Az egyháznak soha nem szabadna megszűnnie a társadalmi igazságosság harcosává válni
Ivácson András Áron 2018. május 04. 12:29, utolsó frissítés: 12:37A felszabadítás teológia egy kísérlet volt latin-amerikai egyházi személyek részéről arra, hogy a kereszténységet visszairányítsák annak eredeti gyökereihez. Bodó Márta teológussal és Jitianu Liviu dogmatika szakértővel jártuk körbe a témát.
A felszabadítás teológia az egyik legérdekesebb huszadik századi teológiai irányzat. Annál is inkább, mert Latin-Amerikában egy kifejezetten problémás, külső és belső politikai konfliktustól egyaránt terhelt időszakban indult. Így nyilvánvalóan magán viseli keletkezése korának és helyéneknek a jeleit és jellemzőit. Ugyanakkor dinamikusan fejlődött, irányzatai és ágazatai jöttek létre, ma is gazdagodik és gazdagítja a teológiai gondolkodást.
Nemrégiben röppent fel a hír, hogy Óscar Romerót, a „szegények papját” szenté avatják, ugyanis Ferenc pápa jóváhagyta az erre irányuló vatikáni eljárást. Ennek kapcsán ismét figyelem központjába került a felszabadítás teológia, hiszen Romero egyik ismert képviselője volt a mozgalomnak, akit az akkori katonai junta az oltárnál, misézés közben végeztetett ki.
A felszabadítás teológia látszólag két egymásnak ellentmondó, sőt, egymást kizáró jelenség – a marxizmus és a kereszténység – ötvözete. De lehet a mellett érvelni, hogy több köze van egymáshoz a keresztény teológia bizonyos elemeinek és a marxizmusnak, mint azt elsőre akár a keresztények, akár a marxisták gondolnák. Pedig a híres marxi tétel, hogy „nem tudják, de cselekszik”, egyértelmű bibliai utalás akkor is, ha ettől sem Marx és sem a marxizmus nem lesz keresztény, sem a mainstream kereszténység nem válik marxistává. Bodó Márta teológussal, a Keresztény Szó szerkesztőjével, valamint Jitianu Liviu egyetemi tanárral, dogmatika szakértővel beszélgettünk a felszabadítás teológiáról és a hozzá kapcsolódó jelenségekről.
Fontos tisztázni, hogy egyes számban nincs olyan, hogy a felszabadítás teológia. Csak felszabadítás teológiákról beszélhetünk, ugyanis nem egy teológia és végképp nem egy egységes mozgalomról van szó. Mint Bodó fogalmaz: „Egyfajta gyakorlati teológia, a teológia megvalósulási formáit jelenti. Úgy is mondják, hogy kontextuális teológia. Nem kíván egy új teológia lenni, hanem inkább a teológiai gyakorlat egy új módszere.” A mozgalom a hatvanas évek elején jött létre és a második vatikáni zsinat körüli megújulási elgondolásokhoz kötődik.
Jitianu felhívja a figyelmet arra, hogy a felszabadítás teológiák alapvető motivációja egy olyan teológia szükségessége, amely szociálisan érzékeny és elsődleges célja a szegények, a kitaszítottak, az elnyomottak hangja lenni. Az egyik legfontosabb jellemzője ennek a teológiának, hogy nem elméleti kritikát, hanem konkrét társadalomkritikát fogalmazott meg a latin-amerikai diktatórikus rendszerekkel szemben, olyan alapfogalmak mentén, mint például a társadalmi igazságosság. Kezdetekben az egyház szociális tanítására hivatkoztak az irányzat megalapítói, különösen az egyház XIX. századi tanaira. Az egyház ekkor fogalmazta meg a szolidaritás- és az emberi méltóság alapelvét, amelyek máig a legfontosabbnak tekinthetőek.
A Második Vatikáni Zsinat ideje alatt negyven püspök a zsinat irányával összhangban egy „katakomba paktum”-nak nevezett egyezséget kötött. Ez arra vonatkozott – tisztázza Bodó –, hogy határozottan felvállalják a szegények, a peremre szorultak felé való nyitást, és azt az elvet, hogy le kell szállni a magas méltóságokból, levetkőzni a triumfalista egyház képét, sokkal közelebb kerülni az egyszerű emberekhez. Hiszen tulajdonképpen ők azok, akikhez az örömhírt el kell vinni, akik Isten népének a többségét alkotják. „A paktumot terjesztették a püspöktársaik körében, és arra próbáltak minél több méltóságot rávenni, hogy a hierarchia legfelsőbb szintjeiről ez a példamutatást sugározzák.”
Az irányzat alapvetően három témát fog át – világít rá Jitianu – elsősorban a szociális igazságosság elvére támaszkodik, másodsorban pedig egy sajátos értelemben ökoteológia: „A teremtésnek, a teremtett világnak a megőrzése, a meglévő természeti javak megfelelő kezelése is nagy szerepet kap. Végül, harmadrészt, az emberi alapjogok melletti elköteleződés jellemzi.” a Latin-Amerikában létrejött irányzat ennek megfelelően egyfajta társadalmi korrekciót kíván megvalósítani.
Ebből kifolyólag a mozgalom résztvevői azt vallották, hogy túl kell lépni a klérus egyházon belüli életformáján és aktívan részt kell venni a társadalom jobbá tételében. A második vatikáni zsinat a nagy kitétele szerint az egyháznak a társadalom egészét érintenie kell, és ezért az egyháznak mégiscsak kell valamiféle politikai elköteleződés, ami azonban nem politizálást jelent, hanem a közjó valamiféle szolgálatát. A felszabadítás teológia ezen az irányvonalon próbál haladni.
A mozgalom Latin-Amerikában indul, az ott tapasztalható társadalmi és politikai konfliktusok által keresztül-kasul szőtt államokban. A válságot megpróbálták észak-amerikai kölcsönökkel ellensúlyozni, ami egy még nagyobb társadalmi tagozódást és szembenállást hozott létre. A dél-amerikai egyház teljesen más beállítottságú, más hagyományokkal rendelkező, más hozzáállású egyház, mint az európai. Magyarok számára még nehezebb elmagyarázni, ezt a másságot – véli Bodó Márta. „Magyarországon a katolikus egyház többnyire az uralkodó osztályhoz kötődött, Erdélyben a katolikusok nem voltak annyira kiemelt, privilegizált helyzetben, talán ezért is érthetjük mi, erdélyiek, egy kicsit jobban a felszabadítás teológiát és Ferenc pápát.”
A mozgalom kiindulópontja, magyarázza Jitianu, az 1959-es kubai forradalom. „ A mozgalom alapját az akkori latin-amerikai úgynevezett bázisközösségek alkották. Ezek a bázisközösségek olyan katolikus csoportosulások voltak, amelyek megpróbáltak az egyházi katekézis mellett az embereknek, különösen a nincsteleneknek segíteni. Ez a bázisközösség mozgalom voltaképp földnélküli, nincstelen, többségében analfabéta nyomortelepeken élő parasztokat, az úgynevezett campesino-kat megérinteni és felemelni.” Ez a mozgalom pedig egész Latin-Amerikát átszeli, 1963-ra már megjelenik Brazíliában is, ahol a katonai diktatúra következtében egyre inkább egyfajta koszos háborúról lehet beszélni. Ennek következtében viszont rengeteg lázadás, forradalom indul el Argentínában, Peruban, Chilében majd később Nicaraguában is.
A katolikus egyház bázisa Dél-Amerikában nagyon erős, jelentős befolyással bír, nagyon komoly népi vallásosságra épül rá. A kialakult erős társadalmi egyenlőtlenségek felvetették a papság körében is a kérdést, hogy hová is kellene állni, mi a teendő – „már egy egyszerű prédikáció megszerkesztése kapcsán is felmerült a kérdés: én papként miről is beszélek? Ez fogalmazódik meg aztán a felszabadítás teológia fő atyjának, Gustavo Gutierreznek a kérdésében, hogy hogyan is lehet ezeknek az embereknek az örömhírt hirdetni? Valami elvont, túlvilági dologról beszélni, és annak nevében arra biztatni, hogy szótlanul tűrjenek, a nap mint nap a legnagyobb nyomorúságban tengődőknek úgy hat, mint egy arculcsapás .”
A Dél-Amerikai Püspöki Kar (CELAM, Consejo Episcopal Latinoamericano) egyik első gyűlése 1968-ban épp ezekkel a társadalmi kérdésekkel kezdett el foglalkozni a kolumbiai Medellín-ben. Ekkor vetették fel azt a kérdést, hogy hogy lehet úgy élni az egyházi életet, hogy ne foglalnának állást ezekkel a súlyos problémákkal kapcsolatban. „Természetesen voltak ellenzők, de alapvetően a Medellíni Határozatokba bekerült a szolidaritás a nyomorgókkal, a szegényekkel, a többséggel. Innen kezdve lehet a felszabadítás teológiai gondolatok megfogalmazásáról beszélni.” Maga a „felszabadítás teológia” fogalma Gutierreztől származik, ám a mozgalom célkitűzését, amely angolul úgy hangzik, hogy preferential option for the poor, az akkori jezsuita generális, Pedro Arrupe használta először.
„Ezen a találkozón – mondja Jitianu – megpróbálják a felszabadítás teológiának az irányvonalát körvonalazni, amely egy olyan reformelköteleződés, amely a harmadik világ felemelésén próbál segíteni. Nagyon fontos kiegészítés, hogy elutasítják az erőszakos megnyilvánulásokat ebben a kérdéskörben.” Ekkor születik meg ez a teológia és nagyon sok teológus, sőt, gyakorló pap kötelezi el magát mellette, és kiállnak a legszegényebbekért. Főként Gustavo Gutierrez, aki ennek az egész gondolkodásmódnak az elindítója lesz, majd Bolíviában Hugo Assmann, Brazíliában Leonardo Boff, aki később ott is hagyja papi hivatását. Alapvetően úgy lehetne megfogalmazni a hozzáállásukat, véli Jitianu, hogy „elköteleződés a szegények mellett az Evangélium kultúrájában”, éspedig úgy, hogy megpróbálnak a szegények melletti elköteleződésnek a szentírásban alapokat, gyökereket találni. „Ebből kiindulva egy új világot, egy új világrendet képzelnek el, amely nem a Nagyok világrendje, hanem egy olyan világ, amelyben az emberek békében élnek egymás mellett és mindenki méltósággal kaphatja meg az életéhez számára szükséges feltételeket.” – magyarázza Jitianu.
Vatikán nem problémamentesen viszonyult a mozgalomhoz. Kezdetben még maga Romero sem volt a híve, ő egy visszafogott, elmélkedő, konzervatív felfogású pap volt. Amikor azonban Rutilio Grande nevű barátját a rezsim emberei meggyilkolták, akkor Romero is radikalizálódott, teljes mértékben felzárkózott a felszabadítás teológiai mozgalom mellé. Grande maga is nagyon merész dolgokat prédikált, de Romeró még nála is nyersebben fogalmazott: „Ha valaki keresztény életet él, tegyük fel, hogy egészen tisztességesen, de közben nem panaszolja fel az igazságtalanságot, ha nem hirdeti bátran Isten országát, ha nem utasítja el az emberek bűnét, csak azért, hogy megnyerje bizonyos körök kegyeit, akkor nem teljesíti a kötelességét, bűnt követ el, elárulja küldetését. Az egyháznak nem szabad szótlanul néznie az igazságtalan gazdasági rendszert, az igazságtalan politikai és szociális struktúrát. Ha hallgatna, cinkosa lenne annak, aki beteges és bűnös konformizmusban tengeti az életét, vagy annak, aki kihasználja a nép tompaságát, hogy gazdasági és politikai előnyökre tegyen szert, marginalizálva az emberek túlnyomó többségét.”
Jitianu szerint azért alakult ki egy alapvető és éles konfliktus a felszabadítás teológiák és a Vatikán, valamint általában a nagy történelmi egyházak között, mert amit képviselnek, azaz a társadalmi megújulás, elvárás az egyház politikai elköteleződéséről, egy olyan a politikai modellt rajzol ki, amely leginkább a szocializmusnak felel meg. Ha megvizsgáljuk a teológiai irányzatok gyökereinek a nagy rendszer-elgondolóit, akkor sokszor szocialista gondolkodókra találunk utalást: „Például Polányi Károlyra, aki nagyon tipikus hivatkozási alap. Mellé sorakoznak fel először teológusok, majd egyre több püspök, olyanok is, akik később világhírre tettek szert, mint például Hélder Pessoa Camara vagy Oscár Romero, illetve Ernesto Cardenal, aki politikai karriert is vállal, de Fernando Lugo is, aki idővel Paraguayban országelnökké is lesz.”
A felszabadítás teológiának, mint mozgalomnak, az egyik erőssége, hogy jeles politikai gondolkodók is felsorakoznak mellé, ha nem is aktív tagként, de legalább támogatóként. Átkerül Európába is, hiszen számos felszabadítás teológus Európában tanul, tanít. Olyanokra lehet gondolni, mint Jürgen Moltmann, Johann-Baptist Metz, akik teológiai munkássága nem csak Európára, de az egész világra hatást gyakorolt. „Ám miután a mozgalomnak lett egy ilyen szocialista, marxista beütése, az egyházi hivatal messzemenően elzárkózott tőle, hiszen a kezdettől fogva szembenállást tanúsított ezzel az iránnyal szemben. Elsősorban azért, mert úgy látták, hogy a vallás átkerül egy teljesen funkcionális szerepkörbe, féltek az egyház politikai célokra való felhasználásától. Az egyház politikai elköteleződése azonban fontos, ami ismétlem, nem pártelköteleződést jelent, hanem a közjóért való hangsúlyos szerepvállalást, vagy hogy Johann Baptist Metz szavaival fogalmazzak: az egyháznak soha nem szabadna megszűnnie a társadalmi igazságosság harcosává válni.” – hangsúlyozza Jitianu.
Nem meglepő, hogy az ilyen szellemiségű prédikációk után többeket, például Grandét, később magát Romerót is a rezsim meggyilkoltatta. Adott ponton az utóbbinak, hisz érsek volt, védelmet ajánlottak, azonban ő elutasította mondván, hogy ez is csupán egy privilégium lenne, olyasmi, ami őt a védtelen átlagemberek fölé emelné. Közben pedig teljesen tudatában volt annak, hogy nyilvánosan kifejtett nézeteivel és egész életformájával saját halálos ítéletét írja alá. Nagy hatással volt azonban rá fiatalkori barátja, Grande, aki azt prédikálta: „Annak a papnak és annak az egyszerű kereszténynek, aki Jézus üzenetének egyszerű és világos irányelvei szerint váltja tettekre a hitét, a jézusi üzenethez hűen két pólushoz igazodva kell élnie: az egyiket Isten kinyilatkoztatott igéje alkotja, a másikat a nép, a valóságos nép, az út szélére szorított nagy többség, a rabszolgasorsba és kulturális szempontból marginális helyzetbe kényszerülők.” – jegyzi meg Bodó.
Ezekben a kijelentésekben valóban nincs különösebb teológiai újítás, azonban az egyház irányelveihez képest meredek társadalmi érzékenységről van szó, amely már-már forradalmi felforgató szándékkal áll szembe fennálló rendszerekkel. A katolikus egyház, világegyház lévén, alapértelmezés szerint az egységet jelenti a többféleségben. Európa azonban eltérő történelme, társadalmi szerkezete miatt teljesen más dolgokat élt meg, ezért eltérő a nézőpontja arról, amit a dél-amerikai valóság kényszerített rá az ottani papokra, egyházi közösségekre. A Vatikán kezdetben inkább a tévedésekre koncentrált, és elítélte a felszabadítás teológiát, annak képviselőit és megnyilatkozási formáit, amelyek túlságosan eltérni látszottak a katolikus fővonaltól, nem tolerálta az átvett marxista eszméket, és elítélte azokat, akik fegyvert fogtak vagy ezt nem ítélték el, illetve a politikai tisztségek vállalását (ez ugyanis nem egyeztethető össze a papi szolgálattal). A Joseph Ratzingert leváltó Müller bíboros személyesen tapasztalta a helyszínen a valóságot, elutazott ugyanis Peruba és szembesült az ottani helyzettel, aminek hatására nagy erőfeszítéseket tett, hogy Vatikán a dél-amerikai papság és egyház segítségére legyen.
Annak ellenére, hogy a szegényekért való kiállás alapvetően az egyház lényegéhez tartozik, a hivatalos egyházi álláspont mégis az volt, hogy a felszabadítás teológiák hiteltelenné tették az egyházak ilyen próbálkozásait. II. János Pál elzárkózott ettől a mozgalomtól, ami részben egy életrajzi ténnyel is magyarázható, véli Jitianu, ugyanis ő lengyel származású és megtapasztalta a kommunistának mondott rendszerek aljasságát. Ezért anti-kommunista beállítottságú lett, aki úgy látta, hogy ez a teológiai mozgalom erősen kommunizmus ízű. Már ekkor munkatársa volt neki Joseph Ratzinger, aki a felszabadítás teológusokkal szintén szemben állt: „Ennek egyik következménye, hogy többeket eltiltanak az egyházi tanítástól, akikről tudták, hogy ennek a mozgalomnak támogatói, illetve a papokat és püspököket áthelyezik más, a mozgalmat nem szimpatizáló egyházi környezetbe.”
Azonban idővel a felszabadítás teológián belül is kialakultak olyan csoportok, amelyek több-kevesebb sikerrel lemondtak az aktív politikai elköteleződéstől. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnt a mozgalom militáns jellege, hiszen számos papról tudunk, akik a szó legradikálisabb értelmében akár fegyveres harcban is részt vettek a diktatórikus államrendszerekkel szemben. „Azok az irányzatok, amelyek leválnak és megpróbálnak egy erőszakmentes úton járni, nagyon szimpatikusak viszont Ferenc pápának, hiszen ő maga is része volt a mozgalomnak, tehát belülről ismeri azokat a problémákat, amelyek ehhez az útkereséshez tartoznak. A 2007-es Aparecidaban megrendezett Latin-Amerikai Püspökkari Konferencia során, amely egy hatalmas esemény volt, megfogalmazták azokat az irányelveket, amelyek sajátjai: ezek alapvetően szociálreform-törekvések, de megmaradnak mindenképpen az egyházias keretben.” teszi hozzá Jitianu.
1971-ben, avatikáni zsinat után rendezett második püspöki szinódus foglalkozott az „igazságosság a világban” témával. A püspöki karok ekkor készítettek előzetes munkaterveket és a perui püspöki kar benyújtott egy olyan tervezetet, amely szerint a szociális elköteleződés a teológia fontos pontja, foglalkozási iránya kell legyen. Ez problémamentesen bekerült a ’71-es szinódus dokumentációjába. „II. János Pál pápának voltak fenntartásai, a háttere, a tapasztalata miatt a mozgalom marxista gyökereivel kapcsolatban. Nem ítélte el egyértelműen, de ő inkább az egyén felől közelítette meg a kérdést, szerinte az egyén szabadságát és elkötelezettségét kell segíteni, felépíteni, hiszen egyének alkotják a társadalmat, így ha az egyének megváltoznak, megváltozik a társadalom is.” – tisztázza Bodó.
Ezen mozgalmakról a hivatalos egyház első nagyobb hangvételű megszólalása 1984-ben volt – részletezi Jitianu – amikor megpróbált bizonyos instrukciókat adni egy eligazító dokumentumban. Ugyanakkor megkísérelte feltárni a felszabadítás teológia alapvető pontjait, irányzatait, irányelveit és azokat megpróbálta egyházdogmatikai szempontból helyes mederbe terelni. Egy következő nyilatkozat 1985-ből megpróbálta a felszabadítás teológiák mentén kialakult egyházképet korrigálni, mindamellett, hogy továbbra is szemben állt a militáns egyházi mozgalmakkal. 1986-ban egy újabb dokumentum következik, amely a lelkiismereti szabadságot helyezi előtérbe és minden elköteleződőnek a „szabad lelkiismeretére” próbál hatást gyakorolni. Az utolsó dokumentumot 2015-ben adják ki, amely Benedek pápa nyilatkozatát tartalmazza erről a kérdésről. Kifejezetten a felszabadítás teológiáról beszél és úgy látja, mint egyfajta teológiai elferdülést, ami a keresztény igazságok funkcionális eszközjellegére fektetné a hangsúlyt és ezért magukat az igazságokat másodlagos helyre utasítaná.
A felszabadítás teológiák megközelítése az, hogy az egyén szabadsága egy belső szabadság, amit egyébként sem lehet elvenni, azonban az egyén egy társadalmi rendben él, és ez a társadalmi rend önmagában alkothat bűnös struktúrát, és egy bűnös struktúrában az egyén sem tud tiszta, érintetlen, bűntelen vagy akár szabad lenni. „Egyfajta filozófiai alap állásbéli különbség miatt nem érti meg egymást a felszabadítás teológia és a Vatikán. II. János Pál pápa szerint Isten országát nem lehet egy földi országként értelmezni. Ezzel szemben Dél-Amerikában voltak olyan papok, akik konkrét politikai szerepet vállaltak, miniszterként, például Nicaraguában – ez az egyház álláspontja szerint nem összeegyeztethető a papi mivoltukkal, a pap az egész közösséget szolgálja, nem lehet egy párt képviselője, nem vehet részt a napi politizálásban.”
A vitáról 1974-ben a Nemzetközi Teológiai Bizottság is állást foglalt. 1977-ben különböző megfontolások alapján kifogásokat fogalmaztak meg a felszabadítás teológiákkal szemben. Két dokumentum született később a katolikus egyház teológiai tanításának tisztaságát felügyelő Hittani Kongregáció kiadásában, két instrukció, az első 1984-ben, a második 1986-ban. „Végül is időben nem nagy a kettő között a különbség, de a kettő szemlélete jelentősen eltér. Az első idején II. János Pál volt a pápa, a Hittani Kongregáció vezetője Joseph Ratzinger volt, a későbbi XVI. Benedek pápa. Így mindkét dokumentum ezért Ratzinger nevéhez kötődik.
Bodó szerint a második, az 1986-os instrukció pozitívabban beszél a felszabadítás teológiákról, míg az első főleg kritikát fogalmazott meg. A második kifejti, voltaképp mi mindent jelent a keresztény szabadság. Azzal azonban ez sem ért egyet, hogy nyílt politikai szerepvállalásba keveredjen az egyház, még kevésbé toleráns az erőszakos cselekedetekkel. „Sokat változtatott a helyzeten, hogy Ferenc pápa Argentínából származik, tehát tudja, hogy mindez honnan ered és pontosan miről szól, így teljesen más szempontból látja a felszabadítás teológiákat. Noha nem volt harcos felszabadítás teológus, érsekként Buenos Airesben egész életmódjával ezt a szellemiséget valósította meg.” Európa ezt nem egészen érti, úgy tűnik, magyar vonatkozásban még kevésbé érthető, hangsúlyozza ismét Bodó.
A felszabadítás teológiák erős hatással voltak a feminista teológiákra, ugyanis erőteljes társadalmi szerepet vállalnak, nem csak elméleti teológiát képviselnek. Az elnyomottak felszabadítása egyértelműen kapcsolódott a nőknek az elnyomott vagy peremre szorított, elhallgattatott helyzetből való felszabadításával. „A felszabadítás teológiáknak nagy hatása volt a női vagy feminista teológiára. Alapvetően abból az igényből alakult ez a mozgalom, hogy gondolkodó nők felfedezték, a társadalmi és egyházi elrendezés nincs igazán jól. Különböző bibliai és Biblián kívüli okokra hivatkozva tartják őket távol az egyházi szolgálattevéstől.”
Ez a jelenség egyaránt megtalálható a katolikus, protestáns és ortodox felekezetekben, noha az utóbbiban alig érezhető a hatása. Érthető módon inkább Amerikában és a Nyugaton öltött erőteljesebb formát. Bodó szerint „bosszantó, hogy nem lehet magyar embereknek elmagyarázni, miért problematikusak az Istenre vonatkozó megnevezések, vagy hogy a Bibliát miért kellett újrafordítani úgymond ’helyes’ nyelvhasználattal. A magyarban a nemek nyelvtani megkülönböztetése nem létezik, „ő” az lehet férfi vagy nő, míg az indoeurópai nyelvekben a névmás szintjén is jelen van a nemi különbség. Egy adott ponton a gondolkodó nőt elkezdte zavarni, hogy Isten mindig hímnemben szerepel, holott a teológiai tanítás szerint Isten nem ember, meghaladja az emberi fogalmakat és korlátokat. Nem csak Isten, hanem nagyon sok lényeges transzcendens és vallási elem megnevezése a nyelvtani hímnemmel párosult.”
Ez a magyarban nem jelenik meg, nem merül fel problémaként, ezért nem érthetik, nem érzik át az indoeurópai nyelveket beszélők problémáját, és a nyelvi szinten megjelenő igazságosság, kiegyensúlyozottság kérdését sem. Hiszen a nyelvben a gondolatokon keresztül a mentalitást is tükrözi, megjeleníti. „A feminista kritika éppen a Biblia értelmezésénél kezdődött, hiszen minden szöveg egy kontextus ismeretében értelmezendő. A Biblia kontextusa egy jóval korábbi világ képét őrzi, de amikor azt ma magyarázzuk, nem tehetjük ezt a mai kontextus, a mai emberek, a mai világ figyelembe vétele nélkül. Valamint nagyon fontos a helyes értelmezéshez a szöveg szándékát megkülönböztetni a korhoz kötött kifejezési módoktól. Például az ember teremtésének kétféle történetét rögzíti a Biblia, az egyikben Ádámnak segítőtársként teremti Isten Évát, az oldalborda szimbólum itt azt hivatott kifejezni, hogy Éva Ádámhoz hasonló, vele egyenlő, nem alá-fölérendeltségi viszonyról van szó. A másik történetben pedig már eleve az szerepel, hogy az Úr megteremtette az embert, férfiként és nőként. Itt még időbeli eltérés sincs a két nem teremtésében. Érdekes, hogy mégis az első történetet ismételgeti mindenki, a másodikat nem is ismerik, és minden magyarázat az elsőre épül, de annak sem a szándéka szerinti értelmezésben, hanem egy torz és félreértelmezett formában.”
Egyértelmű, hogy van találkozási pont a feminista és a felszabadítás teológiák között. Igazságtalanságról, rendszerekbe belekódolt igazságtalan bánásmódról, peremre szorítottakról van szó mindkét mozgalom esetében. Akárcsak a felszabadítás teológiák, a feminista teológiák is többfélék, hiszen többféle irányzatuk alakult ki, korántsem egységesen közelítenek meg teológiai, társadalmi kérdéseket.
A feminista felszabadítás teológiák egyik irányzatának három fontos alakja Rosemary Radford-Ruether, Elisabeth Schüssler-Fiorenza és Letty Russell. Radford-Ruether „ökofeminizmussal is foglalkozik, a feminista felszabadítás teológia vonalán célja, hogy elősegítse a nők emberszámba vevését vallásos, egyházi közegben is. Hiszen különböző szinteken elfogadják ugyan a jelenlétüket, de a teológiai gondolkodásban ez nem jeleníti meg a női szempont, a női látásmód, a női élettapasztalat kifejezését, női történetek meglétét a teológiában”. Schüssler-Fiorenza bánsági német, a férje olasz származású, Amerikában él, „biblikus teológiával foglalkozik, nagyon izgalmas, a Bibliát jó értelemben véve dekonstruáló elemzéseket írt. Azt képviseli, hogy a feminizmus nem csupán elméleti világnézet, hanem arról szól, hogy a nőket konkrétan fel kell szabadítani mind a társadalmi, mind a vallási elnyomás, háttérbe szorítás alól.” Russel „a felszabadítás teológiák és a nők felszabadításának a gyakorlatáról ír, szerinte paradigmaváltásra van szükség, azaz elnyomás piramisát le kell bontani, helyette egy együttműködésen alapuló, arra építő kapcsolatrendszert felépíteni akár a vallásos közösségekben, akár az egyházi hierarchián belül is.”
Jitianu felhívja a figyelmet, hogy az egyháznak már számos enciklikája létezett, különösen a 19. századtól kezdődően, amelyek messzemenően elítélték a különböző társadalmi, politikai ideológiákat és különösen az egyház ezekben való részvételét – ez természetesen nem zárja ki a tagjainak ezekben való részvételét, aktivitását. Később a különböző társadalmat érintő enciklikáiban elítéli a kapitalizmust is, mint piacgazdasági irányzatot és a hozzá tartozó nyerészkedésen alapuló politikát is. Ebből adódik a kérdés, hogy miként egyeztethető össze a teológia és a papi tevékenység, mint életmód, mint szolgálat.
Jitianu szerint azonban a teológia önmagában sem csupán elméleti tudomány: „Ugyan van a teológiának ez a féle-fajta nyomvonala is, amikor megpróbáljuk a hit és az értelem párosán belül tudományként feltálalni, ezért a teológián belül is tudományos módszert alkalmazunk, de a teológia alapvetően gyakorlat. Tehát a teológia egy megélt, a hit bázisán álló embernek a cselekvő magatartásformája. Ezért a teológiának a három alapelve mindig az volt, hogy a liturgia az már a szentségi történés, a szentségek kiszolgáltatása, közösségen belüli megélése és felmutatása. A másik elve a mártíria, a hitnek a megvallása, egy gyakorlati eszköz, a hitnek a hiteles felvezetése a megélt életben. A harmadik pontja a diakónia, a szeretettevékenység, ami az egyházon keresztül megnyilvánulhat.”
Az, hogy az egyház apolitikus álláspontot vesz fel a politikai történésekkel szemben egy sajátos jelenség, ami annak köszönhető, hogy Közép-Kelet-Európában a szekularizáció korszakától kezdődően eléggé egyértelművé vált az egyház és az államrendszerek viszonya: „Vagy egyházellenes államrendszerekről beszélhetünk, amelyek tiltják az egyház szabad tevékenységeit, vagy egyszerűen a vallásszabadságot. Vannak olyan államformák, ahol az biztosított a szabad vallásgyakorlás, az egyház viszont nem vallja magát a politikai értékek elkötelezettjének – ez az általános helyzet a nyugat-európai államokban. Végül vannak olyan államformák, ahol az állam beszorítja az egyházat a vallási konkurencia piacára. Közép-kelet Európában a különböző kommunistának mondott államok tevékenysége miatt a vallás és az egyház tevékenysége visszaszorul egy nagyon belterjes kis térbe. Ezért azt gondolom, hogy az a fajta korrektúra, amit a felszabadítás teológiák sugalltak, az egyháznak egy nagyon-nagyon megfontolandó opció lehet, hiszen az egyház küldetése nem csak szakrális küldetés, hiszen feladata az emberiség egészét megszólítani.”
Ez tükröződik akkor, amikor az egyház nyilatkozataiban megnevesítődve megszólal: az emberiség nagy családja, az emberiség jövője, a Föld mint az egész emberiség otthona és így tovább. Jitianu szerint éppen ezért mondható, hogy igenis az egyháznak van egy nagyon erős politikai vetülete és az a fajta hitgyakorlat nem csak egy egyházi belső tevékenység, hanem van politikai, szociális és társadalmi kifutása is, s ez az egyháznak a lényegéhez tartozik. Pontosan van a felszabadítás teológiáknak igencsak erős kötődése, sőt, összeütközése konkrét geopolitikai érdekekkel. Latin-Amerikában ez egyértelmű volt, mert az ottani nagy földbirtokosok közül szinte az összes keresztény, katolikus: „Ezek az oligarchák, ezek a hatalmas urak, soha nem nézték jó szemmel a felszabadítás teológiákat és minden követ megmozgattak egészen a legmagasabb egyházi fórumokig, hogy ez a mozgalom ne kapjon egyházi jóváhagyást. Pontosan azért, mert volt egy erős politikai vetülete, hiszen a felszabadítás teológiák a latin-amerikai diktatúrákat ellenséges rendszerekként látták, egy nagyon-nagyon erősen hierarchizált társadalmi struktúrával.”
Ennek azonban van egy az Amerikai Egyesült Államok felé mutató vonatkozása is, hiszen „az Egyesült Államok számos esetben támogatott olyan katonai rezsimeket, amelyek ezeket a mozgalmakat elnyomták a lakossággal együtt. Egy ilyen rezsimnek lett az áldozata Romero is, akit misézés közben lelövetnek, mert erős politikai üzenete és tétje van a prédikációinak. A felszabadítás teológiák az egyházon belül és kívül a politika terén roppant érzékeny kérdéseket feszegetett, így teljesen érthető, hogy ennyi politikai összeütközés kereszttüzében találták magukat. Ezen a nézeten szintén nem segített az, hogy számos csoport a mozgalmon belül radikalizálódott, sőt, sok esetben kifejezetten militánssá vált. Leváltak az egyház egészéről és szó szerint forradalmi mozgalmakká szerveződtek.”
Címlap fotó: Oscar Romeró egy rögtönzött stúdióból prédikál. Forrás: CNS, Octavio Duran.