2018. május 22. keddJúlia, Rita
24°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kraftwerk-koncert – Budapesten (és Bukarestben is) beindult az erőmű

Beretvás Gábor 2018. március 07. 17:01, utolsó frissítés: 2018. március 09. 10:56

„A fellépés alatt végig úgy éreztem, hogy ez egyszerre rideg és a legbarátságosabb, egyszerre embertelen, de a legemberibb is egyben”. Hát ilyen egy Kraftwerk-koncert.


Apám bakelitlemezei között volt pár érdekesség. Vizuális típus lévén, gyerekként mindig a lemez borítója fogott meg először, aztán kezdtem csak érdeklődni a tartalom iránt. Igen széles volt a repertoár. A dzsessz- és komolyzenei lemezek közül számos, ma már klasszikusnak számító előadó arca vagy hallucinációkra utaló kép sejlik fel előttem. Ezek közül is kitűnt a négy szigorú férfit ábrázoló, piros és fekete albumkép. Ahogy cseperedtem, találomra elkezdtem meghallgatni kulturális örökségemet, ám amit ezen a korongon hallottam, nem volt semmihez sem fogható. A német nyelv és az egyedülálló elképzelés a zenéről teljesen új dimenziókat nyitott meg előttem. Ezek kettőse pedig olyan idegenséggel töltött el, aminél csak kíváncsiságom volt erősebb. Jelzem, a hetvenes évek rockslágerei és a nyolcvanas évek popkultúrája egy-két szabályt erősítő kivételtől eltekintve nem igazán kedvezett a német nyelv térhódításának, már legalábbis szerintem. Apám, akitől sem a szigorúságot, sem a mérnöki precizitást nem örököltem, ezeken túl még ráadásul jól beszélt németül is, így ezt a Kraftwerk-lemezt és később a többit is afféle férfias, apás dolognak tekintettem. Édesanyám akkoriban Streisandot és Webbert hallgatott, amiket akkor meglehetősen utáltam. De summa summárum, saját nosztalgiám hajtott engem is, mikor elhatároztam, hogy tiszteletemet teszem az analóg techno legfőbb letéteményesei előtt. Azaz elmegyek a múltidéző zenei és vizuális show eme szeánszára, még akkor is, ha az alapító atyák közül már csak egy tag áll mozdulatlanul a zenei szószékben.



A budapesti koncert egyszerűen remek volt. Az Aréna csordulásig tele. A közönség javarészt negyvenes-ötvenesekből állt. De akadt bőven apám kortársaiból is, tehát sok olyan hatvanas- hetvenes is, akik ráadásul már simán megengedhették maguknak, hogy igazi rajongókhoz híven az általam már kiemelt lemezborítónak öltözzenek. Leegyszerűsített formavilág. Mélypiros ing, fekete kravátli – nyilván az arcélek már nem voltak olyan élesek –: a hetvenes-nyolcvanas évek diktatúráiban ez megengedhetetlen és provokatív jelmeznek számított volna. A színpadi vizualizáció is a koncerthez igencsak találó letisztult formák mentén haladt. Megelevenedő lemezborítók, a budai várat megkerülő ufó, mely a meglepő módon a hasonló formatervezésű, de még nagyobb űrhajóra emlékeztető Aréna előtt landol.

Mindezt 3D-ben lehetett fogni, a bejáratnál osztogatott fehér keretű szemüvegek segítségével. Ezért is volt részint mókás egy pillanatra kitekinteni a showból és szemüveg nélkül körbetekinteni. Hiszen az idő utolérte a zenekart. Mintha egy pillanatra teljesült volna az utópia. Hiszen míg a zenekar a robotokat imitálta minimális szókinccsel, addig az asimovi felekezet csak egy fehér egyenkeretes droidhadseregnek látszott, akik a fejük fölé emelt okostelefonnal rögzítik a minimál-effektekkel operáló vizualizációt. Ez többek között azért is volt vicces, mert a 3D képeit minden bizonnyal nem rögzíti az okostelefon, másrészről meg így négy, távolba vesző, kormányinfó megtartására kész, fej nélküli pókembert láthattunk csupán.



Mint említettem, én azért mentem el február 21-én Budapestre (mások meg március 1-jén Bukarestbe, illetve a környéken még jó pár fővárosban el lehetett csípni a Kraftwerket), hogy adózzak önnön nosztalgiám oltárán, és együtt időutazhassak a mesterekkel és a hozzám hasonlókkal, egy olyan élménnyel gazdagodva, amit sohasem felejtek majd el. De persze volt olyan is, aki nem elégedett meg ennyivel. A koncert után találkoztam ugyanis a magyarországi noise és persze electronoise performanszok és egyéb alter-rendezvények egyik fontos szervezőjével, Bíró Kornéllal, aki BOM néven maga is r(h)angos performer. Őt kérdeztem tehát. Hiszen számára a koncert a többrétegű áthallásokkal, több tartalommal bírt, mint nekünk, a robotikus elveken működő résztvevőknek. Hiába, ő már egy kifejlettebb érzékű, későbbi modell. Ezért a továbbiakban az ő koncertbeszámolójára hagyatkozom majd. Nem kellett sokat faggatnom. Ahogy meglátott, azonnal beindult a program, és a túlmelegedés kockázata ellenére hallani sem akart arról, hogy előbb hibernáljuk magunkat egy hideg sörrel.


Nem először vagy Kraftwerken. Hogy élted meg a mostani koncertet?

A koncerten nagyjából a színpaddal szemben ültem, de nem a kiemelt helyeken. Ennek ellenére a látvány és a hangzás szempontjából is tökéletesnek tűnt ez az ünnepi fellépés. A székek az Arénában rettenetesen kényelmetlenek voltak, valamint elég szűkös volt a hely a láb számára, de mintha a koncert szervezői előre tudták volna, hogy a Kraftwerk zsenialitása ezt képes lesz feledtetni a körülbelül kétórás szeánsz alatt. Eleinte kicsit aggódtam amiatt, hogy csak ülőhelyek vannak, illetve bennem volt a félsz amiatt is, hogy nem csak egy bazári látványosság lesz-e a 3D-s vetítés. Kétségeim a koncert kezdetétől számítva kb. 1 percen belül tovaillantak, amikor is a show első számát képező Numbers, vagy ahogy a Kraftwerk nyelvezetéhez közelebb áll, a Nummern című, 1981-ben íródott sláger alatt a háttérben kivetített számok a vászonról megelevenedve teljes váratlansággal vágtak minket képen. Ettől a pillanattól már nem is bántam, hogy csak ülőhelyek vannak a nézőtéren, sőt, ez így volt a legjobb, azt hiszem.

A koncert innentől egy szűnni nem akaró slágergyárrá alakult, megelevenítve azt a fajta jövőt, amelyet talán akkoriban maga a két alapítótag, vagyis a máig a Kraftwerk szívét alkotó Ralf Hütter és a közelmúltban sajnos kilépett Florian Schneider gondolhatott a teremtés pillanatában. A látvány tökéletesen illeszkedett végig a zene ívéhez, gondolatiságához, múltjához és tempójához. A 3D-s videót egyébként a színpad jobb szélén álló Falk Grieffenhagen prezentálta, és mivel a zenét ma már valójában csak hárman „készítik”, de a már jól bevált imidzs-elem mégsem borulhat, így kifejezetten jó ötlet, hogy a VJ is – egyébként totál megérdemelten – teljes jogú tagként ott áll velük együtt a világot jelentő deszkákon.



Mi volt az, ami a mostani koncertet egyedivé tette számodra az elmúlt évek Kraftwerk-szeánszaihoz képest?

Ahogy már korábban is említettem, az eredeti felállásból már csak Ralf Hütter tagja a Kraftwerk négyes fogatának, de a most színpadra állók sem tegnap kezdték a szakmát. A mindig bal szélen helyet foglaló majd 72 éves Ralf (ének, szintetizátor) jobbján a 64 éves Henning Schmitz állt, aki a szintetizátorokért és a dobprogramokért felelt, mellette a juniornak számító 61 éves Fritz Hilpert tette a dolgát, aki szintén a dobprogramokat csűrte-csavarta lázasan, és az ő jobbján a már korábban említett VJ uralta az előtte felállított kezelőpultot.

Ezelőtt csak 2004-ben láthattam őket, szintén a Papp László Sportarénában, annyi különbséggel, hogy akkor még a színpadon állt Florian Schneider is. A hiánya nem tűnt fel, sőt! A Kraftwerk tökéletesen megvalósította a korábbi terveket. Sikerült elérni azt, hogy teljesen jelentéktelenné vált a színpadon állók személye.

Persze, szívet melengető az a tény, hogy tudjuk, ott van a színpadon a gépzene egyik legnagyobb úttörője, és még mindig képes arra, hogy több mint két órán keresztül szórakoztasson minket. Valójában azonban már nem ők a fontosak, hanem az, hogy ezek a dalok hogyan tudnak a mai napig működni úgy, hogy értékükből kb. 40 éves koruk ellenére semmit sem vesztettek, sőt, inkább csak letisztultak azóta. A vetítésnek tökéletesen alávetették magukat a tagok, sokszor szinte láthatatlanná váltak a vizuállal szemben, de ez nemhogy nem vont le semmit az élvezeti értékből, hanem inkább csak hozzáadott ahhoz.

Én múltidézőnek aposztrofáltam az előadást. Te hogy látod ezt?

A zenekar a sok tagcsere miatt már régóta nem ad ki sorlemezt. Utoljára 1986-ban az Electric Café c. korongjuk jelent meg, utána már csak a The Mix (Das Mix) címre elkeresztelve korábbi szerzeményeik újragondolása, átirata került 1991-ben felvételre. 1999-ben adtak ki egy maxit Expo 2000 címmel, majd következett az utolsó igazi lemezük 2003-ban, amely meglepetés gyanánt ért mindenkit, és a Tour de France Soundtracks címet viseli.

Egy ilyen életmű után ki várna már valódi újdonságot és új dalokat egy zenekartól? Szerencsére már ők maguk sem várják ezt maguktól, és itt párhuzamot vonnék köztük és a Sex Pistols zenekar között abban, hogy talán már hiteltelen is lenne tőlük bármi újdonság, vagy annak kísérlete. Ők már rég letették az asztalra azt, amivel minket bármikor meg tudnak kínálni, sőt, jól is tudnak lakatni abból. Persze emellett izgalmas lenne hallani valami igazi újdonságot is a részükről, de élek a gyanúperrel, hogy a „bezzeg régen jobb volt” hozzáállással élnénk jelen esetben is. Szerintem tökéletes döntést hozva „csak” a régi dalaik ráncfelvarrásaival foglalkoztak, már ahol szükség volt rá, mert valójában tökéletesen működtek eredeti, vagy legalábbis a Das Mix lemezen megalkotott formáikban is.



Azonban helyenként nem maradhatott el az aktualizálás sem. A Radioactivity című, örök érvényű dalukban helyet kapott ezúttal Fukushima város neve is a klasszikussá vált atomkatasztrófát szenvedett városok felsorolásában (Csernobil, Harrisburg, Sellafield, Hiroshima / Fukushima), sőt az első versszak a japán tragédia tiszteletére japánul csendült fel. A szőr is felállt a hátamon, a közönség is óriási üvöltésben tört ki. Apró, de milyen fontos változtatások!

A koncert alatt több mint két órán keresztül igazi slágerbombákat dobált felénk a zenekar, amelyeknek mi egy emberként örülhettünk és eszünk ágában sem volt elugrani előlük. Semmi üresjárat, mindennek helye és ideje volt ezen az estén.

Hogy tetszett a vizualizáció újdonsága?

A vetítés során feléledt és életre kelt az egyik kedvenc lemezborítóm, az Autobahn idilli látványa is, ahol a '70-es évek – tizenéves fiúk álmaiban szereplő – nyugat-német autócsodái száguldoztak a kétszerkét-sávos úton, napsütéses tájjal a háttérben. Természetesen nem maradhatott el a szintetizátor autóduda-szimulációja sem, amely minden más zenekartól nevetséges lenne 2018-ban, de nem tőlük. Nekik ez is működik immáron 44 éve.



Külön extra poént tartalmazott a bennfenteseknek a vetítés azon eleme e klasszikus dal alatt, amikor is a borítón is szereplő VW Bogár halad az autópálya külső sávjában, rendszáma D KR-70 és a belső sávban megelőzi a fekete Mercedes-Benz, amelynek rendszáma D KR-74. Nem elvakult rajongóknak annyi támpontot adnék, hogy a „D” betű természetesen a szülővárosukat, vagyis Düsseldorfot jelzi, a KR ugye a Kraftwerk-et. Az igazi fricska azonban most jön. A zenekar 1970-ben alakult, de a mára egyedül maradt alapítótag csak 1974-től, vagyis az Autobahn megjelenésétől számítja létezésüket. Ezt ő nyíltan vallja, vállalja és gyönyörűen mintázza a videó is a két autóval, amelyben mintegy a múltat lehagyja a jövő. Persze ez a jövő is már rég letűnt, de kit érdekel ez egy ilyen zenekar esetében, mint a Kraftwerk.

A vetítésben több hasonló utalás előfordult. Pl. az 1978-as The Man-Machine (Die Mensch-Maschine) album egyik dala, a Spacelab c. remekmű hátterében hirtelen feltűnt Budapest a távoli földgolyón, hogy a szám végén egy repülő csészealj landoljon a Papp László Aréna előtt. Vagy ahogy a „kié a techno zene” kérdésre adott válaszuk megjelenik a szövegben és a videóban is: „Detroit electro, Germany electro”. Ennyi és kész, nem kell itt igazságot szolgáltatni, semmi cifrázás, hogy ki találta fel a spanyolviaszt. Zseniális, letisztult, emberi megnyilvánulások halmaza.

Mint vájtfülű rajongó, érzékeltél-e különösebb zenei eltéréseket az ismert számokban a régebbi változatokhoz képest?

Az első két szám (Numbers, Computer World) hemzsegett a zenei hibáktól. Hol elbicsaklott Ralf hangja, hol simán mellényúlt a szintetizátorán, de ez úgy szűnt meg, mint ha meg sem történt volna. Ezek a hibák, tévesztések azonban nemhogy gyengítették volna a fellépést, hanem épp ellenkezőleg, emberibbé tették azt, a gépek uralta világban.

Azt talán mondanom sem kell annak, aki már látott tőlük koncertet, hogy a The Man-Machine című daluk alatt a színpadon már nem ők álltak, hanem a helyükre beállított robotok, ahogy ez már történik kb. 30 éve, hogy utána a Music Non-Stoppal, 1986-os slágerükkel vessenek véget az estének, amelynek reméltem, hogy sosem érkezik el ez a része. A tagok a színpadot egyesével elhagyva, utolsóként Ralf Hütter távozott a süllyedő hajóról, a tőle megszokott nem éppen szószátyár stílusban: „Good bye, Guten Nacht!”



Az olvasók nevében is köszönöm az alapos szakértői elemzést. Még annyit, hogy érzelmileg mit viszel haza egy ilyen frenetikus show-ból?

A fellépés alatt végig úgy éreztem, hogy ez egyszerre rideg és a legbarátságosabb, egyszerre embertelen, de a legemberibb is egyben. Helyenként, férfiasan bevallom, meghatódtam a koncert alatt, remek érzés volt újra élőben látni őket. Remélem, hogy nem utoljára, de sajnos az idő felettük is repül, még ha egy-egy ilyen estére meg is tudják állítani azt.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS