2017. december 14. csütörtökSzilárda
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Chixereda, a legszexibb hangzású város

Beretvás Gábor 2017. augusztus 01. 11:07, utolsó frissítés: 12:26


Gulyás reggelire, a gulyás fekete istene, román woodoo rontás, csíki-dance, cheeky girls, a paparazzo megfeddése, Kis kece lányom, Richard Bona egyedi humorával, bájával és természetesen zenéjével levette a lábáról a Csíki Jazz Festival közönségét. De persze volt még más is.

Chixereda: a legszexibb hangzású város. A címadó mondat Richard Bona Amerikában élő kameruni énekes, basszusgitáros közönséghez intézett verbális poénjainak egyikét dicséri. Félreértés ne essék, nyilván nem vagyok oda a hungry—Hungary típusú elhalláson alapuló poénokért, de Bona bája, természetes temperamentuma még engem is elvarázsolt. Nem beszélvén arról, hogy hihető volt a rácsodálkozása a Csíkszereda szóra. Hiszen egy dallami nüanszokra kiélezett zenész fülének, aki ráadásul egy oly távoli világból származik, ahol Bona Penda Nya Yuma Elolo névre keresztelik az embert (ez Bona teljes születési neve), a székelyföldi város említése valóban meglepetés lehetett.

A világban a Mandekan Cubanójával ezerfelé koncertező Bona ugyanis, saját bevallása szerint, igencsak elcsodálkozott azon, hogy New York, London, Párizs, Tokió után Hargita megyébe küldi őket a menedzsere, ahol még az is fület szúrt neki, hogy bár Romániában van, mégis magyarul beszélnek az emberek. Hogy honnan tudta? Vagy megsúgták neki, vagy az van, hogy mint majd minden világsztár, bevallottan bele van zúgva Pestbe. Ő egyfajta Krúdy-féle hasonlattal élve ennyit mondott, Budapestet annyira szeretem, mint reggel befalni egy tál gulyást – és rímel rá a „de csodás”.

Illetve pont így nem csoda, hogy mint minden valamit magára adó dzsessz-komponista, néhány magyar népdal zenei átiratát ő is magáénak tudhatja. Azaz ha nem is tudja értelmezni egyből a magyar alaptörvényt, a nyelvvel, illetve dallamainkkal azért van némi kapcsolata. Mondjuk az alaptörvény nem volt jó példa, mert mire a mondat végére értem, már valamit úgyis improvizáltak rajta. De erről ennyit.




Néhány csúfolódó orgánum meghörögte így is fesztivált, egyrészt a drága és nem túl változatos jegy- és bérletkombinációk miatt, másrészt, hogy nem is igazán a dzsessz a fő vonulat, hanem minden más. Mi több, hogy Bona zenéje sem hozza a név hallatán elvárt Grammy-díjas nívót, tehetségéhez mérten már bármely zenebohóc krumpliorrában több a keményítő, mint Bona muzsikájában az egyedi erő. Nos, még az is meglehet, hogy igazuk van, és nem is hangfalak membránja, hanem csak egy méla legyintés svungja libbentette meg a Mikó-vár székely zászlaját, de na.

Voltak pedig olyan fanyalgók is, akik a latin-amerikai dallamokra csak a Macskafogó denevéres jelenetének hangzásvilágát hallucinálták be Lusta Dick szólója nélkül, ami, valljuk be, csak szimpla cincogásnak minősülne. De szerintem azért Bona igazán kitett magáért. Hiszen a magának titokzatosságot egy anyókás fejkendőtől és egy fél arcot eltakaró napszemüvegtől kölcsönző ikon a közönség szeretetét azonnal megérezte, és hatalmas vigyorral és némi bohóckodással adott ízelítőt abból, hogy ha kell, mindenki étvágyát ki tudja elégíteni. A kezdetekben zord és tartózkodó világsztár hamar elhagyta Törőcsik Mari-s rezignáltságát, és keményen a húrok közé csapott. Gitárja nem csak a basszushangszer virtuóz kezelését dicsérte, hanem a számos effektpedálnak köszönhetően fuvola- és hegedűfutamok is megjelentek a zenei repertoárjában. Basszgitárból ritkán hallani ilyen hangok kicsalását. A zenekar többi tagja pedig igazán profi módon fújta hozzá a rezet és ütötte a (tam)-tamot az egész koncert alatt. Az mondjuk tény, hogy ennyire lárvaarcú bandát (a Parkison-kór azon mellékhatása, mikor teljes egészében megszűnik a mimika) ilyen vidám zenét játszani még nem láttam, de valahogy ettől csak még jobban szerettem őket.
A gond csupáncsak az volt, hogy a koncert túl korán kezdődött, tán hogy a szomszéd megyéből átugrott szentgyörgyiek ne essenek a fröccs áhítatának kísértésébe, és tisztán hazavezethessenek. Ezért még bőven világos volt, mikor a zenekar nagy ováció közepette lehúzott a színpadról. Ami ezután következett, az viszont a mellettem feszítő benga securitys térdeinek megrogyását is kiváltotta. A tömeg ugyanis nem adta olyan könnyen, hogy megvonják tőle a szórakozás-tevékenység jogát. Mivel zeneértő művelt székelyekről van szó, ismervén az alkotó korábbi munkásságát, rágyújtottak a Kis kece lányomra, egészen addig, míg a színpadra visszatért világsztár némileg meghatottan nem csak saját feldolgozását nyomta a dal alá, hanem még jó néhány ráadással is szolgált ezután. Meg kell jegyeznem, ez tényleg egy vidám-őszinte egymásra találás volt, és nem valami nyálas pityergés, mint amikor ’97-ben az Edda koncerten felrobbant a kezekben a magasba tartott gyújtó.



De hogy ne csak a fő produkciót ajnározzam, meg kell említenem, hogy a következő zenekar is baromi jó volt, bár kissé bénázott az átállással. De ez nem csoda, mert azért nekik is megvolt a két billentyű, két dob, húrosok, DJ pult, énekes- és rapper-beállításuk, és az előttük fellépő Bona roadjainak is több volt a dolga, mint hogy lerugdossanak a stage széléről egy éppen ottfelejtett triangulumot.

Azért az mondjuk hiba volt, hogy a Zoohacker Remake Orchestra stb.-ből rögtön a Dj próbálta felvenni a Bona által letett fonalat, valami funkyval vegyített szeleteléssel. Nyilván nem volt nagy sikere, de látszott rajta, hogy lelkes fajta, és nem hivatalból űzi a mesterséget. Ráadásul a pasas azok közé tartozott, akik a bohóchajat már eleve beragasztva veszik a fullcap-pel, így az, amit csinált, és az, amit képviselt, némi idegenkedést váltott ki a közönség minden szegmentumából.

Kisvártatva azonban előkerült a zenekar többi része is, akiknek a játékát és hangszerarzenálját az első két szám erejéig sértően átgondolatlannak és feleslegesnek éreztem, fájó nosztalgiával gondolva a tavalyi Jazz Festival lezárását közvetítő Kék Nyúlra. Ám a zenekar hirtelen kiegészült az osztrák énekesnővel és egy rapperrel, akivel mellesleg a szombati jam sessiont az Ólommadárban hajnal ötig végigpörögtem. Így szinte villámcsapásszerűen kapott új értelmet a dolog. Mint kiderült, az egész supergroup műsora tulajdonképpen imprózáson alapul, és mivel a tagok baromi könnyen megtalálták egymással és a közönséggel a közös kémiát, azonnal elkezdett az eddigi zenei kása lélekké szublimálni. Bár kissé meg voltam tornyadva az előző napi kérészkedéstől, azért toppantottam magam is egy párat, de a teret addigra befoglalták a vadul kalimpáló kiscsajok, így jobbnak láttam hátrább somfordálni, mert féltem, hogy majd ritmusra egyszerre többen is tökön vágnak.

Nem beszéltem az előző estéről, Finucciékról, akik nem csak színpadon, hanem a dzsemmelésben sem vallottak szégyent, mint ahogy Ila Gáborék dzsesszről szóló előadásáról sem ejtettem szót, ami szintén remek volt. De ezeket simán össze tudom fogni azzal, hogy akit érdekel, az hallgassa bőszen a vásárhelyi rádióban vagy a neten Gábor műsorát, mert ő aztán sokat tud a dzsesszről, nálam legalábbis biztos többet, de szerintem sokunknál.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS