellett szembenéznünk. Azokra a helyzetekre, amelyekre nem volt tutibiztos válaszunk, igyekeztünk több alternatívát előkészíteni, hogy helyszínen remélhetőleg valamelyik működjön. És még így is megtörtént, hogy nem működött egyik sem. Van ez így.

A Tranzit Házban nagyon sokakat érdekelt a kiállítás.


Mit gondolsz a kiállításon bemutatott kutatási témákról?

A kutatási témák jók, bár vannak olyanok is, amelyek távolabb állnak tőlem. Számomra egy kulturális tanulás az, hogy elfogadjam mások kutatási területeit is, annak ellenére, hogy engem teljesen más dolgok érdekelnek. Végül is egy sokszínű társaság vagyunk, és ez így van rendjén. Az egészben az a jó, hogy kisebb-nagyobb szakmai kontroll ellenére, tényleg van lehetőséged olyasmivel foglalkozni, ami érdekel.

Művelődésszervezőként mit jelent számodra a kreatív, egyéni- vagy csapatmunka?

A kreatív, egyéni- vagy csapatmunkát semmiképp sem kötném össze azzal, hogy művelődésszervező szakos hallgató vagyok (vagy voltam). Számomra ezek a dolgok életformát és elveket is jelentenek, amiket nem az egyetem tanultam meg. Ez sokkal személyesebb, még akkor is, ha valami nagyon gyakorlatias dologról beszélünk. A csapatmunka feltölt és lemerít egyszerre, de mindenképp olyan löketet ad, amit semmi más nem tud, kicsit olyan, mint a drog. Ha közben meg engedik, hogy szárnyaljon a fantáziám, , akkor érzem azt, hogy jó helyen vagyok, jó dolgokat csinálok. (Ajánlott mellém egyébként egy sokkal racionálisabban gondolkodó személy, aki visszahúz a földre időnként) Az egyéni munka már valami teljesen más. Más oldalról világít meg dolgokat. Az, amit én csináltam egyedül, ami az én érdemem, amit senki nem vehet el tőlem. És nem csak az érdemekért fontos ez nekem,hanem azért is, hogy valaki elmondja, mit nem csináltam jól, mire nem gondoltam. Ez számomra pontosan annyira fontos, mint a dicséret. A folyamatos visszajelzés által tudok tanulni és újabb dolgokra felfigyelni.

Ezen kívül milyen más, „tanszék-közeli” projektekben gondolkodsz?

Több ötlet is felmerült, hiszen a jobb napokon egészen gyorsan gyártom az ötleteket. Hogy ezekből mi fog megvalósulni, azt nem tudom, hiszen most egy időre más dolgokban gondolkodom, más terveim vannak. Ami biztos, hogy ez egy kiaknázatlan terep, megannyi lehetőséggel, támogató közeggel.

(az interjút Molnár Bea készítette)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS