Romániát nem a statisztikák, hanem az irodalom képes igazán bemutatni
Kérdezett:Kulcsár Árpád 2018. május 25. 13:39, utolsó frissítés: 2018. május 28. 11:06Dan Lungu prózája a romániai valóságból táplálkozik, nem csoda, hiszen a szerzőnek szociológiai végzettsége, újabban pedig politikai karrierje is segíthet ebben. Interjú.
Dan Lungu a kortárs román irodalom egyik legsikeresebb, külföldön is elismert szerzője. Könyvei számos nyelvre lettek lefordítva, legújabban például a Noran Libro Kiadó gondozásában az ünnepi könyvhétre jelent meg A kislány, aki Istent játszott című regénye.
Témái között ott vannak a diktatúra “biztonságára” nosztalgiázva gondolók, a város peremére szorult volt gyári munkások, akik felett eljár az idő, a szektákba menekülő értelmiségiek, és a vendégmunka miatt kettészakadt családok is. Az új fordítás kapcsán beszélgettünk vele.
Ön az egyik leggyakrabban fordított romániai író, mit gondol, mi az oka, hogy ekkora a külföldi sikere, és hogyan látja a romániai írók helyzetét ilyen téren?
- Nehéz erre a kérdésre válaszolni, de az jut eszembe, hogy azok a könyvek, amelyek külföldön is sikeresek lettek, itthon is azok voltak, valamiképpen pedig könnyen olvashatóak más helyeken is, vagy a témáik, az atmoszférájuk vagy a humoruk miatt. Tehát a lokális kontextualizáció mellett olyan üzeneteket tudtak megfogalmazni, amelyeknek máshol is relevanciája van. Van egy másik fontos aspektus is, mégpedig a Román Kulturális Intézet, amely Horia-Roman Patapievici vezetése alatt éveken keresztül nagy sikerrel dolgozott a román írók külföldi népszerűsítésén. Mert lehetsz te bármilyen sikeres a hazádban, ha nincs egy ilyen intézmény, amely kifele közvetítsen, akkor nagyon nehéz helyzetben van egy hazai író.
És hogyan látja a romániai írók helyzetét ilyen téren?
- Nem vagyunk teljesen kezdők, mert hát azokon a nagy íróinkon kívül, akik nem csak románul írtak, mint Ionesco, vagy Tzara, a román szerzőknek van egy ismertségi köre, értem itt ez alatt főleg az egyetemi szférát. Azonban nincs egy nagyon jelentős jelenlétünk sem Franciaországban, sem Németországban, sem bármilyen jelentős piacon. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének ma is nagyon jó íróink. De ismét a rendszerben lehet látni a problémát, szerintem ugyanis a hazai írók marketingje következetes kellene legyen, és hosszú időn, akár 40-50 éven keresztül. Mert Patapievici hét éve nem elég - kiépíthet persze egy ösvényt, de egy folyamatosan járható utat nem. Vannak eredmények, csak egyelőre nem annyira jelentősek, mint ez lehetne az íróink színvonalából adódóan.
Az ön regényeit, azt hiszem, másként olvassák itthon és külföldön, számunkra hiperrealista lehet, a mindennapjaink kinagyítása, Nyugaton meg valószínűleg egzotikus ez a világ, ami a prózájában megjelenik. Ezt ön is így látja? Írás közben gondol a külföldiek perspektívájára is?
- Amikor írok, egyáltalán nem gondolok az olvasókra, azt hiszem megbénítana, hogyha gondolnom kellene a lehetséges interpretációkra is, vagy legalábbis elvenné a fókuszt magáról az alkotás művelésről. Főleg úgy, hogy a motivációim erősek, és máshonnan jönnek: vagy szentimentális, technikai, esztétikai forrásokból táplálkozik, és erősen rajtuk van a fókusz: például, hogyan épül technikailag egy szöveg, hogy fogalmazódik meg minél erőteljesebben egy szövegrész stb.
Gondolom minden szerző a maga módján dolgozik, nekem nagyon fontos, hogy a munka közben azzal foglalkozzak, ami részleteiben finomítja a szöveget. Az alkotásnak van a munka és a technikai része, hogyan vezetsz be egy új fogalmat, hogyan hozol létre valamivel szemben egy újfajta érzékenységet. Annak ellenére, hogy a könyveim kereskedelmi forgalomba kerülnek, nem találgatom, hogy ezek hogyan lesznek olvasottak, meg aztán nem hiszem, hogy attól, mert valaki eldönti, hogy olvasott könyvet akar írni, ezt megvalósíthatja pusztán technikai manőverekkel, nincs erre recept. A sikeres szerzőket, azt hiszem, a tehetség teszi sikeressé, van egyfajta empátiájuk egy olvasócsoport felé, persze, de ez nem racionalizálódik.
Nincs ideális olvasó?
- Dehogy nincs! Én magam, az első olvasó, a cenzor. Ha magamnak megfelelek, akkor jó, ha nem, akkor vágom a szöveget. Persze örülsz, ha minél többen olvassák a könyvedet, de közben önazonosnak kell maradnod, magadnak megfelelned, az esetleges siker csak másodlagos. Volt egy 2005-as könyvem, a Baieti de gasca, amelynek elég nagy sikere volt itthon, a fiatalokat megragadta a benne használt szleng, hát lefordították németre is. Ott meg sehogyan sem hangzott jól, nem is lett sikeres. Vannak könyvek, amelyek nem mennek át, más könyvek meg igen, megtalálják a közönségüket, és elkezdenek az eredeti, általam írttól egy független életet élni.
És van olyan tapasztalata, hogy milyen érzés más nyelven olvasni a regényeit?
- Franciául és angolul igen, a norvég és török fordításoknál azért már nehezebben. Más érzés, természetesen, de számomra inkább a nyelvhez való viszonyban található meg ez a másság. Mármint gondolj csak bele, van egy nyelv, ami az anyanyelved, gyerekkorod óta ismered, lehet a legjobb fordítód is, egyszerűen nem kerülsz ugyanolyan viszonyba azokkal a kifejezésekkel, amiket románul használsz. Nincs meg ugyanaz a töltet feléjük. Egy darabig próbáltam olvasni ezeket a szövegeket, de nagyon hidegnek hatottak. Persze az ember keresi a fordítási hibát ilyenkor, de rájöhet, hogy egyszerűen egy-egy szó más-más jelentésmezőben van más nyelven. Azt mondtam egy idő után, hogy nem lehetek ebben objektív bíró, és hagyni kell a fordítókat végezni a dolgukat.
A regényeit úgy is szokták jellemezni, mint egy nagyon pontos képet a társadalom egy-egy szegmenséről. Az Egy kommunista nyanya vagyok (Sunt a babă communistă) például a Ceaşescu-éra felé nosztalgiázó emberekről ad hiteles képet, a Tyúkok a mennyben a volt gyári munkások kilátástalan napjait, a frissen magyarra fordított A kislány, aki Istent játszott pedig a vendégmunkások helyzetét, az itthon maradott gyerekek érzelmeit ragadja meg. Mennyiben segít önnek ezeknél a szövegeknél a szociológusi végzettség?
- Könnyít, bizonyos témákhoz való hozzáférésben, de hát például a sajtóból is hozzá lehet férni ugyanezekhez a témákhoz. Nem hiszem, hogy a témák gondot jelentének, azok mindig előttünk vannak, kéznél, a családban, a szomszédoknál, a sajtóban. Szociológusként van egy spektrum, de nem hiszem, hogy ez meghatározó lenne számomra, abban viszont tényleg többlet, hogy a kis és nagy szociális jelenségeket jobban megértsem. Viszont, ha ezek megfelelő művészeti transzfigurálás nélkül kerülnének a könyvbe, az nagyon kevés lenne. A könyv, az könyv, és pusztán esztétikai tétje van, minden más segítség a szövegnek mellékes.
Feladata egy hazai írónak ezeket a jelenségeket kutatni?
- Nem föltétlenül, de számomra az irodalom a jelen, a történelem, az érzelmek ismeretének formája, de ez soha nem lehet benne elsődleges szempont az esztétikai értékhez képest. Ez inkább egy lehetőség a szerzőknek, hogy az irodalom segítségével a valóságra szegeződő, nem bejáratot perspektívákat használják, hogy másképpen figyeljenek. Ez nem jelenti, hogy ne kellene ehhez különböző módokon kutatni, magam is azt tettem a Ceauşescu-nosztalgiázók felé, vagy vizsgálom például a kormányellenes tüntetők világát is, viszont ez nem elég.
Egy francia jut eszembe, aki egy multihoz jött dolgozni Bukarestbe, és beszélt egy román professzorral, aki azt mondta neki, hogy a statisztikai adatokat végig lehet böngészni ugyan az országról, de ahhoz, hogy jobban megértsd, talán az irodalmát kellene olvasnod. Akkor is az irodalom segít, ha te külföldiként üzletet akarsz nyitni, hiszen csak így értheted meg igazán azokat az embereket, akikre számítani fogsz. A jó minőségű irodalom ahhoz a tudáshoz fér hozzá, amelyhez önmagában sem a szociológia, sem a közgazdaságtan, sem a pszichológia.
Ön két évvel ezelőtt nyíltan politizálni kezdett, ugyanis szenátori tisztséget vállalt a Mentsétek meg Romániát Szövetségben (USR). Milyen megfontolás vezette erre? Mit tehet egy szenátor ott, ahol egy író vagy egy szociológus nem tud már tenni?
- Én szenátorként a kulturális törvényekre figyelek, tagja vagyok a szenátus kulturális bizottságának. Az érdekel különösen, hogy egy ember, mint én, aki intézményeken keresztül sok kulturális projektben vett részt, hogyan segíthet a jelenlegi jó kezdeményezéseknek, hogyan lehet növelni, megkönnyíteni a finanszírozásokat például. Azaz például nagyon nagy gond van a civil szervezetek forráshoz jutásával, egyre nehezebben tudnak lehívni az állami intézményekből pénzeket, és ezen változtatni kell. A civil szervezeteknek katasztrofális a helyzete Romániában, egyre nehezebben jutnak pénzhez, egyre bonyolultabb a kötelező elszámolás. Azt hiszem, az állam harcol velük, mintsem hogy segítené őket, pedig kulturális téren hatalmas nagy munkát végeznek el. Valamint abban is sürgősen változtatni kell, hogy a kulturális intézetek élére szakképzett menedzsmentet kell állítani, számukra biztosítani a folyamatos fejlődési lehetőséget.
És a végére így kíváncsi lennék, önnek, aki nemzetközileg is elismert író, mi látszik a romániai magyar irodalomból?
- Paradoxális kicsit a helyzet ilyen téren, ugyanis nekem a román írók közül az egyik legjobb kapcsolatom az erdélyi irodalmi élet szereplőivel van, voltam felolvasni Sepsiszentgyörgyön, voltam a Székelyföld folyóirat lapbemutatóján Bukarestben, sok hazai magyar szerző barátrom van, és mégis jobban ismerem a magyarországi irodalmat, mint az itteni magyart. Magyarul nem tudok, és nagyon kevés a fordítás, nagyon kevés jut el, azt hiszem itt még nagyon sok tennivalónk van.