2017. november 19. vasárnapErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Átértelmezett portrék – amit Veress Ferenc nem láthatott

Újvári Dorottya 2017. szeptember 04. 11:19, utolsó frissítés: 11:26

Veress Ferenc a 19. század második felének Kolozsvárját fotózta. Ő volt az egyik első, aki rájött a fotográfia társadalmi lehetőségeire. Eltűnő épületeket, korabeli embereket kapott lencsevégre. Gazdagokat és szegényeket egyaránt.


Jó látni, hogy az évek óta állandó kiállítás nélküli Erdélyi Történeti Múzeum egyre több tárgyat hoz ki a raktárakból, hogy megmutassa, milyen értékek rejtőznek a szekrények mögötti szekrényekben. A múzeumi élet cseppet sem könnyű – ahogyan más területeken, itt is mindenkit betemet a papírmunka, nem hagyva időt és energiát arra, ami az intézmény lényege lenne (még törvényi szinten is): a tárgyak konzerválása és restaurálása mellett, ezek kutatása, kiállítása és bemutatása.

Amikor néhány éve ott jártam és azt próbáltam kideríteni, hogy Veress Ferenc fényképésztől miket is őriznek, homályos válaszokat kaptam. A városképekből sikerült néhányat megnézni, de akkor még szó sem volt 1500 üvegnegatívról. Úgy tűnik, az eltelt idő alatt sikerült ezeket megszámolni, sőt digitalizálni is. Ez azért nem volt kis munka. A technikai folyamat röviden vázolva a következő volt: mindegyik üveglemezt befotózták, utána jött a számítógépes utómunka, átfordították pozitív képpé, javítgatták, retusáltak, színeztek. A végeredményt - legalábbis hozzávetőleg 300 kiállított képet – szeptember 15-ig megnézhetik a múzeum legfelső emeleti termeiben.

Veress felvétele Simon Elekről, aki 1874-1880 között Kolozsvár polgármestere volt.


De hogyan is kell nézni ezeket a képeket? A nosztalgia, a kíváncsiság, esetleg a kritika szemüvegein keresztül? A kurátorokat -Mitu Melindát és Török Károlyt is hasonló fogalmak vezethették, kritika helyett viszont át- és újragondolással közelítették meg az anyagot.



Veress Ferenc 19. századi fényképész volt, kísérletező feltaláló, aki a korszellemhez igazodva, nagy és nemes eszmékben hitt. De nem csak hitt, hanem tett is ezekért – 1859-60-ban fényképalbumot állított össze Kolozsvárról, fényképeken dokumentálva a tereket, utcákat, épületeket. Néhány évre rá újra összeállított egy ilyen albumot, különösen figyelve arra, hogy belefoglalja a lebontásra ítélt városkapukat, tornyokat is. A város fényképezésével később sem hagyott fel, a kiállítást nyitó fotók is ezt mutatják: megörökítette az építkezéseket és az ezzel járó bontásokat, Kolozsvár 1800-as évek legvégi átalakulását. Veresshez köthető az első rendszeresen megjelenő magyar fotográfiai szaklap kiadása is: az 1882 és 1888 között megjelenő Fényképészeti Lapokban nem csak technikai szempontból írtak a fényképezésről, hanem rengeteg cikk szólt az új találmány társadalmi hatásáról, cikkeztek a fényképek esztétikájáról, de a portrékészítésről is. Az első számában Veress Ferenc, aki egyébként elsőként nyitott fotóműtermet Erdélyben, ezt írta: “Egy fényképész a mai társadalom kebelében nagyon szép állást nyert, érintkezik mindenkivel, a fejedelmektől kezdve, le, az utolsó szegényig.” Ha végigsétálunk a múzeumi termeken, és az antik hatású, de jól mutató keretek mögé helyezett portrékra nézünk, mi is meggyőződhetünk erről. Bornemissza Károly főispán harisnyában, jelmezben, övében tőrrel látható, Teleky Leontina pedig olyan, mintha tavasztündérnek öltözött volna. A város korabeli lakói maskarában, ünnepi- és hétköznapi ruhákban fogadnak, de azt már nem árulják el, sem ők, sem a kiállítás, hogy miért épp így láthatjuk őket. Nevük legalább megőrződött: az üveglemezek szélére gondosan és, Veresst ismerve, pontosan feljegyezte a részleteket, hiszen egy magára valamit is adó műteremben évek múlva is visszakeresték a régi portrékat, ha újra papírképet szeretett volna a megrendelő.

A ferences templom látképe


A korabeli tárgyi kultúra, ruhák, játékok, napernyők és legyezők, kisebb-nagyobb kellékek, amelyeket a fotókon is felismerhetünk, szintén megjelennek a termekben. Az arcképekkel díszített legyezőt feltétlenül nézzük meg, hiszen ez egy kiváló példa arra, hogy a fényképeket milyen változatos módon használták fel, itt épp arra, hogy a meleg elviselhetőbb legyen, és a “legyezőnyelvet” használva titkosan üzenni lehessen (a legyező különböző tartása jelzésértékű volt). Az erszények, díszes és színes kis táskák kiállítása szintén jó ötlet volt, a formák, a használat jelei segítik a kapcsolódást a múlttal, és szerintem fura módon ez az a része a kiállításnak, amely összekapcsolja a nézőt a fényképekről visszanéző személyekkel. Belőlük ugyanis túl sok van: az egyforma méretben kinyomtatott képek a második terem után monotonná válnak, hiába színezték őket. Ez egyébként a korszakban is divat volt, már a dagerrotípiákat is színezték, élete utolsó szakaszában pedig Veress Ferenc is a színes fényképezéssel kísérletezett, de ez cseppet sem hasonlított arra, amit a kiállításon megtekinthetünk. A színezett portrék Török Károly digitális kísérletezései, amelyek egyszerű alapanyagként használják fel a több mint 100 éves képeket. Nem „az ilyen lehetett”, hanem „a photoshoppal ezt is lehet” érzetét keltve. Sajnos a nagyításokat nem ajánlott közelről megnézni: a képek sokszor homályosak, a pixelek pedig túl előretolakodtak. A 19. században sem volt egyszerű a fényérzékeny anyagokkal bánni, a vegyszerek arányait pontosan tudni kellett. Ez mára sem változott, sok odafigyelést igényel a kiterjesztések, a felbontás, a Dpi, a nyomtatók helyes kiválasztása. A kiállítótér berendezése hagyományos: falakon a képek, tárolókban, üveges szekrényekben a kiegészítő tárgyak. A Bécsi Múzeum két éve rendezett kiállítást Andreas Groll fényképeiből, az ő életpályája több tekintetben is hasonlít a Veress Ferencére. Kísérletezett, műemlékeket fotózott, bejárta a Monarchia több területét és albumokat állított össze képeiből. A kiállítás a fényképek történeti olvasatát helyezte előtérbe, azért is, mert a korabeli papírképeket állították ki. De a terekben Groll fotóiból részleteketet nagyítottak ki, azokkal vonták be az elválasztó falakat. A Bánságban megörökítette a vasút építését és a helyieket – az embernagyságúnál nagyobb méretű képről egy parasztcsalád nézett vissza. Előttük állva át lehetett érezni az Osztrák-Magyar Monarchiaként jellemzett időt.

A kiállításon korabeli viseletek is szerepelnek.




De térjünk vissza Kolozsvárra: az üvegnegatívokból csak néhányat állított ki a múzeum, ami nem meglepő, hiszen ezek igen érzékenyek. De érdemes lett volna fóliára nyomtatni ezekből és például az ablakokra ragasztani, jobban érvényesítve így az itt őrzött 1500 munkát. Az arcképek és a korabeli fényképezkedés megértéséhez pedig néhány idézet is jól fogott volna, például amit Rupprecht Mihály írt:

„Az olyan fényképész, kivel az a természetes hajlam ösztön, szépérzet s az igazi tapintat az izlésben, nem mindjárt vele született, jól fogja tenni, ha sok képet néz meg,(...) de leginkább hasznára fog válni az, mihez természetesen kitartás és türelem szükséges, de ha megszokja, második szokássá válhatik benne – t.i. mikor társaságokban, melyekben jelen lehet, figyel a különféle arczok ezer- meg ezerféle változatos kifejezéseire és abban a pillanatban felismert világításokra. Tanulgassa hová fekszik az árnyék az arcban, ha mosolyog, nevet, búsul, sír, haragszik, ásítozik, csodálkozik...” (Fényképészeti Lapok, 1882. 5. szám, 66-67. oldal)





Ha már tavaly, Veress Ferenc halálának 100. évfordulóján nem történet semmilyen megemlékezés rá, az idei kiállítás erre is kiváló: újraértelmezett portréin keresztül képzelhetjük el a 19. századi embereket. A Történeti Múzeum pedig halad afelé, hogy ne csak egy emlékekben létező intézmény legyen, hanem az örökség feldolgozója és bemutatója.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS