2019. szeptember 22. vasárnapMóric
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nincs kegyelem. A nézőnek sem mindig

k. á. 2018. március 19. 18:17, utolsó frissítés: 2018. március 21. 13:39

A Nincs kegyelem című magyar film egy jobbára elmondatlan, '56-os mészárlást mesél el Salgótarjánból. Jobbára felemás módon teszi.


Nehéz betörni az '56-os filmek piacára, hiszen a nyolcvanas évek enyhülési korszakától kezdve például stílusban, rétegzettségben és hangulatban erős alkotások születtek, tulajdonképpen minden három-négy évben (Eldorádó, Szamárköhögés, Szerencsés Dániel, Megáll az idő, Kolorádó Kid, A berni követ).

Matúz Gábor azonban gondolt egy nagyot, és úgy döntött, nem hagyományosan próbálja meg megközelíteni a témát: sem azt a módszert nem választotta, hogy egy fő cselekményt használjon, amiben mondjuk a forradalom csak háttérként, díszletként funkcionál, sem azt, hogy dokumentumfilmet forgasson, sem azt, hogy dokumentaristát. A Nincs kegyelem című film mindez együtt akar lenni, afféle hibrid. Ez adja az érdekességét, de ez azt is eredményezi, hogy a film szövete nem mindig áll össze.

Matúz ugyanakkor elmozdítja a fókuszt a pesti forradalomról, és a középpontba egy amolyan történelmi vakfoltot helyez: a salgótarjáni mészárlást, amelynek során az állambiztonság fegyveresei és az orosz katonák 1958. december 8-án sortüzet nyitottak a mintegy 2000 békés tüntetőre, de a vallomások szerint több járókelő is áldozatul esett a lövöldözésnek, amelyet aztán később a Kádár-korszakban el kellett hallgatni.

Matúz tehát olyan filmet akar készíteni, amit magyar színtéren még nemigen láthattunk, ennek fényében például a történelmi események rekonstruálásához két történelmi szaktekintély megszólaltatása mellett (Kahler Frigyes és M. Kis János) inkább arra törekszik, hogy a még élő emlékezetet foglalja keretbe: minden meginterjúvolt személy valamiképpen részese volt a több mint hatvan éve történt eseményeknek.


Azonban Matúznak, aki a forgatókönyvet is maga írta, nem mindig sikerül a dokumentumfilmes regisztereket és a játékfilmeseket harmóniába vonni, az interjúk önmagukban néha önismétlőek, a játékfilmes betétek pedig - amelyek a város különböző lakóinak életéből szemelvények, legyenek ezek a szereplők elkövetők, vagy áldozatok -, nem nagyon tudnak sem komplex karakterrajzokat adni, sem pedig mindig semlegesnek megmaradni.

Az egyik szereplő például, aki nappal „kádárkutya”, éjjel pedig valakinek a szeretője - és aki a film végén a legnagyobb visszaélést követi el a kórház egyik orvosnőjével szemben -, epizódnyi megjelenésében máris úgy látjuk, mint aki alig mosakszik, és szeretkezés után le akarja tépni a szeretője nyakából a keresztet. Egyszóval a film kemény ítéletet mond: ecce homo, a faragatlan, istentelen ember, aki simán lő, ha lőni kell az ártatlanokra, és kirugdossa az állapotos nő hasából a csecsemőt. Az áldozatnak áldozat arca van, az agresszornak agresszor arca a filmben. És vannak, akik ide-oda ingadoznak, tanácstalan-arcuk van. És itt van Töröcsik Mari, akiről sajnos szinte semmit nem tudunk meg a filmben, csak konstatáljuk, hogy na ni, játszik benne Töröcsik Mari is.




A Nincs kegyelem népes szereplőgárdával dolgozik, ami önmagában nem baj, csak a színészi játék nagyon egyenetlen: ez annak is lehet köszönhető, hogy a forgatókönyv maga sokszor meglehetősen mesterkélt párbeszédekre épül. Paraszt apa és katona vitája istenről, a pap, aki megállítja a templomba benyomuló fegyvereseket, anya és fia barátnője közötti főzőcskézés mind-mind hiteltelenül hangzik. Mindez, amellett, hogy például a vizuális effektusok is hagynak kívánnivalót maguk után, azt hozzák, hogy a Matúz-filmnek nem sikerül megfelelő drámaiságot adni az eseményeknek. A karaktereket nem kedveljük, vagy gyűlöljük meg eléggé, hiszen folyton közbevág valaki, aki egy fekete háttér előtt elkezdi mesélni, hogy ő maga hogyan látta azt a decemberi napot. A fragmentáltság pedig párhuzamot ugyan teremt, de pont az azonosulás, vagy hosszabban tartó viszonyulás lehetőségét veszi el a nézőtől.

A film mesterségesen archív felvételei is kilógnak a szövetből, nem eléggé integráltak, túlságosan ütköznek filmnyelvileg Szalkai Péter, Schödl Dávid és Horváth Tamás helyenként ügyes képkompozícióival. Praznovszky Tamás zenéje, amely a pátoszt kellene erősítse, maga sem szolgál segítségül a narratívának. A rendező szemlátomást nem tudta maradéktalanul megoldani azt a feladatot, hogy hogyan sűrítse bele néhány óra cselekményét egy másfél órás filmbe, hogy az feszes maradjon. A hatodik szereplő is elmondja ugyanazt: az emberek tüntettek, és egyszer csak váratlanul beléjük lőttek, aztán ezt meg is nézzük, rosszul effektelve.

A salgótarjáni eset nagy tragédia volt, és valóban viszonylag elhallgatott tragédia, ám a néző a végén nem feltétlenül érzi, hogy a film eszközei változtattak volna ezen az igazságtalanságon. S mint ilyen, inkább úgy tűnik, a rendező ráérzett a „hálás téma” által biztosított lehetőségre, de azon kívül, hogy nevével fémjelezze ezt az emlékezetet, nem sikerült maximálisan kamatoztatnia ezt a lehetőséget.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS