2018. május 27. vasárnapHella
26°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Irodalom, vizuál és techno: interjú Kele Fodor Ákossal

Juhász-Boylan Kincső 2018. április 25. 10:38, utolsó frissítés: 10:38

Mi köze lehet az irodalomnak a technohoz? Mitől multimediális egy alkotás? Lehet-e csapatban létrehozni, s hol a helye az alkotónak egy közösségi műalkotásban?


Tavaly, 2017-ben jelent meg közösségi finanszírozásból az Echolália, egy irodalmat, képző- és zeneművészetet összefogó multimediális alkotás. A mű egyik szerzőjével, Kele Fodor Ákossal beszélgettünk az Afantázia/installáció/beszélgetőest után, amely a kolozsvári Tranzit.ro Infrarealities címen futó sorozatának debütestje volt.

A versíráson kívül a Prizma is és az Eső folyóiratot is szerkesztetted, illetve aktív munkatársa vagy az Erdélyi Vándorszínháznak. Hogyan építed be ezeket a munkádba?

Úgy, hogy rendben van, hogy költőként szoktam meghatározni magam, vagy íróként, de hát a szellemtudományok amúgy is érdekeltek. Én például szándékosan nem mentem magyar szakra, gondoltam, az irodalmat majd elolvasom. De akkor filozófia, merthogy akkor keményvonalas szellemtudományt kell csinálni. Elméleti szövegeket írni és olvasni lételemem volt mindig is, és tökre szerettem. A filmet is tudatosan fogyasztottam kamaszkorom óta, úgyhogy elég logikus volt, amikor kitaláltuk: legyen egy folyóirat. Merthogy olyan regiszterben, pont olyan megszólalásmódban nem létezett. Tehát nem kiruccanás volt, adta magát.

A drámaírás felkérésre történt, amikor Csulya László megalapította az Erdélyi Vándorszínházat, az első évben volt egy írója, aki utána nem tudta elvállalni, és akkor Laci mondta, hogy Ákos, legyél írója, dramaturgja a vándorszínháznak, akkor eléggé megilletődtem, de aztán megtetszett ez az ötlet, és igazából mellette tanultam bele, tőle, meg a színházi próbákból tanultam rengeteget. Először csak ilyen kanavászokat kellett írni, tehát nem kellett minden dialógust és minden jelenetet teljesen készre, sok improvizációs elem volt benne, de aztán, ahogy fejlődtem, és az igényeim is bővültek, a végére az utolsó betűig készre írt darabokat és nagykompozíciókat kezdtem el építeni.




2010-ben debütáltál a Textolátriával. Milyen koncepció jött létre benne, milyen volt az, ami ott létrejött, a köztes versekhez képest, és ezek hogy vezettek az Echoláliához?

Nagyon sok évig nagyon-nagyon rossz verseket írtam, látszott rajtuk az igényességre való törekvés, de közhelyesek voltak, és igazából más költők hangján szólaltak meg. És ez az egész sokáig kitolódott, a kortársaim hamar levetkőzték őket, énnekem a zsengék sokáig tartottak. De hál’istennek nem ezek kerültek bele a Textolátriába, viszont, amikor nagyjából kilábaltam a gyerekbetegségekből, az utána lévő szövegek kezdtek kötetté sűrűsödni. Ez a kötet is tartalmazott már négy vizuális költeményt, sőt, a borítóra is az került. Valami már elindult, de abban a kötetben sok alanyi dolog volt. Ezután mentem tovább az Echoláliával a vizualitás felé és egy, hát, eléggé száműzött alanyiság felé, ami igen kevéssé jelenik meg benne, vagy nagyon áttételesen. Tehát egy hidegebb, fogalmibb, embertelenebb világ, de van folytonosság. Még az is egy közös jellemzője az Echoláliának és a Textolátriának, hogy mindkettő sokféle. Kötött formájú, szabad, vizuális-nemvizuális, szereplíra, teljesen igazi alanyi beszéd, az Echoláliában meg, ugye, értekező próza is van.

Egy darabig a szövegeidben a testtel kapcsolatban, és az Echolália kapcsán is elmondtad már, hogy tulajdonképpen nagyon testi élmény szerinted a líra. Ez a vonal hogy alakult?

Mikor felismertem, hogy nagyon érdekel a vizuális költészet, szükségképpen végig kellett gondolni, hogy az irodalomnak milyen létmódjai, milyen modalitásai vannak, vizuális, hangzó, stb. Nyilván ezt belátni, vagy ezeket így felsorolni nem nagy kunszt, de ezeknek a viselt dolgairól is el kell gondolkozni. Tehát egyszerűen szembejönnek érzékelési, elméleti, filozófiai, tudományos kérdések, amiket az ember végig kell gondoljon, tudnia kell, hogy milyen a viszonya a saját munkáihoz, meg amúgy, hogy a világ mit gondol erről, hogy szellemtudósok mit gondoltak erről. Tehát, hogy úgy mondjam, ez munkaköri kötelesség, végiggondolni a befogadás esztétikáját, vagy a befogadás testi vonatkozásait.

És hogyan kapcsolódik mindehhez az, amit a formáról hiszel?

Valamiképpen úgy, hogy a befogadás aktusának az egyik szervező komponense a forma, a formán keresztül tárulkozik fel a mű, mert olyan nincs, hogy formátlan mű. A szabad versnek is van egy formája. Ha lebontod elemeire, egy sornak lesz egy bizonyos ritmikája. Nem tud nem szabályszerű egységekből felépülni, mindenképpen rendezett. A legnagyobb rendezetlenségre törekvő munkák is mintázatokat hordoznak. Tulajdonképpen a szisztematikus művészetfilozófiai végiggondolások juttattak ide, részben.

Talán, nem ilyen lózungokkal fogalmazva, hogy egy olyan művet akartam alkotni, amely felhívja erre a problémára a figyelmet. A probléma abban áll, hogy a forma az nagyon fontos, de mellőzött, gyakran megvetett, lenézett, és nem ismert a kortárs költők körében. Ilyen beszélgetéseim vannak, hogy átküldöm a vitairatot az időmértékes verselésről valakinek és az a válasz, hogy, „hát Ákos, én ezekhez nem értek, én ezt nem tudom, ilyet írni... hátigen a vizuális, de ezeket én nem nagyon értem...” Próbálom felhívni arra a figyelmet, hogy de, közben ez meg létezik, működik, s egy olyan művet alkotni, amely ezt kifejezetten felmutatja. Szembejön. Egy olyan művet akartam felmutatni, ami szembejön, és felhívja önnön formaorientáltságára a figyelmet. El fogsz tévedni a könyvben, mert nem tudod, melyik irányba forgasd. A lemeztokon is költemény van, ott is, annak is szabadon választható az orientációja. Rá fogsz jönni, hogy egy lemezborító is lehet az irodalom hordozófelülete. A ráírt szövegnek az olvasási iránya is változtatható, két irányba is tud folyni a szöveg. A lényeg, hogy rengeteg olyan vonása van a könyvnek és a hanglemeznek, amely meg fogja akasztani az olvasót, a befogadót, és arra fogja ráirányítani a figyelmét, vagy arra fogja késztetni, hogy a formára is koncentráljon, a formához való viszonyát is elkezdje érzékelni, s arra reflektáljon.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy, ha valaki azt mondja, ez mind forradalmi, akkor te nyugodtan állíthatod, hogy ósdi, hogy ennek már húsz éve létre kellett volna jönnie, és, hogy interaktív, animációs költemények kellene szülessenek, mint amilyeneket készítenek Nyugat-Európában, illetve te is készítettél hasonlót- Ezt hogy találtad meg?

Van ez a Born nevű magazin, ezt ‘94 vagy ’95-ben kezdték el szerkeszteni, akkor még flashben programoztak, flash-animációs verseik voltak. Amikor rámentem erre a vizuális irodalom dologra, akkor ezt is fel kellett térképeznem, hogy jó, de mi működik a weben, és rábukkantam, hogy ez már van. Nem olyan jó művek ezek, de tök kitartóan, tíz évig, vagy annál is tovább csinálták, tehát rengeteg ilyen van. Magyarországon egy se készült, programozni én se tudok, pénzem nem volt programozót felbérelni, meg nem is annyira nagyon érdekelt, a materiális dolgok sokkal inkább, de rájöttem, hogy egy gegnek jó lesz, ha szerkesztek Preziből egy ilyen dolgot. Amit most már kicsit szégyellek, azóta sokkal inkább „vájtszemű” lettem a tervezőgrafika vagy a visual design terén és, bizony, kétes minőségű munka az a Prezi-vers, de arra talán jó, hogy felhívja a figyelmet, hogy ez is lefedetlen terület, jó lenne, ha erre elmennének amúgy emberek, mert például tényleg ez a Born magazin projekt rengeteg giccses, béna animációt tartalmaz. Szóval ezt igazából fel lehetne fejleszteni, lehetne érvényes műveket alkotni. Nagyon konzervatív valójában az irodalmi közeg, a fiatal kortársaim, mindenki elvan a papírral, meg a keményborító-fétissel, valójában teljesen levegőtlen.



Mentor is vagy a Független mentorhálózatban, filozófiát is tanítottál, illetve tartasz műhelyfoglalkozásokat, hogyan jössz létre ezekben a projektekben? Mit adnak neked és mi az, ami változik utánuk?

Jó gyakorlatokat megosztani másokkal jó érzés. Másokat jókedvre deríteni jó érzés, nem feltétlenül bohóc-showbiznisz, amit tolok, de beszélni fontos, egyébként komplikált kérdésekről. Hogy ez egy közösségben történik, ezt én nagyon élvezem, csapatjátékos-természet vagyok, úgyhogy ezért is a színház, ezért is egy folyóirat-alapítás, többtagú szerkesztőség, én ettől jól érzem magam. Másoknak az önbizalmát visszaadni, megmutatni hogy ért valamihez, a kompetensség-érzés, hogy idejött és azt mondja, én irodalmat írok, vagy nem írok, mégis bele tudok nyúlni egy versbe, szétszerelem belülről, ezek olyan élmények, amelyeket nekem magamtól kellett felfedeznem, nem igazán segített ebben senki, s akkor milyen jó, hogyha lerövidítheted másoknak ezt az utat.
És csapatjátékos vagy, úgy tűnik, valóban, de mindig lehet teljesen együtt?

Azt mondod, az Echoláliával való munkátokban végig egymásra hatottatok a tervezőgrafikusokkal (Bodolóczki Júliával, Borzák Mártonnal, Fekete Miklóssal, Herr Ágnessel, Kis Zsomborral, Mayer Norberttel, Serfőző Péterrel, Simon Péter Bencével, Thury Lilivel), a zeneművészekkel (Tanka István, Modeo, Echo Hangstúdió), a színészekkel- és színészvezetővel (Lendváczky Zoltán, Tankó Erika, Csuja László) és folyamatosan együtt alakítottátok mind a szövegeket, mind a vizuális és a hanganyagokat is, de, egy interjúban, volt egy ilyen elejtett szókapcsolatod, hogy „irodalomközpontú hangművészet” az Echolália, és akkor ez lenne? Tud mindig sikerülni az együttműködés?

Két kérdés van, az egyik, hogy praktikusan együtt tudsz-e működni valakivel, és sikerrel létrejön-e egy mű, vagy, a másik, hogy esztétikailag érvényes lesz-e a mű. Ez az együttműködés mértékétől függ. Az a sikeresség, amely jó művet eredményez, vagy eredményez-e egyáltalán művet a közös munka? Előfordult, hogy valakit felkérek, s akkor nem találjuk meg a közös hangot, nem tudtunk megfelelően szerződni, elkészülnek az első draftok és akkor azt gondoljuk, hogy á, mégsem pendülünk egy húron, ilyenkor nem folytatjuk a munkát közösen. A másik, hogy aztán a szimbiotikus közös munka egy jó művet eredményezett-e, azt énnekem nehéz megítélni, mert én belülről látom a munkafolyamatot, azt inkább más tudja megmondani, hogy megérte-e nekem összefogni ezekkel a szakemberekkel, művészekkel, társművészekkel, alkotótársakkal, hogy mik azok, melyek azok a művek, amelyekben jól, jó arányban jött létre ez a fúzió, hogy ezek értékesek-e, ezt majd mondja meg egy független kritikus.



És még igazából arra is kíváncsi voltam, hogy tudnak-e egyenlően létezni ezekben a művekben, alkotásokban a művészetek, vagy mondjuk tényleg az lesz, hogy irodalomközpontú zeneművészet, vagy, hogy folyamatosan kötetként emlegetik az Echoláliát vagy, hogy van, aki igazából csak a hanganyagra kíváncsi.

Valószínűleg maradnak majd sokan, akik nem fogják egységében érzékelni vagy látni. Azért elég sok olyan vonása van ennek a multimédia-műnek, ami nagyon nem irodalmi, ami első látásra nagyon nem irodalomszerű. Például ott vannak a vizuális költemények, ezek közül jó néhány van, ami inkább grafikus. Volt a tojásvers, és volt mondjuk az avantgárd felé menő vers, ránézel, és a képzőművészet kódjai kezdenek el működni. S akkor az most érdekes kérdés, hogy sikeres együttműködés volt-e? Alátemette-e a tervezőgrafika az irodalmat? Szimbiotikus? Egyenlő arányú? Valószínűleg, ahány mű, annyiféle módozatú meg arányú az együttműködés. A munka partneri, abban az értelemben, hogy, noha tőlem származik az ötlet, azért nem én dirigálom teljesen, egy bizonyos szabadságot engedek. Így aztán azt gondolom, hogy ők nem kivitelezők, hanem alkotótársak.

A szombati eseményen voltak ilyen megjegyzések a mű kapcsán, hogy „már csak arra vár, hogy elérhetővé válhasson a piacon”, vagy hogy „az otthoni könyvespolcok nagy becsben tartott példányává válhat...” Nem félsz-e attól, hogy csak egy tárgy lesz, hogy mi van akkor, ha kategorizálják: ez egy lemez, ez egy könyv?

De, félek, erre mutatnak jelek, léteznek félreolvasások, félreértések, félrelátások, de ezeket igazából nem tudom kivédeni, kicsit ápolgatni vagy egyengetni tudom az útját ilyen beszélgetésekkel, amikor megpróbálhatok szempontokat, nyelvet adni ennek a befogadásához. Most a befogadás nem mint művet befogadni, befogadás mint beengedés vagy nyitottá válás arra, hogy ilyen összművészeti dolgok, mondjuk, léteznek, szembejönnek, polcokon vannak, lemezjátszókon vannak.

És mit tudsz még tenni? Merthogy ilyenkor nem az történik igazából, hogy kevesekhez juthat el, hogy hanglemez, és összművészeti alkotás egyszerre.

Nem, már csak azért sem, mert eleve kis példányszámú, ilyen exkluzív dolog, és nincs olyan óriási érdeklődés, hogy az utánnyomást finanszíroznák. Még létezik olyan száznyolcvan darab. Tehát nem a világsiker a cél, hogy minden otthonban ott legyen, hanem, hogy, ha van háromszáz ember, aki örömmel veszi kézbe, részben vagy egészben, akkor elértem a célomat. Kevesekhez fog eljutni, igen, és még kevesebbek fogják szeretni. Biztos lesz olyan, aki majd megbánja, hogy vett. Igen, a polcon olyan csilivilinek tűnt, kinyitotta, és bazeg, semmi értelme. Összevissza beszél, sehova nem tart, elszakad, azt sem tudom, hogy hogy kell forgatni, sosem tudom, melyik az eleje, bosszantó - biztos lesz ilyen is.

És egy kicsit talán ezt is szeretném, pont azért, visszatérve, mert nagyon testi, nagyon tárgyi az irodalom befogadása. Kell hozzá hordozó anyag, kell hozzá víz, oxigén, só és cukor, ugyanis szellemi munkát így tudsz érdemben végezni. Ha szomjas vagy, nem vittél be elég cukrot, sót, akkor nem tudsz koncentrálni. És kell levegő, ha hangosan akarod befogadni, és kell fény, hogy lásd a papírt, vagy világítania kell a képernyőnek. Ez nagyon sok tárgyi feltétel. Egészséges szem kell hozzá..
.
Tervezed azt, hogy más hordozókon is elérhetővé váljon?

Ez a lényege ennek, az anyagba vetettsége. Nem tervezem elektronikus úton terjeszteni a zenét. Ez a lényege, ez az üzenete, ez a küldetése, hogy ez vinil-lemez. Nem akarjuk könnyen másolhatóvá tenni, az a lényeg, hogy egyedi példányok legyenek, és azok tárgyiak. Egyébként, egy jól gondozott, jó minőségű vinil-lemez még a fájloknál is jobb tud lenni, mert még adatrothadásnak sincs kitéve.

És mi történik akkor, hogyha mégis, ha valahogy letorrentezik, mondhatni ellopják? Mit kezdesz azzal, hogy, mondjuk, mondogatják a szövegeid, mi van, ha felírják falra, ha fénymásolják, ha befényképezik?

Akkor nagyon örülök, hogyha lefényképezik és elküldik. Tehát igen, most kicsit úgy adtam elő, mintha sérülne valami. Azért nagyon nem sérülne, de akkor ennek ez a legautentikusabb, vagy általam kívánatosnak tartott állapota, az egyik vizuális költeményt, hogy mást ne mondjak, az egyik grafikus felrakta a portfóliójába, elérhető a neten, tehát nincs nagy titkolózás, de azért ennek az auráját, és ezt az intimitását szeretném megőrizni. Azért pont ezen a szájton sincs minden nagy felbontásban kirakva, hanem éppen csak jelzésértékűen van felvillantva, történjen meg a vers a könyvben. A jó minőségű, szép tárgyfotókkal így is visszafele sült el a dolog, ugyanis volt ilyen azévtizen-rangsor, melyek voltak az előző év izgalmas dizájnalkotásai, és úgy választották be egy rangsorba, hogy nem is látták, nem is fogták kézbe, csak az interneten terjedő fotók, leírások, meg egy interjú alapján azt mondták, hogy ez az elmúlt év kiemelkedő projektje. Tehát létrejön egy jó szájt, pár jó tárgyfotó és kicsit visszafele sül el, el is telítődnek az emberek, olyan megelégedetten, igen-igen, az egy menő dolog, és akkor ennyi.

És hogyan működtek eddig ezek a bemutatók, ezek a betervezett technobulik? Most már egy ideje körúton vagy.

Hát igen, jól szokott sikerülni, az emberek mindig kevesen jönnek, kevesen érdeklődnek, de, érdekes módon, kevés, elkötelezett, és aztán jól szórakozó ember jön. Tehát úgy tűnik, hogy valami módon a mű is megválogatja a közönségét, vagy bevonz tipikusan valakiket, akik utána elégedetten távoznak a kapott benyomásokkal. Egy szűk, kis, szub-szub-szub-kultúra. A technobuli? Hát igazából most lesz az első, az sem technobuli, hanem egy audiovizuális live performansz, úgyhogy még csak ilyen hagyományos installációk, meg könyvbemutató-szerű bemutatók voltak, ez lesz az első olyan, amikor egy kicsit jobban kiengedjük a szellemet a palackból.

Azt állítod, hogy elmondtál mindent, amit a vizuális költészet kapcsán el akartál. Mi lesz tovább?

Spoilerezzek? Vélhetően nem olyan nagyon sokára, de mondjuk pár hónapnyira innen, egy felnőtteknek szóló cigány meséket tartalmazó prózakötetem fog megjelenni. Évek óta nem írok verset, mint verset, dalt igen meg van egy technoprojektünk, amihez szintén írtam verset, de így, hogy könyv, meg verseskötet, nem. Mindig olyan helyekre akarok menni, ahol még nem jártam. Tehát volt egy nagyon kortárs dizájn, most érdekel az etnográfia, és akkor pár évet azzal töltöttem. Ez egy kicsit emberarcúbb, könnyebben befogadható dolog lesz, de utána megint valami óriási nagy marhaság jön, arra már tényleg nem lesz kiadó az országban... Tehát így megyek előre, sosem akarom kétszer ugyanazt csinálni, nem érdekel. Ráadásul ez a könyv hat évig készült, egy kiadó három évig hátráltatott, mert azt mondta, kiadja, és nem adta. Tehát engem eléggé meggyötört ez a hat év, és mindjárt két éve, hogy kijött a nyomdából a könyv, a lemez az egy kicsit később érkezett, de egyszerre kerültek forgalomba, úgyhogy én már kicsit kilábaltam ebből. De egyébként visszaadják a hitemet ezek az alkalmak, meg ez a liveshow, még kap ez egy kis löketet bennem, de, hogy ennek lenne egy érvényes utóélete, vagy ez egy praxisba átmenne, hogy újracsinálni, és ezt fejleszteni, ez nem vonz. Az annyi mint vásárra vinni a bőrömet. Csak olyat érdemes csinálni, amibe belebukhatsz. Ami már bevált, azt minek?

Jó, most kétféle karrierstratégia van, mind a kettő tök érvényes, van, aki kidolgozza a saját hangját, és arra felhúz egy életművet, s vannak a másik oldalon, akik mindig új állomást keresnek, akiknek minden verseskötetük teljesen más hangon, más poétikai szemszögből szólal meg, ez két eljárásmód talán lelkialkat kérdése.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS