Granny Project: ilyen volt a 20. század a holokauszttúlélő vagy titkos ügynök nagyijaink szemével
G. L. 2018. június 06. 14:01, utolsó frissítés: 2018. június 07. 14:29„Lehet, hogy 100 órát kell várni, de el fog jönni az a 2-3 percnyi varázslat, amiért már megérte.” Révész Bálint rendező mesélt a Nagyi projektről.
A TIFF magyar napjának egyik legkellemesebb meglepetése volt a Nagyi projekt (Granny Project), amelyben három egyetemista srác (Révész Bálint, Merredith Colchester és Ruben Woodin Dechamps) arra kéri a nagymamáját, hogy mesélje el a saját 20. század történetét: az egyik egykori náci szimpatizáns német család sarja, a másik korábban a brit titkosszolgálatoknak dolgozott, míg a harmadik holokauszttúlélő, magyar zsidó, aki később kommunista lett.
A dokumentumfilm abszolút pozitívuma, hogy nem egy beszélő fejes, archív képekkel teletűzdelt és a drámai pillanatban kellően hatásos zenével alátámasztott történelem-mesélést látunk, amiből azért már eleget kaptunk. Inkább megpróbáltak játékosan és kreatívan viszonyulni az eseményekhez, és az unokák szemszögéből megmutatni a történetet, az eredeti helyszíneken újrajátszani velük akár a deportálást is. A filmet hét évig forgatták és közel 200 óra nyersanyag felhasználásával készült el.
A film végig arra fókuszál, hogy az unokák miként reagálnak azokra az eseményekre, amelyekre ők már csak a történelemkönyvekből ismerhetnek, és megmutatja azt is, hogy a történelem talán közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, csak kérdezni kell és le kell ülni a nagyszülőkkel beszélgetni - ami általában, ugye, nagyon nehéz.
Ennek megfelelően a film után két határozott érzésem volt: egyrészt le kell üljek beszélgetni a nagyszüleimmel, akár olyan témákról is, hogy miként élték meg a rendszerváltást (elég testközeli), amiről én gyakorlatilag nagyon keveset tudok. Másrészt, hogy le kell üljek beszélgetni Révész Bálinttal, a Nagyi projekt rendezőjével.
Ha jól tudom, akkor a Nagyi projektet először nem is ebben a formában képzeltétek el, hanem vizsgafilmnek készült. Mit kell tudni a keletkezéséről? Honnan jött egyáltalán az ötlet?
- Amikor kitaláltuk, hogy forgatni kellene, akkor még csak nem is vizsgafilmnek készült, hanem csak úgy akartunk egy filmet. Az volt a cél, hogy mielőtt meghalnak a nagyik, hozzuk össze őket.
Már jó pár hónapja filmeztem nagyanyámat, azt a tengernyi sok sztorit, amije van, de csak privát célra, amikor kiderült, hogy a két cimborám nagyszüleinek is vagány sztorijai vannak. Akkor fogalmazódott meg, hogy akarunk egy filmet közösen.
Az első év arról szólt, hogy finanszírozókat kerestünk a közös nyaraláshoz, ahol a nagyik találkozhatnak, illetve a haverok is elkezdtek egyenként interjúzni a nagyszüleikkel, hogy behozzák a lemaradásukat. Ezek az interjúk adták végül az egésznek az alapját, az akkor összegyűjtött sztorik alapján kezdtünk el építkezni, hogy mi az, ami fontos a film szempontjából, mi az, ami csak nekik fontos, illetve mi az, ami a történetmesélés szempontjából jelentős. Ez után volt egy közös nyaralásunk, ott forgattunk először úgy közösen, hogy abból már a filmbe is bekerültek részek. Én akkor már utolsó éves voltam az egyetemen, és így egyértelművé vált, hogy ez legyen a diplomamunkám.
A fejlesztésnek az oroszlán része viszont két évvel az egyetem befejezése után történt. A diplomamunkához össze kellett rakni valamit, amihez a már kész anyagokból használtam részeket. Az egy osztott képernyős, inkább ilyen galériakoncepció szerint gyártott film volt. Azzal nyertünk is díjakat a suliban, és folytattuk tovább.
Az elkövetkezendő két évben egy-egy nagy európai körutat szerveztünk. Ezzel fejlődött a projekt úgymond magától, mert nem egy koncepció szerint építettük. Az akkor alakult ki, amikor elkezdtünk a Berlinben élő Kis Marcsi vágóval/rendezővel dolgozni, aki németül, angolul és magyarul is beszél. Akkor jött a nagy áttörés, és összeraktunk egy nyers vágatot, azokból a felvételekből, amit addig csináltunk, összesen három évnyi anyagból. Annak a vágása közben tisztult le, hogy mit is akarunk pontosan, hogy ez a film az unokákról kell szóljon, mert olyan még nem volt.
Nagyon sok témát érint a film, de ezekről már számtalan film, könyv és egyéb anyag készült, de a mi generációknak a világa hiányzik ezekből. Ott érett meg, ott tudtuk jól megfogalmazni szövegben és képben is, hogy mit szeretnénk, de rajtunk kívül senki nem hitte ezt el. Továbbra is kerestem finanszírozást és mindenhonnan azzal dobtak vissza, hogy ez egy történelmi doksi, amiből ezret csináltak már, ezért köszi a lehetőséget, de inkább nem támogatunk. Hollandiában, Franciaországban, Angliában és Németországban is visszadobták. A második vagy harmadik gerilla berlinálés akció után - ami azt jelenti, hogy megszereztük az adatbázisukat, és kiküldtünk 1500 emailt, hogy valaki segítsen már - válaszolt Kántor Laci (a film producere - szerk.). Vele adtuk be a pályázatunkat a Magyar Filmalaphoz, és ők adtak rá pénzt. Nyilván addig már beletettünk öt évnyi munkát és a saját gyártóházam, a Gallivant Film is beletett nagyon sok időt és pénzt, de az a 100 ezer euró, amit kaptunk a filmalaptól, még nagyon kellett.
Hogyan változtatta meg a nagymamádhoz fűződő viszonyodat ez a film?
- Igazából nem változtatta meg a viszonyomat vele, mert nekünk amúgy is szoros kapcsolatunk volt. Az egész ebből indult. Én azt a történettengert, amiben felnőttem, mindig is fel akartam venni, hogy legyen csak meg. Talán csak abban változott a kettőnk viszonya, hogy a film elkészültével ő megnyugodott afelől, hogy kitaláltam, mihez kezdek az életemmel.
Annyira nehéz kitalálni, hogy az ember mit szeret csinálni, és a film elkészítése olyan, mint egy nagy egyetem. Végigmentem a gyártási fázisokon, és megtanultam, hogy mit szeretek csinálni. Az mindig egyértelmű volt, hogy film, emberek és színház érdekel, de azt nem tudtam, hogy a filmkészítésben mi az én világom, mi az, amit tudok és mi az, amit szívesen csinálok. És ez elég nagy ajándék.
A történelemhez fűződő viszonyodat megváltoztatta?
- Nagyon szerettem a törit, amiatt is indult ez az egész. Ami igazán változás a történelemszemléletemben, az az általános narratíváknak a megkérdőjelezése. A film készítése alatt tanultam meg, hogy igazából a szenvedés univerzális. Az is tanulságos volt, hogy megtapasztaltam, hogy miként emlékezünk. Az ember nem is azt meséli el pontosan, ami átélt, hanem azt, amire az előző elmeséléséből emlékszik. Innentől ez az egész átalakul. Amikor első kézből tapasztalod ezt, megérted, hogy miként formálódnak át konfliktusokká vagy ellentétekké a különböző interpretációi ugyanannak a történetnek.
Azt nehéz volt elérni, hogy megnyíljon a kamera előtt? Volt időszak, ameddig megszokta, hogy egy kamerával veszed a beszélgetéseteket, és függetleníteni tudta magát?
- Volt egy ilyen időszak. Amikor az első forgatás volt és a nagyik összejöttek, annyira el voltak foglalva egymással, hogy nem nagyon vették észre, hogy mi bohóckodunk a kamerákkal. De utána két egymás utáni évben megcsináltuk a Budapest, München, Oxford utat, és akkor nagyon kiéleződött, hogy nagyon nehéz természetesen beszéltetni őket. Abban a pillanatban, amikor szemtől szemben voltak a kamerával, elkezdtek oktatni, nem önmaguk lenni. Olyankor nagyon nehéz volt ezt elfelejtetni.
Nagymamád látta a filmet?
- Persze.
És mit szólt hozzá?
- Más filmet várt. Sok mindenben azt érzi, hogy pontatlanul fogalmazott. Ettől függetlenül megértette, hogy mit is akartunk. Neki szerintem nagyon jó élmény volt ez a film, és személyes szinten ennél szebb emléket nem lehet neki állítani. Másrészt örül annak, hogy az unokája megtalálta a hivatását.
Mondták már neked, hogy inspiráltad őket ezzel a filmmel?
- Abszolút. Mindig az a legnagyobb ajándék, amikor egy vetítés után az emberek a saját nagyszüleikről kezdtek el beszélni, mert érzed, hogy valamit változtatott bennünk a film, valamilyen más nézőpontot kaptak, és ez nagy ajándék ilyenkor. Van az a típusú ember, aki azt mondja, hogy basszus, már meghaltak a nagyszüleim, de jó lett volna beszélni velük. És van az, aki azt mondja, hogy most hazamegyek, és mindenképp időt fogok eltölteni velük. Mindenféle típus felfedezhető.
Azt érzem, hogy a nagyi és unoka viszony gátja az, hogy a nagyszülők lassúak. Van nekünk és nekik is egy personájuk (társadalmi szerep), amit felvesznek. Emiatt nagyon sok idő megy el olyan dolgokra, amelyek nem fontosak. Iszonyú nehéz kivárni, türelemmel lenni, és tovább vinni azt a energiát, ami elindult. Sokszor nem is sikerül, mert vagy ők vannak rossz passzban, vagy te vagy rossz passzban, mert rossz az idő vagy bármi más. Meg kell érezni, hogy melyek azok a pillanatok, amikor ott kell ülni még 1-2 órát, vagy melyek azok a pillanatok, amikor el sem kell menni. Mindegy hogy megbeszéltük, hogyha hallottam, hogy rossz a hangja, akkor már el sem kellett mennem, mert nem tudtunk volna semmiről sem beszélgetni.
Hihetetlen mennyiségű időt és energiát kell beletenni, amiből csak pár perc vagy pár másodperc lesz utána figyelemreméltó, de megtörténik, és arra emlékezni fogsz, az a lényeg.