2017. december 16. szombatEtelka, Aletta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Fantomatika: a székely képregény értékes, és megérdemli, hogy maradandó is legyen

Balázsi-Pál Előd 2017. szeptember 25. 10:27, utolsó frissítés: 2017. szeptember 28. 12:58

Egyetlen képkocka elég, hogy világossá váljon, ez nem ponyva, és nem is művészieskedés, hanem művészet.


Hálás vagyok a Fantomatika képregény havilap létrehozóinak és alkotóinak. És nemcsak azért, mert nem igazán tudok kellemesebb munkát elképzelni egy újságírónak, mint egy képregényről recenziót írni, hanem azért is, mert úgy érzem, amibe belekezdek, az értékes és ekképpen megérdemli, hogy maradandó is legyen.

Kézbe véve a lapot, az első dolog, ami feltűnik, az az, hogy NAGY. Az A4-es formátum képregénynél kissé szokatlan, a graphic novelek, annualok esetében azért gyakoribb, de az űrhajót ábrázoló borítókép és a címoldal beosztása mégis egészen más irányba, a Galaktika sci-fi antológiák címoldalai felé vitte a gondolataimat (a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek első fele irányába). A borítókép kidolgozottsága, „kézműves” jellege, a vegyes technika alkalmazása szintén a galaktikás kép- és hangulatvilágot idézi – legalábbis számomra.

A borítóA borító


A pozitív első benyomást (mindig jó az, ha egy új termék elsőre ismerősnek tűnik, felidéz bennünk dolgokat, mert így rögtön kapcsolódási pontokat teremt fogyasztó és termék közt) tovább erősítette a papír minősége, mint ahogy az is, hogy a kiadvány vaskosabb, mint egy átlagos képregényfüzet, egyrészt a 40 oldal, másrészt a vastagabb papír miatt.

Aztán ahogy kinyitjuk a Fantomatikát, rögtön meg is értjük, miért volt szükség az A4-es formátumra. Rögtön kezdésnek egy spreaddel, azaz teljes két oldalnyi képpel indít, ami tulajdonképpen egy festmény a csillagos égről és a tájról, és nemhogy túl nagynak éreznénk, de mintha még ez az A3 sem lenne elég hozzá. Szóval jó lenne még nagyobban látni. Ha a borító még nem győzött volna meg, akkor ennek a képnek a kidolgozottsága egyértelművé teszi, hogy Sárosi Mátyás rajzoló nem fuserál, megadja a módját, nem spórol sem az energiával, sem a munkaidővel, sem a tehetséggel. Elég ez az egy kép, hogy megértsük, ez nem művészieskedés, hanem művészet. És persze rögtön ezzel együtt világossá válik számunkra az is, hogy ami itt jön, annak nem sok köze van az amerikai szuperhős-képregényekhez: hangulatban, technikában annyira áll közel hozzájuk, mint egy Pálfi György-film Dwayne „The Rock” Johnsonhoz.

Az indító képAz indító kép


Menjünk bele kicsit ebbe a technikába, mert van róla mit beszélni bőven. Sárosi Mátyás figurái működnek. Emberábrázolása anatómiailag korrekt, a mozgásban lévő testek is kiválóak, többnyire az érzelmeket is megfelelően tudja ábrázolni (elvétve azért túl színpadiasnak tűnnek bizonyos mimikák és gesztusok), sikerül szimpatikus és kevésbé szimpatikus alakokat teremtenie, talán a szereplők megkülönböztethetőségére lehetne még picit rágyúrni (van például néhány panel, amelyen gyakorlatilag csak a nyakkendők színe alapján lehet megkülönböztetni a szereplőket). Néha furcsa perspektívákat választ, de ennyi hadd férjen bele a művészi szabadságba. Az egyetlen számomra igazán zavaró dolog a ruhák esetében tapasztalható következetlenség: jó lenne figyelni arra, hogy egy zakó, ing, blúz jobbról balra vagy balról jobbra gombolódik.

Furcsa perspektíva (a baloldali panelben)Furcsa perspektíva (a baloldali panelben)


Kezdő képregényrajzolóknál gyakori probléma szokott lenni, hogy a karaktereket nem tudják elhelyezni a térben, azaz a háttér és a figurák nem műköznek jól együtt. Sárosi Mátyásnál nem éreztünk ilyent, sőt, a „háttér” néha főszereplővé avanzsál nála, ami képregényben elég ritkán szokott előfordulni – és pont ettől jó.

A rajzolási és festési technikák skálája igen széles Sárosi Mátyás esetében: ceruza, tus, grafit, filc, akvarell, zsírkréta, gouache, és még olaj is. A technika változtatásával és a színekkel nagyon eredményesen tud hangulati váltásokat létrehozni a jelenetek között (engem a báli jelenet narancs-zöldje fogott meg leginkább, de az erdőábrázolások is kiválóak például).

Báli jelenetBáli jelenet


Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a panelek (képkockák) elhelyezéséből és dinamikájából egyértelműen kiderül, hogy a rajzoló nem új motoros a képregény műfajában, hanem nagyon is otthonosan mozog benne. Kreatívan, de mindig követhetően bánik a panelekkel, és bár szokatlanul gyakoriak a splash page-ek (egy egész oldalt vagy egy oldal nagy részét elfoglaló panelek), ez – valószínűleg azok kidolgozottsága miatt – csöppet sem zavaró. Érdekes volt rájönni, mennyire következetesen használják a panelek közti hátteret: a nappali jeleneteknél ez fehér, az estieknél fekete.

Térjünk át a sztorira. Szabó Kriszta érdekes világot teremtett, amely elsőre ismerősnek tűnik, de aztán lépésenként rávezet arra, hogy ez bizony nem az a világ, amit ismerünk. Ott vannak mindjárt a keresztnevek (a főszereplőt, akiről elsőre azt hittem, egy egyszerű székely falusi legény, Beregnek hívják), a településnevek (Hadrej, Kondos) – ismerősen csengnek, de mégsem léteznek. A fordulatok is nagyon jól vannak időzítve, mindig akkor jön be és állít a feje tetejére mindent egy új elem, amikor már kezdenénk azt hinni, mindent értünk. Többnyire működnek a párbeszédek is, és külön élveztem az olyan szófordulatokat, mint a „Bízd csak ide”.



És hogy ne csak pozitívumokról írjak: néha, mondjuk két-három alkalommal jól jött volna egy pár szavas írói eligazítás, ilyesmikre gondolok, hogy „Néhány nappal később”, „Eközben máshol” stb. Van néhány olyan pillanat, amikor ez segített volna abban, hogy jobban tudjuk követni a történetet.

Összességében a Fantomatika első lapszáma várakozásaimon felülire sikeredett, és bár alapjáraton nem vagyok nagy sci-fi rajongó, be kell vallanom: már várom a következő lapszámot. Ráadásul azoknak is ajánlani tudom, akik nem feltétlenül mozognak otthonosan a képregény műfajában: ez pont jó bevezetés lesz nekik, akár a képzőművészet, akár az irodalom oldaláról közelítve meg.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS