2017. szeptember 26. keddJusztina
19°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kizöldült fák vakító króm ragyogásában

Ivácson András Áron 2017. szeptember 11. 09:53, utolsó frissítés: 11:43

A fa, mint az élet szimbóluma legalább annyira régi, mint amennyire irritáló a természet és a technológia szembeállítása egymással a modernitásban.


A fa az egyik legrégebbi és legalapvetőbb mitikus és irodalmi szimbólum. Már a legkorábbi népi költészetben olyan képességekkel ruházzák fel, mint az életmentés, a boldogság forrása és a mentális erő gyökere, sőt, maga a világ: világfa. Kortárs írók és akadémikusok egy csoportja büszkén vállalja a tree hugger igencsak pejoratív megbélyegzést és komoly alkotói munkát végez a fa szimbolikájának újjáélesztése érdekében.

Hermann Hesse szerint a fák szentélyek és menedékhelyek. Amikor megtanulunk a fákra hallgatni, akkor megleltük otthonunkat a világban: megtaláltuk a boldogságot. Meglátása szerint a fák az igazság, a szépség, az otthon, a valahová tartozás és egészében a boldogság mint olyan nagyon lényeges kulcsfogalma a fa mint szimbólum. Annak ellenére, hogy ma nagyon divatos bárkire, aki környezetérzékent ráragasztani a „tree hugger” (magyarban kb.: fa ölelgető) bélyeget, Hesse talán ráérzett valamire. Talán. Mi sem jelzi jobban ezt, hogy az Instagramon a jelenleg legfelkapottabb hashtagek között szerepel a #treesofinstagram és a #lovetrees. A fa szimbólumának komoly reainkarnációjának lehetünk tanúi. Ennél viszont fontosabb a shinrin-yoku jelenség, amelyet magyarra erdőterápiaként szokás fordítani. Voltaképp egy rövid, laza terapeutikus hatású erdei sétát jelent, amely során megpróbáljuk „belélegezni az erdő hangulatát”. Japánban ez a megelőző egészségügyi tanácsadástól egészen a komoly orvoslásig terjed, számos laboratóriumi és terepen végzett kutatást is végeznek mai napig is.

Forrás: muralunique.com


Visszatérve az irodalomhoz, az utóbbi években több olyan mű is született, amelyek explicit ezzel a témával foglalkoznak, akár szimbolikus, akár teljesen konkrét formában is. Olyan műveket említhetünk itt, mint Peter Wohlleben The Hidden Life of Trees című könyve, amelyben megpróbál egy fa szemszögébe helyezkedni és így közölni mindenféle információt a fák életéből olvasmányos formában. Will Ashon Strange Labyrinth című könyve, amely teljes egészében a London melletti Epping erdőhöz kötött ilyen vagy olyan módon. Fiona Stafford The Long, Long Life of Trees című „faleltára” tizenhét fafajtát ír le aszerint, hogy különböző mítoszokban, legendákban, vallásos és kulturális mondákban, nemzeti szimbólumokban, versekben, festményekben és dalokban milyen szimbolikus szerepet töltenek be. Illetve lényeges még Jean Giono The Man Who Planted Trees című könyve, amely egy Alpokban élő juhász keserves kínlódásának allegorikus története, amely során egy személyben megpróbál egy erdőirtás utáni völgyet újra beültetni.

A fa ilyen formájú megközelítése egyáltalán nem új dolog még az irodalomban sem. A XIX században John Clare The Fallen Elm című verse egy az iparosítás korában végbemenő erdőirtás apropóján vidéki akcentusban született és a kor által egyszerre elvesztett és megtalált, tehát voltaképp csak átalakult szabadságot énekli meg. William Wordsworth It was an April morning című költeménye pedig egy tavaszi fa szépsége által a költőben keltett reménynek állít emléket. Ilyen és ezekhez hasonló műveket gyűjt össze a Richard Mabey által szerkesztett Arboreal: A Collection of Words from the Woods című antológia, amely felváltva közöl a témába vágó irodalmi, tudományos, ismeretterjesztő írásokat. Olyan szerzőkre kell gondolni, mint: Ali Smith, Alec Finlay, Simon Armitage, David Nash, Fiona Stafford, Paul Evans, Richard Skelton, David Griffiths, Germaine Greer, Will Ashon és még sokan mások. A témák mind a fa és az erdővidék szimbolikája, kulturális emlékezete, irodalma, folklorisztikája, történelme és mitológiája körül forognak. A szerzők között egyaránt találni írókat és költőket, valamint társadalom- és természettudósokat, illetve a művészetek különböző területein alkotókat.

Fiona Stafford szerint a fa ilyen formájú kulturális visszatérése az utóbbi évek egyre inkább fokozódó környezetvédelmi és zöld politikai, társadalmi és kulturális irányzatok következményében értelmezhető. Elmondása szerint épp ez a pásztorjelenet mint műfaj paradoxona: mindig egy vélt ősi múltat idealizál, amely talán soha nem is létezett, azonban mindig van kortárs relevanciája is, mint láthattuk Giono regénye vagy Clare verse kapcsán. Stafford a fa szimbolikáját annak tulajdonítja, hogy ezek egy sajátságos belső világot hoznak létre önmagukban, amelyen belül olyan dolgok történnek, amelyek egyébként nem volnának lehetségesek: megnyugtató egy ilyen hatalmas jól ismert valami, amelyben annyi élet van és amely csendesen gondját viseli mindennek, ami a lombjaiban él. Mindennek ellenére van az erdővidéknek egy sötét oldala is, amely egészen az európai népi költészetig megy vissza - a Grimm testvérektől az orosz Baga Yaga mondákig - és még a meséinket is átitatják a sűrű erdők mélyén leselkedő veszélyek toposza, amelynek kiváló példája a Piroska és a Farkas. Ezen mesefeldolgozások mellett megtalálhatóak az erdő veszélyeinek felnőtt feldolgozásai is, Stafford olyan példákat említ, mint Dante, Sylvia Plath és Robert Graves.

Forrás: DeviantArt.


A fa az Arboreal szerzői szerint mindenik érzékünk számára tételezett: friss illatot áraszt, levelek suhogását és madarak énekét halljuk a közelükben, a fakéreg textúrája egyszerre szép a szemünknek és kellemes a tapintásunknak. Ezek a jellegzetességek pedig mindinkább kihangsúlyozódnak a modern nagyvárosokban, ahol zöld övezetet csak elvétve lát az ember. Mindezeken túl a fa összeköt bennünket kortársainkkal, őseinkkel és leszármazottainkkal, hiszen mint Stafford elmondja, ha ültetsz egy fát, amely kétszáz évet él egyrészt bizalmat helyezel a jövőbe, másrészt ajándékot adsz a jövő generációinak, harmadrészt pedig azon a fán keresztül összekötődik bárki, akinek hozzá köze van az adott kétszáz év alatt.

Tobias Jones pontosan ezért tartja nagyon fontosnak a tree time-ot (magyarban kb: fa idő) mint stresszoldó terápiát. Amikor egy korábbi Utopian Dreams című könyvéhez végzett kutatásokat, arra az eredményre jutott, hogy az erdővidéken eltöltött idő javítja a közérzetet és a mentálhigiéniát, mert a fa elmondása szerint a legjobb ellenszer a dühre, a haragra és a szorongásra. Ezeket Jones úgy foglalja össze, hogy nature deficit syndrome, vagyis természet-elvonási szindróma, amely akkor üti fel a fejét, ha az ember túl sokat marad távol a természettől. Pontosan emiatt a legutóbbi A Place of Refuge című könyvében Windsor Hill Wood néven egy ilyen krízishelyzetben lévő emberek számára létrehozandó menedékhely tervezetét vezeti elő. Az erdővidék mondja azért egészséges fizikailag és mentálisan is, mert az erdőből való megélés nem csak nehéz, de békés létforma is. A levágott fa újranövelése a természettől az emberig vezető folytonosságot igazolja újra, amelyet a modern nagyváros embere elfelejtett. Ugyanakkor további terapeutikus hatás lehet az, hogy a mély erdő lehet rémisztő, aggasztó és kísérteties, így pedig arra kényszerít, hogy szembenézzünk saját félelmeinkkel.

Ezek tükrében pedig érdemes tisztázni a zöld mozgalmakat ellenzők, régebben konzervatívok és republikánusok túlnyomórészt, mostanság leginkább libertariánusok részéről hangoztatott „tree hugger” vagyis fa ölelgető bélyeg eredetét. A fogalom a használói szemszögéből egy olyan személyt jelöl, aki szerintük egy olyan álmodozó figura, aki teljesen elrugaszkodott a valóságtól. A fogalom történelmi gyökere azonban sokkal mélyebb és sokkal reálisabb, mint nagyon sok minden, amit a használói akár még csak elképzelni is el tudnak. Egészen 1730-ig megy vissza, ami a Khejarli mészárlás éve Jodhpur falvacska mellett. Itt élt a Bishnoi nevű vallásos gyülekezet, akik a helyi fákat szentnek tartották. Amikor pedig egy helyi maharadzsa ki akarta azokat vágatni, hogy legyen hely az új palotájának, egy Amita Devri nevű nő vezetésével 363 további helyi nő és férfi átölelt egy-egy fát a kivágást megakadályozandó békés ellenállásként. Békét azonban sajnálatos módon nem kaptak, ugyanis a maharadzsa emberei favágó fejszéikkel nekik rontva 353 embert öltek meg mire a maharadzsa jónak látta közbeavatkozni.

Forrás: Amazing China


Ennek következtében a tree hugger becsmérlés nem kell senkinek gondot okozzon: a környezetkímélők általában reálisabban látják a világ menetét, mint ezek a modern libertariánusok, illetve lehet, hogy az utóbbiakat mindössze cinikusan nem érdekli az irány. Ezt még mindannak ellenére is leírom, hogy a cikkben végig taglalt mozgalommal nekem is akad problémám. Először is akad némi olyan megnyilvánulás, amire Daniel Dennett nyomán azt szokás mondani, hogy „deepity”, avagy: mélységecske. A mélységecske fogalom olyan gondolatot jelöl, amely voltaképp azért tűnik mélynek, mert valójában logikailag helytelen. Két szinten működik: egyiken igaz, de triviális, a másikon pedig téves, de egetrengető lenne, ha igaz volna. Amennyiben igaz, annyiban lényegtelen és amennyiben számítana, annyiban hamis. A fentiekből talán a leginkább a „[a fák] egy sajátságos belső világot hoznak létre önmagukban, amelyen belül olyan dolgok történnek, amelyek egyébként nem volnának lehetségesek...” mondat lehetne. Első értelmezésben igaz, hiszen a fák egy saját belső világgal rendelkeznek, rovarokkal, lárvákkal, részecskékkel, erezettel és így tovább, de ugyanebben az értelmezésben elképesztően triviális kijelentés. Második értelemben hamis, ugyanis a fák belső világában semmi nem történik, ami egyébként a nagyobb ökoszisztéma, a természet, a világ és valóság más területein ne volna lehetséges, de viszont egetrengető volna, ha mégis így lenne. Azonban ez sokkal inkább egy az ezen mozgalmakra jellemző romantikusabb világnézetből származik, mintsem igazán problémás volna.

Ugyanakkor a Tobias Jones által elővezetett természet-elvonási szindrómában sokkal több problémát látok. Először is azt, hogy meredeken általánosít. A természet igénye adott emberekben távolról sem azonos mértékű, végképp nem annyira egyforma, hogy ilyen jellegű teljesen általános kijelentést lehessen tenni. Van, aki évek óta nem járt természetben mégis kiegyensúlyozott, jól működő és mentálisan egészséges ember. Létezik a középút többféle árnyalata is: időnként jól esik egy kis természet, de az illető jobban kedveli az urbánus világ kínálta lehetőségeket és ideje nagy részét ezekkel tölti - vagy épp fordítva. Egy ilyen általánosítás alapján pedig mentális problémáktól küszködőknek nevezni azokat, akiknek esetleg alacsonyabb, vagy nemlétező a természetigényük erős túlzás. Illetve problémásnak látom ezekben a mozgalmakban nem mindig, de általában benne rejlő luddita és eszképista irányvonalakat is. Az előbbi a technológia elvetését és ellenzését jelenti - általában egy súlyos orvosi beavatkozás szükségességéig szokott tartani - az utóbbi pedig a modern kor emberének főleg a tömegmédia manipulációja által kiváltott eltávolodása a társadalmi valóságól, illetve az erre irányuló törekvés: kivonulni a társadalomból ismét valami „tiszta” „fertőzetlen” múltba, ami már „menthetetlenül elveszett” a modernitásban - és valójában soha nem is létezett.

Jómagam igazából szimpatizálok egy bizonyos fokig ezekkel a mozgalmakkal, még akkor is, ha természetigényem még ha nem is teljesen hiányzik, de felettébb alacsony. Ha választhatok aközött, hogy olvassak, vagy hegyet másszak, kivétel nélkül mindig az elsőt fogom választani. Hasonlóan ahhoz, hogy mindig kivétel nélkül Werner Herzog szavai jutnak eszembe a témáról: „Számomra a kaland ideája kizárólag régmúlt korok férfiaira és nőire aggatható rá, mint például azokra a középkori lovagokra, akik valóban az ismeretlenbe kalandoztak. Az az életérzés folyamatosan befeketítődött mára. Ki nem állhatom a kalandorokat és különösen megvetem ezt az ál-kalandozást, amikor a hegymászás a mászó fejében átlényegül az emberiség szélsőségeivel való megküzdéssé.” A jó öreg Herzogra mindig lehet számítani, ha némi túltolt optimizmust kell a méreg keserű cinizmus görbe tükre elé állítani.

Ha pedig eltúlzott optimizmus, akkor legyen szó bármiről is, mindig a nagy Nietzsche szavai kell eszünkbe jussanak, amiket annak kapcsán írt le, hogy a kereszténység a legerősebb fény egyháza a hívei szerint. Mint mondta: ne feledjük, hogy a legerősebb fény veti a legsötétebb árnyékot - ez pedig igaz a ludditák technológiaellenzésének vakító napfényétől a libertariánusok környezetvédelmi törvényeket ellenző technológiai ultraoptimizmusának szintén vakító króm-ragyogásáig. Ha mindenben nem is, sőt, a legtöbb dologban nem is, a technológai versus természet kérdésében a középúton helyezkedek el. Ezt az irányelvet pedig úgy nevezik, hogy technogaianizmus, a technológia és a gaia szavak összeillesztéséből. Minden olyan kifinomult részletbemenés nélkül, amit nem lehet egyetlen cikkben sem megejteni, nem hogy egy cikk végi konklúzióban, úgy gondolom a legegyszerűbb módon úgy lehetne megfogalmazni a lényegét, hogy: minden technológiailag megfelelően fejlett társadalomban a technológia és a természet megkülönböztethetetlen egymástól.

Természetes és mesterséges fák együttélése a The Proactionary Transhumanist látványtervén.


Úgy gondolom ez az a zöld technológia, amelyért érdemes küzdenünk. Amellyel gond és stressz nélkül élhetünk együtt, amelytől nem kell menedékhelyekre menekülnünk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS