2018. aug. 18. szombatIlona
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Mint ballaszt egy léghajóban”: költőkkel emlékezünk Kányádi Sándorra

szerk. 2018. július 07. 19:40, utolsó frissítés: 19:54

André Ferencet, Balázs Imre Józsefet és Lövétei Lázár Lászlót kértük meg, hogy meséljenek róla.


Balázs Imre József

Iskolatársak voltunk, jónéhány évtizednyi eltéréssel, a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ezt később jó volt tudni. Van egy verse, az Öreg iskola ünnepére; amikor arra a sorára gondolok, hogy „bennünk is vásnak a lépcsők”, akkor azokat a lépcsőket látom magam előtt, amelyeken ő is járhatott, s amelyeknek a simára, bemélyedésesre kopott fordulóin másodpercek alatt le lehetett viharzani nagyszünetre.

Első személyes emlékem vele kapcsolatban egy találkozó, az udvarhelyi Gimnázium bentlakásának dísztermében. Egy teremnyi kiskamaszt tudott rávenni arra, hogy együtt tanuljunk meg egy verset, Horváth Imre balladáját, amelyik mindössze két sorból áll: „Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom, s letört.

Később kiderült, hogy a Kányádi-versekkel szerelmesnek is lehet lenni. „vannak vidékek ahol a szerelem / akár a harmat az árnyékos helyen / tavasztól őszig őrizgeti magát / szerény hasonlat de illik rám s terád” – írta valaki levélben, akitől sok kilométer választott el, és hónapokig csak levélben találkoztunk. A Két nyárfát később, gitárral egy emeletes ágy tetején, már el is lehetett énekelni a Kaláka-féle dallamra: „Vagyunk ketten két szép nyárfa, / s búvunk egymás árnyékába.”


Amikor Kolozsvárra kerültem, és Korunk-szerkesztő lettem, sokszor beszélgettünk különféle irodalmi ügyek kapcsán, s alighanem tévéinterjút is készítettem vele. Megközelíthető ember volt, és szívesen beszélgetett fiatalokkal, sok-sok anekdotával, élvezetesen, megállíthatatlanul – mindegy volt, hogy irodalmi találkozók helyszínén időzve órákig, vagy Kolozsvár utcáin sétálgatva.

Elköltözése Kolozsvárról rossz, feldolgozhatatlan élmény maradt számára, emlékszem, amint a budapesti Gödör Klubban a romániai személyi igazolványát mutatja, nagygalambfalvi lakcímmel. Kolozsvárra akkor már nem akart jönni. Többször találkoztunk még, Budapesten és Székelyudvarhelyen és Hargitafürdőn is, mindegyik találkozásról megmarad valamilyen kép, valamilyen mondat.

Versei, meséi a legkülönfélébb élethelyzeteimhez illeszkedtek természetesen – gyerek- és kamaszkoromhoz, aztán felnőttkoromhoz, apakoromhoz is. A Kaláka különösen tudott rezonálni a Kányádi-versekre, nem véletlen, hogy személyes kapcsolata is nagyon szoros volt a Gryllus-testvérekkel. Sok versét dalként hallom, dúdolom magamban.

Alapvető derűje és életigenlése átsugárzott a panaszkodásain is, és ez nem akármilyen teljesítmény. Mosolygósan, fej-ingatósan őrzöm őt magamban.

MTI Fotó: Czeglédi ZsoltMTI Fotó: Czeglédi Zsolt


***

Lövétei Lázár László

Június 18-án repültünk New York Citybe, másnap reggel pedig már mondta is a feleségem, hogy meghalt Kányádi. Lehet, hogy nem túl elegáns dolog ilyenkor közös emlékek után kutatni, de nekem rögtön hargitafürdői, Kányádiéknál tett látogatásaink jutottak eszembe, vagy éppen az, amikor Kányádiék (Sándor bácsi és Magdi néni) jöttek el Csíkszentdomokosra, megnézni a Márton Áron Múzeumot. S nyilván eszembe jutott a Székelyföld 2009/májusi, Kányádi-száma is. Ehhez a lapszámhoz kapcsolódik az a kis történet, amit most elmondandó vagyok.

Mint sokan mások, említett lapszámban én is rövid verssel köszöntöttem a 80 éves költőt. Íme a vers:

BATYUNK BOTUNK FEGYVERÜNK
(Zsörtölődő rigmus a 80 éves Kányádi Sándornak)

„lelket ír, nem cifra szókat”
(Arany Tompáról, 1847. február 28.)

Ma már elhiszem azt, amit sose hittem:
hogy egy perc alatt is elröpülhet innen
várlakó és város: medve s málnavész is,
s nem marad meg semmi, csak a szent poézis...

Éppen ezért kéne most a komoly ének
itt, ahol a költők gombamód’ tenyésznek...
Hiszen nyelvünk van, de... „Arany János” hol van?
Csak üres árnyékát taposnánk a porban,
ha nem volnál köztünk, 80 éves fejjel,
mondván, hogy vigyázzon, aki itt ma versel,
mert a szó itt: kő, mely... oltár is lehetne,
ha egy kis „Arany”-rög rejtőzködne benne;
s bár anélkül csak kő – annak se utolsó,
ha nem oltárnak, hát sarokkőnek való...

Hallgatlak tehát, és nagy örömnek tartom,
hogy éghet előtted magyarköltő-arcom;
hallgatlak-dúdollak, s nem kívánok szebbet:
áldjon meg az Isten, mint Te ezt a nyelvet...

Ha jól emlékszem, a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházában is bemutattuk (Kányádi jelenlétében) ezt a Székelyföld-lapszámot, ahol én is felolvastam a verset. A bemutató után Ferenczes István főszerkesztőnk megkérdezte Kányádit: „Ugye, szép verset írt Lövétei?” Amire Sándor bácsi, a maga sajátos humorával, csak ennyit válaszolt: „Könnyű dolga volt! Jó a téma!”

Talán nem lesz kegyeletsértő, ha azt mondom: én erre a huncutul mosolygó, még idős korában is „pörgő” Kányádi Sándorra szeretnék emlékezni. Mert azt, hogy milyen nagy költő távozott közülünk, majd úgyis elmondják mások…

New York City, 2018. június 25.

***

André Ferenc

Kányádi költészete valahogy mindig is köröttem lebegett, anyum is nagyon szereti a verseit, így elkerülhetetlenül kezembe került egy válogatáskötet még kamaszkoromban. Az, ahogy szinte élőbeszédszerűen, a legnagyobb természetességgel képes beszélni szinte bármiről, rendkívül hitelessé teszi, valahogy egyszerre képes borzasztóan súlyosnak lenni, miközben lebeg. Mint ballaszt egy léghajóban. Ahogy olyan észrevétlenül kerülnek rímhelyzetbe a szavak, nem kalimpálnak, nem magamutogatóak, hanem elképesztő finomsággal simulnak egymáshoz. És meg kell hagyni, nagyon értett a kötetcímekhez, a Függőleges lovak, a Madármarasztaló vagy a Sörény és koponya pimaszul emlékezetesek.

És igen, fontos volt az, hogy mindenhova járt felolvasni, hogy tényleg az egész életét az irodalomnépszerűsítésnek szentelte. De amit a legjobban szeretek benne, hogy úgy tud hazaszeretetről beszélni, hogy közben nyoma sincs patetikusságnak. Hogy tudja, lehet úgy is szeretni az otthonod, hogy közben tisztában vagy a hibáival, és főleg, hogy csak azért, mert a tied, még nem lesz jobb másnál, csak a ragaszkodás teszi személyessé. És legfőképp, hogy lehet úgy is szeretni a hazád, hogy közben nem gyűlölöd a másét, befogadóan, érdeklődéssel fordulsz az idegenhez és érzékenységgel, figyelemmel fordulsz a körötted levőkhöz is. Azt hiszem, nekem Kányádiról mindig is a tisztelet fog eszembe jutni.

Nyitókép: wikimedia/ThalerTamas

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS