2018. május 27. vasárnapHella
26°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Alain Badiou: „Orbánnal szemben nem elég a nyugati típusú demokrácia alternatívája”

Ivácson András Áron Ivácson András Áron 2018. április 23. 16:31, utolsó frissítés: 18:43

Alain Badiou munkássága az egész huszadik századi eszmetörténetet lefedi matematikától politikáig. Noha csak fél órát kaptunk az interjúra, azért megpróbáltuk meredekre venni a beszélgetést.


A Prágai Axiomatikai Kör „Alain Badiou: Thinking the Infinite” (Alain Badiou: Elgondolni a végtelent) címmel rendezett a francia filozófus minden, de elsősorban matematikai filozófiai és politikai filozófiai munkásságát körüljáró konferenciát. A konferencia előadói társasága matematikusokból, filozófusokból, és nem-akadémiai résztvevőkből állt, akiket mind az kötött össze, hogy valamilyen formában munkásságuk során érintkeztek Alain Badiou filozófiájával. Olyan kiváló matematikusoktól és filozófusoktól hallhattunk előadásokat, mint Tzu Chientho, Oliver Feltham, Nick Nesbitt, Fernando Zalamea, René Guitart, Evelyne Barbin, Pierre Cartier, Jana Berankova, Norman Madarasz, Norma Hussey, Roland Bolz és még sokan mások.

Alain Badiou (1937) francia filozófus, a francia filozófia máig egyik klasszikus és legkiválóbb képviselője, aki a modern és posztmodern filozófia kellős közepén először azzal vált ismertté, hogy a filozófiában egy olyan elavultnak vélt fogalmat élesztett újjá, mint az „igazság”. Munkássága leginkább a matematikafilozófia, az általa létrehozott matematikai ontológia, az esztétika, a művészetfilozófia és a politikai filozófia terén a legkifejlettebb. Mindezeken túl több regény és drámai mű szerzője, 2006 és 2012 között újrafordította az eredeti görögből Platón Államát, azonban a cselekményt és számos elemet áthelyezett a modernitásba, hogy láttassa, hogy milyen formákban érvényes e halhatatlan mű a mai napig is.

Badiou másik radikális – a szó eredeti értelmében és nem úgy, ahogy liberális kommentátorok szeretik tévesen használni – ismertetőjele a máig szakadatlan maoizmusa, amely egyáltalán nem kritikátlan, hiszen az egykori kínai vezető számos konkrét megnyilvánulását kritikával illette. Mindennek ellenére fenntartja, hogy Mao Ce-tung filozófiai és társadalmi gondolkodása a mai napig számos gyümölcsöző és mély lehetőséget rejt, amennyiben annak a decentralizáló szándéknak megfelelően közelítjük meg, amelyet ő maga tanúsított egyrészt a Shanghai-i kommünnel, másrészt pedig a saját Kínai Kommunista Pártjával szemben, amikor megfogalmazta - többek közt - a Kulturális Forradalmat megindító Tűz a vezérkarokra! című nagy karakterű plakátját.

Politikai hozzáállásában Badiou specifikusan tehát maoista, általában pedig kommunista. Részleteiben ezeken belül is az ontológia szintjén az általa kidolgozott nem dialektikai, hanem matematikai materializmus támogatója, amely egy materializmuson is túli materializmus. Ez a matematikai materializmus a matematikai ontológiára alapozva abszolút értelemben kizárja bármilyen Egy-séges transzcendens szubjektum létezésének lehetőségét (ilyen volna például isten vagy épp az egységesnek hallucinált politikai identitás), és legalább hat roppant komplex könyvön keresztül tesz kísérletet arra, hogy matematikailag írja le, hogy „minden, ami van, sosem Egy-ség, hanem végtelen halmazok végtelen halmazainak a végtelen halmaza: az Egy nincs, minden mi van, sokaság.”


Ezt a komplex matematikafilozófiát a halmazelmélet, a kategóriaelmélet, az algebrai mértan, a kontinuum-hipotézis és más emelt szintű matematikai elméletek, eljárások segítségével kísérli meg alátámasztani már a hatvanas évek vége óta szinte szinguláris céltudatossággal és szakadatlanul a politikától a művészeten keresztül egészen az igazság fogalmáig. A hamarosan megjelenő The Immanence of Truths című könyve az abszolút mint olyan matematikai leírására és axiomatizálására tesz kísérletet.

Alain Badiou, Fernando Zalamea és René Guitart. Fotó: Dobri Anita.Alain Badiou, Fernando Zalamea és René Guitart. Fotó: Dobri Anita.


Már a Théroie du Sujet című 1982-es művétől kezdődően többször használta a „matematikai materializmus” fogalmát, amelynek szerepe, hogy túllépjen a dialektikus materializmuson egyfajta, szintén az ön által teoretizált „ontológiai materializmusba”. Megvilágítaná ezen fogalmak lényegét, és azt ahogy egymáshoz viszonyulnak?

Úgy gondolom, hogy számomra nincs semmiféle verseny a dialektikus, matematikai és ontológiai materializmus között. Ez nem egy küzdelem. Bizonyos értelemben magam is a dialektikai materializmus oldalán török lándzsát, noha általában sokkal többet beszélek materialista dialektikáról, mint dialektikus materializmusról. Amire itt gondolok az, hogy egyik feltett célom tisztázni az anyag kérdéskörét a materializmuson belül: mi a matéria a materializmusban? Úgy gondolom, hogy az, amit én felvetek, arra vonatkozik, hogy ezt a pontot egyszerre egy általánosabb és mégis precízebb formában közelítsem meg, mint az entitásként, fogalomként felfogott anyagiság, vagy akár anyag mint a fizika egy kategóriája. Amikor a létről mint olyanról beszélek, számomra ez nem egy idealista elképzelés. Ami közös ebben a három fogalomban, az mindaz, ami létezik a konkrét univerzumban.

Így tehát gyakorlatilag materialista vagyok, azonban bizonyos értelemben a matematikai materializmus, a matematikán magán keresztül mindannak a tudománya, ami létezik, és pontosan ezért az a végkövetkeztetésem, hogy a matematika voltaképp a sokaságok (halmazok) összes lehetséges formáinak végső tudománya. Természetesen elsősorban ezen sokaságok absztrakt formáinak tudománya, azonban különböző helyzetekben ezen sokaságok különböző megvalósulásaival találjuk szembe magunkat. Ezért gondolom úgy, hogy a saját materializmus elképzelésem egyszerre általánosabb és precízebb, mint a materializmus ősi formái, amelyekben az anyagnak még valamiféle enigmatikus szerepe és jellege volt (megj.: az ógörög materialista filozófiák jó példái ennek).

Felhasználható ez a matematikai ontológia a társadalomtudományokban szemben például az örökös statisztika-ideologizálással vagy általában a matematika közönséges, mindössze statisztikaként való értelmezésével?

Tudod, voltaképp mi lehet a matematika felhasználási módja a különböző tudományokban? Legelőször is a fizikában, de akár később a társadalomtudományokban is. A haszna az, hogy rendelkezünk a sokaságok minden lehetséges formájának elméletével, azonban a társadalomtudományban a sokaságok nem azonosak azokkal a sokaságokkal, amelyeket a nukleáris fizikában találunk és így tovább. Minden bizonnyal megfigyelhető, hogy a társadalomtudományban is hasznunkra lehet a sokaságok általános formáinak elmélete, amelyekből aztán következtetéseket, megfigyeléseket, statisztikákat vonhatunk le, amelyek így a maguk során behatolnak ezekbe a sokaságokba és precíz leírásokat nyújtanak azokról. Ezért lehet a matematika olyan tudományokban is segítségünkre, amelyek nem elsődleges jellegükben tisztán matematikai tudományok: hasznunkra válik a matematika, miközben maga a tudományos módszer nem válik kizárólag a matematikára való redukcióvá.

Ez teljesen természetes: ezt nevezzük konkrét helyzetekre alkalmazott tudománynak. Mindez bizonyos értelemben teljes mértékben a matematikán belül történik, mert a matematika a sokaságok összes létező formájáról beszél, azonban különböző módszerekkel kell egyenként ezek sajátosságait meghatároznunk. A saját elméleti rendszeremben úgy tartom, hogy általában mindig és minden tudományban hasznunkra van a matematika ilyen vagy olyan formában, néha a legfontosabb formában, mint például a fizikában. Végül pedig a társadalomtudományban, amely kérdésed tárgya volt, a matematika ilyen felhasználása természetesen következik, azonban muszáj kompatibilisnek lennie számos más olyan leírásnak, amely önnön jellegében nem matematikai.

Jelenleg Prága központjában vagyunk és idén nem csak a ’68 májusi eseményeknek, hanem a Prágai Tavasznak is ötvenedik évfordulója van. Mit gondol az 1968-ban lezajlott prágai eseményekről?

Számomra felettébb érdekes eseménysor a Prágai Tavasz, mert egy kísérlet a kommunista eszme és a szocialista állam átalakítására, ami a hatvanas években egy kristálytiszta szükségszerűség volt. Már akkoriban tiszta volt, hogy mind az orosz, mind a keleti és távol-keleti szervezeti formák elfogadhatatlanná váltak és történelmi létezésük végéhez közelednek. És tudod, még ma is, például Oroszországban ez a forma bukásra van ítélve. Így tehát bizonyos értelemben Dubček felvetése az volt, hogy szükséges valamit átalakítani a kommunista befolyás-szférában és így előkészíteni a szocialista állam következő történelmi állapotát. Végül pedig a Szovjetunió által véghezvitt elfojtás egy konzervatív és reakciós álláspont eredménye volt. Ha a folyamat egészét a történelem fokozatos kiteljesedésének részeként nézed, amely voltaképp az egyetlen figyelmünkre érdemes nézőpont, akkor sajnos csak találgatni tudunk a lehetséges kimeneteleit illetően, mert ugye elfojtották. A lényeg azonban az, hogy az alapötlet egy progresszív vízió volt és a mai reakciós megközelítések mindössze a reakciós szovjet elfojtásnak a felelevenítései.

Alain Badiou és Ivácson András Áron. Fotó: Dobri Anita.Alain Badiou és Ivácson András Áron. Fotó: Dobri Anita.


Ön Mao Ce-tung kiváló olvasója és értelmezője. Mi a véleménye a kortárs Kínáról és Hszi Csin-ping kormányzásáról?

Úgy gondolom, hogy bizonyos értelemben a mai Kína a Kulturális Forradalom kudarcának eredménye. Mao víziója hasonló volt Dubčekéhez, noha minden bizonnyal épp homlokegyenest a másik irányba. A vízió pedig az volt, hogy egy új mozgalom, sőt, egy új tömegmozgalom nélkül képtelenség a jövő fele haladni: a helyzet megdermedt. Rádöbbent, hogy képtelenség abban a formában továbblépni, amely akkoriban azonos volt a szovjet és az összes többi bürokratikus szocialista állam formájával. Így pedig magára vállalta annak felelősségét, hogy előbb diákok tízezreiből, majd munkások tömegeiből egy új mozgalmat szervezzen, amely végtére is megbukott a párt, saját pártja és az egész államapparátus konzervatív védekező álláspontja miatt. Mindezek után lép színre Teng Hsziao-ping, akit mondhatunk Kína Gorbacsovjának is, és így el is érkeztünk oda, hogy a jelenlegi kínai állapotot mondhatjuk annak, ami: államkapitalizmus. Kapitalizmus a diktatórikus állam képében, és ez az a kapitalizmus, amit nagyon jól ismerünk, ugyanis ez például Franciaország esete is legalább a második világháború óta: az a kapitalizmus, amelyben az állam közel, vagy abszolút teljhatalmú. Azonban Kína jóval nagyobb kapitalista ország, amely ráadásul egyre inkább imperialista, hiszen a kapitalizmusból egyenes következményként származik az imperializmus.

Néhány nappal ezelőtt Macron azt nyilatkozta, hogy helyre akarja hozni az egyház-állam viszonyt, amely kijelentés nem kis port kavart, hiszen az egyik legrégebbi francia állami hagyománynak, a laicitásnak, vagyis az állam szekuláris jellegének mond ellent. Miként kommentálná ezt a kijelentést?

Egész pontosan azt nyilatkozta, hogy az állam és a katolikus egyház viszonya nagyon rossz, neki pedig feladata egy új békés és konstans viszony kialakítása. Úgy gondolom, hogy ez roppant beszédes Macron politikájáról: egy minden színe-javában konzervatív burzsoá politika. Ezen a politikán belül a közvélemény azon szegmense, amely az egyház pártját fogja, roppant fontos. A francia jobboldal számára a vallás mindig is nagyon fontos kérdés volt. Jól láttuk ezt, amikor létrejött a homoszexualitást érintő törvény és az összes többi példa. Franciaországban most nagyon erős táptalaja van a jobboldalnak, és így Macron úgy véli, hogy látnia kell azokat a problémákat, amelyek segítségével egy békés viszonyt alakíthat ki a közvélemény jobboldali szegmensével. Ez az oka mindannak, amit az évek során mondtam a katolikus egyházról. Ugyanakkor ez része annak a komplex és problematikus viszonynak is, amelyet az államunk tart fenn a muszlim lakossággal. Macron részéről egy nyílt és tiszta döntés volt ez, amelynek az az üzenete, hogy a muszlimoknak el kell fogadniuk, hogy mindörökre egy kisebbség lesznek az államon belül, legalábbis jogi szempontból mindenképp.

Körülbelül egy hete Orbán Viktor ismét megnyerte a választásokat Magyarországon és néhány napja egy komoly állami kapcsolatokkal rendelkező jobboldali újság elkezdett olyan embereket listázni, akik a lap szerint Soros György „hálózatának” dolgoznak. Mit gondol, miként fog alakulni hosszútávon a magyarországi helyzet?

Úgy gondolom, hogy a magyarországi helyzet minden ellenére voltaképp felettébb árnyalt, hiszen mégiscsak többségi támogatottsága van Orbán félfasiszta rendszerének. Úgy vélem, hogy roppant nehéz ez a félfasizmus, vagy az ilyen formájú nacionalizmus ellen a kapitalista demokrácia eszközeivel küzdeni. Az emberek számára valami sokkal lényegesebb és alapvetőbb alternatívát kell az ilyen fasizmussal szembeállítani, mint a nyugati demokráciák. Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy az ilyen formájú fasizmus erőteljes előretörése az az ár, amit a végletekig legyengült baloldalnak önmaga gyengeségéért kell fizetnie. (megj.: mint az interjúnk lezárása után mondta: hogy mik is ezek a lényegesebb és alapvetőbb politikai formák, arra a hamarosan megjelenő The Immanence of Truths című munkájában reflektál, amely az 1988-ban a fő művének tekintett Being and Event-tel elkezdett, majd a 2006-ban a Logics of Worlds-szel folytatott immár trilógiává bővült központi munkásság befejező része.)

Címlap fotó: Dobri Anita

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS