2018. július 22. vasárnapMagdolna
24°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Juhász Bálint: a diákok javítani szeretnének a társadalmon, de az nem hagyja magát

Ivácson András Áron Ivácson András Áron 2018. július 05. 10:58, utolsó frissítés: 2018. július 09. 17:54

A Krétakör Szabadiskoláját vezette, ahol nemcsak értelmezte, de segített feldolgozni a diákok életében jelenlévő traumákat. Interjú.


Június 9-én szervezte meg a Láthatatlan Kollégium és a Kortárs Ifjúság Irodalmi Műhely keretében Jakab Villő Hanga, Juhász-Boylan Kincső és Kerekes Eszter a mentésMásként című pedagógiai konferenciát, amelynek egyik meghívottja Juhász Bálint volt, aki a Krétakör Alapítvány szabadiskoláját vezette annak három éves fennállása alatt, ahol a művészeten, színházon, filozófián és egyáltalán a demokratikus vitán keresztül dolgozott fel fontosnak tartott témákat a diákokkal. Ennek apropóján készítettünk interjút Bálinttal, amelyben a művészettől a politikáig jártuk végig az oktatás témáját és főleg mindezek gyakran kárhoztatott kapcsolatát.

Kezdjük egy általánosabb kérdéssel: miket mondanál hatásaidnak, akár a művészet, akár a politika, illetve a társadalmi cselekvés területén?

A rendszerváltás évében kezdtem iskolába járni, és viszonylag hamar érdekeltek a közélet eseményei, mert egyértelmű volt, hogy foglalkoztatja a felnőtteket a környezetemben. Ugyanakkor a politikára kiválasztott, különleges emberek kiváltságaként gondoltam, akiknek támogatni kell a küzdelmét. A politikával való foglalkozás pusztán azonosulási kérdésnek tűnt. Vagyis a politikai cselekvés kizárólag azt jelentette, hogy dönteni kell, ki kivel van a rendszerváltás utáni korszak vitáiban.

Ez talán nem annyira meglepő annak fényében, hogy szinte az összes közoktatásban eltöltött évemben valamilyen keresztény iskolába jártam. Egyik intézményben sem volt átgondolva, hogy mi lenne az innovatív modern és hiteles keresztény pedagógia. Mivel Magyarországon korábban évtizedekig nem működhettek szabadon egyházi iskolák, a ‘keresztény’ címke ezekben az intézményekben a korábban tiltott hagyományokhoz való visszatérést jelentette azok számára, akik (újra)indították őket. És ezzel elvesztettük annak a lehetőségét, hogy megkeressük a saját válaszunkat arra, hogy mit jelent nekünk a kereszténység a pedagógiában. Ez a közeg azt sugallta, hogy amit valaki már kitalált és működött, az jó, azt el kell fogadni és lehetőleg meg kell ismételni és folytatni a gyakorlatot.


Nem voltam könnyen kezelhető diák és a tanárokkal apró dolgokban való folyamatos ütközés feszültsége arra sarkallt, hogy reflektáljak arra, hogy mit is csinálunk az iskolában. Zavart az őszintétlenség és amikor valamire nem volt a tanároknak valódi magyarázata, hogy miért csináljuk. Ehhez képest különböző művészeti közegekben azt láttam, hogy azt értékelik, ha valaki folyamatosan kérdez és saját egyedi válaszokat talál, és ez lelkesített. A korszak színházi műhelyei közül egyértelműen a Krétakör előadásai, jelentették a legfontosabb hatást, nemcsak azért mert nagyon jó volt a színvonaluk, hanem különösen az alapító - rendező, Schilling Árpád társulatának politikai hozzáállása miatt. Nagyon inspiráló volt, hogy a folyamatosan építkező megújulás fontosabb volt számára, mint a korábbi esetlegesen sikeres gyakorlatok újrahasznosítása. A Krétakör nagyon zárt közegnek tűnt, én akkor kerültem hozzá közelebb, amikor a csapat 2008-ban elkezdett a közvetlenül elköteleződni társadalmi ügyek iránt. Azt, hogy létezik civil közéleti aktivitás, amely politikai változásért küzd a kollégáimtól tanultam meg. Ezek nagyon inspiráló évek voltak a Krétakörben.

Többször is részt vettél a Krétakör Szabadiskola programjában. Miért tartod fontosnak ezt a pedagógiai formát, rendszert?

Én vezettem ezt a programot, amíg működött. Amikor elindítottuk a Szabadiskolát elsősorban az volt a célunk, hogy a diákok, akik a magyarországi pedagógiai gyakorlatban kimaradnak a közéleti kérdésekkel való foglalkozás lehetőségéből, ezt be tudják pótolni. Ahogy több kutatásból is egyértelműen látszik, a magyar fiatalság nem foglalkozik politikai kérdésekkel, nincs tisztában a társadalmi körülményeivel, lehetőségeivel, jogaival, felelősségével. Illetve egy drámai megoldás ismert: elköltözni az országból.



A Szabadiskola egyik lényege az oktatás demokratizálása. Ti mennyire próbáltátok megbontani a merev hierarchikus szinteket, mint tanár-diák viszony például?

Ebből a szempontból egyszerű dolgunk volt: mi nem egy intézményesült iskolát működtettünk, ahova kötelező minden 16 éven alulinak járni, hanem iskolaidőn kívüli tevékenységet kínáltunk. Az első két évben volt így, aztán a harmadik évben - mivel fontosnak tartottuk, hogy a közoktatás keretei között is megjelenjenek ezek a témák - elkezdtünk kísérletezni olyan iskolákban, ahol megengedték, hogy bevigyük ezt a programot a kötelező tanrendbe vagy a választható órák közé. Az első két év azonban valóban szabadidős tevékenység volt a diákoknak és azok jöttek, akiket érdekelt ez az ajánlatunk. De nem akarom kikerülni a kérdést, a hierarchia és a partnerség között kényes az egyensúly. Amikor valakinek pedagógiai szerepe van és használja ezt a vezető szerepet, akkor kihívás megtalálni, hogy mi az a pozíció, ahonnan a legjobban lehet a diákokat inspirálni, hogy saját maguktól fedezzenek fel dolgokat.

A tanulás végső soron egyedi tevékenység, a tanár pedig ezt csak segíteni tudja. Nekünk nem kellett azon különösen dolgozzunk, hogy hogyan bontsuk le a tekintélyünket, mert egyértelmű volt, hogy egy közvetlen viszonyban voltunk a diákokkal: tegeződtünk, elmondhatták a véleményüket, befolyásolhatták, hogy mivel foglalkozzunk. A magyar közoktatásban ritkán kérdezik meg a diákokat a véleményükről, így az elején bátorítani kellett őket erre, és jelezni kellett számukra, hogy normális és természetes, ha nem értenek velünk egyet és ezt meg lehet beszélni.



Azért is érdekel ez, mert a Szabadiskoláról készült videókban többször is említésre kerül, hogy a jelenlegi oktatási rendszereknek van egy infantilizáló hatása. Különösen társadalmi vagy politikai témákban. Ezeket hogy lehet leépíteni ilyen fiatalkorban, illetve mennyire jártatok sikerrel?

Az állam azt mondja az igazgatóknak, hogy ti nem vagytok alkalmasak arra, hogy kiválasszátok a kollégáitokat, mi megtesszük ezt helyettetek, a tanároknak pedig, hogy ti nem tudjátok eldönteni, hogy mit és milyen könyvből tanítsatok, ezért előírjuk ezt számotokra, csak követnetek kell az utasításokat. Nehéz ebben a rendszerben a diákokra sokat bízni. Persze ez nem új probléma, a magyar oktatási rendszer mindig előíró jellegű volt és úgy tett, mintha azok, akiknek több hatalma jobban is tudnák mire van szüksége azoknak, akik kevesebb. Pedig az iskola lehetne a társadalmi innováció szíve, csak ehhez arra lenne szükség, hogy mindenki szívesen és felszabadultan kísérletezzen benne és nyitott legyen a fejlődésre. Mindenki szereti, ha partnerként kezelik, a diákok is.

Alapból evidens a kisgyerekek számára, hogy ők partnerek. Ezt a társadalom lassanként elfeledteti velük, és újra kell tanulni, hogy kritikusan gondolkodjanak a tekintéllyel szemben. Például az, hogy hogyan találják meg a saját pozícióikat egy témával kapcsolatban, amit mi vetettünk fel, gyakorolni kellett velük. De egy idő után beleoldódnak a partnerségbe és megértik azt, hogy nem büntetik meg őket azért, mert nem értenek egyet.

Fotó: Krétakör Alapítvány, Tóth Ridovics MátéFotó: Krétakör Alapítvány, Tóth Ridovics Máté


Manapság divatos az a nézet, hogy válasszuk külön a művészetet és a politikát, társadalmi viszonyokat. Mi a véleményed erről?

Ez tényleg népszerű? Ezek teljesen elválaszthatatlan dolgok, nem mai gondolat ez. Már önmagában az, hogy kinek van lehetősége arra, hogy egyáltalán színpadra álljon és kiknek van lehetőségük eljönni megnézni: ezek mind-mind privilégiumok. Mi az, amit a színpadon látnak és ez milyen társadalmi mintát mutat meg, még akkor is, ha az ember mondjuk csak egy Rómeo és Júlia előadást néz, az rengeteg politikai üzenetet hordoz. Igazából nem is nagyon tudom, hogy lehet ennek az ellenkezőjét felvetni.

Magyarországon most éppen áll a botrány a Billy Elliot musical körül, amelyet a kormány által kinevezett Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója tűzött műsorra. Most úgy tűnik, hogy ritkítják az előadásokat és lehet, hogy le is fogják venni a műsorról, mert a kormányzat által létrehozott Magyar Idők újság közölt róla egy buzizó cikket. Másik példa: a Pécsi Országos Színházi Találkozó egy olyan kolozsvári előadást díjazott többszörösen, amelynek a próbafolyamata során a férfi rendező bántalmazta az egyik színésznőt, ami a színház szintén férfi vezetője szerint elfogadható velejárója egy alkotófolyamatnak. Vajon ez nem azt üzeni az incidens résztvevőinek, hogy a bántalmazás szükségszerű a sikeres művészeti alkotás létrehozásához? Vajon ez a színházi és színház-szemlei eljárás hogyan szól hozzá a tavaly világszerte elindult #metoo kampányhoz? Ezek nagyon direkt példák arra, hogy hogyan van egy kérdésnek egyszerre művészeti és politikai vetülete is.

A politika átitatja a művészetet, akkor is ha nem veszünk róla tudomást, legfeljebb, csak azok meggyőződése jelenik majd meg, akik nagyobb erővel viszik keresztül a saját agendájukat. Például akik szerint normális az a színházrendező, aki színésznőket aláz meg és az a színházigazgató, aki ezt jóváhagyásával támogatja. A Szabadiskola egyik kampányában hajléktalan emberekről tettünk ki portrékat nyilvános terekben. Az, hogy mi legyen az ábrázolásuk esztétikája nagyon gyakorlati kérdést jelentett számunkra. Milyen legyen a környezetük? Milyen kontextusban jelenjenek meg? Mekkora méretben jelenjenek meg a posztereken? De persze tudtuk, hogy a döntéseiknek politikai vonatkozása is van: megerősítik vagy megtörik a többségben élő sztereotípiákat az otthon nélküli emberekről.

Igencsak súlyos témákat feszegetettek a fiatalokkal, akár a Szabadiskoláról, akár az abból kiépült alkotói megnyilvánulásokról is legyen szó. Hogyan lehet ezen témák feldolgozását megoldani velük, fennáll-e a veszélye annak, hogy esetleg traumatizálódhatnak, illetve lehet-e ez egy oktatói eszköz?

Tipikusan olyan témákkal foglalkoztunk, amelyek érintették őket: iskolai rasszizmus, hajléktalanság, szegénység. Nem mi hoztunk számukra ismeretlen és idegen témát, amivel szembesülve sokkolta őket, hogy a világ milyen kegyetlen, hanem olyan problémát vizsgáltunk velük, amihez közük volt. Többüket személyesen érintette, hogy a roma diákokat másképp kezeli a magyar oktatási rendszer. A hajléktalansággal foglalkozó Szabadiskola csoport budapesti diákokból állt és ők egyrészt az utcán szembesültek a problémával, másrészt a médiában is intenzíven jelen volt a téma, ahogy most is mert a Fidesz olyan intézkedéseket hozott, amelyek magát a hajléktalan helyzetet büntetik.

A rasszizmus jelenlévő téma, amely Magyarországon mindenkit érint, még azt is, aki olyan iskolába járhat, ahol egy roma diák sincs. Ott éppen az a kérdés, hogy hogy lehet, hogy a szomszéd iskolában a diákok több, mint fele cigány, a mi intézményünkben pedig egy roma származású diák sincs. Különösen akkor került elő ez a téma, amikor voltak roma diákok is a Szabadiskola csoportban. A miskolci Szabadiskolának volt ez a kiemelt témája és ott a csoportnak nagyjából a harmada roma származású volt. Nem mi hoztuk a témát, hanem ők. Előadtunk egy jelenetet a gyerekeknek, ahol emberek mennek egy szórakozóhelyre négyen és ebből egyet nem engednek be. A biztonsági őr nem magyarázza el, hogy miért, de a diákoknak egyértelmű volt, hogy azért nem, mert roma. Később kiderült, hogy ez a miskolci szórakozóhelyeken bevett gyakorlat, ahogy az is, hogy például a villamosra is csak elől a sofőrnél szállhat fel, ha van jegye, míg mások bárhol máshol. Az élményeket a diákok hozták és mi ezekre építettünk. Őket az élet traumatizálja, nem amit a Szabadiskolában csináltunk. Inkább ennek a traumának a feloldására törekedtünk.



Mennyire tudták ezeket a helyzeteket alkotókként megközelíteni a Szabadiskola során megvalósított különféle munkákban? Ezekből a tapasztalatokból kiindulva mennyire nyitottak ezen élmények művészi feldolgozására?

Mivel eleve érintette őket, ezek nagyon-nagyon fontos témák voltak a számukra. Érződött, hogy már sérültek az életben ezzel kapcsolatban. Ami az embert foglalkoztatja, az beindítja a fantáziáját, szívesen beszél róla, próbál megoldásokat találni rá. Lelkesítette őket, hogy menjenek el a polgármesteri hivatal elé és tartsanak ott egy táblás ülő tiltakozást, vagy küldjenek levelet a hatóságoknak. Szívesen vettek részt azokban a programokban, amelyek a hajléktalanokat érintő igazságtalanságok felszámolásáról szóltak, plakátoltak és minden egyéb tevékenységben is részt vettek. Azért is tudtak azonosulni a hajléktalan emberek problémájával, mert ők is érintettek, mert nem csak a hajléktalan emberek vannak kiszorítva a társadalom szélére, hanem a diákok is: nem hallgatják meg a véleményüket, vagy nem befolyásolhatják azt, hogy hogy nézzen ki a köztér és így tovább.

Az iskolában azt hallják, hogy a közügyek nem az ő dolguk, a felnőttek ugyanezt az államtól, az általános mainstream pedig mindig csak feelgood-kultúrát erősíti: egy másik világot, egy olyat, amely nem a mostani neoliberális kapitalista modellt követi még csak elképzelni sem szabad. A diákok hogyan élik ezt meg, mennyire érdekli őket a közéleti változtatás lehetősége?

Kamaszként szerintem az ember természetes állapota, hogy nem akarja elfogadni azokat a szabályokat, amelyeket előírnak neki. Kamaszként evidens, hogy ahhoz, hogy kialakítsam az identitásom, rengeteg mindent meg kell kérdőjeleznem. Ez az időszak, amikor az ember legaktívabban dolgozik a saját identitásán. Mindaz pedig, ami azt mondja, hogy ne kérdőjelezd meg ezeket a viszonyokat, eleve ellenérzést vált ki egy kamaszból. Aztán ez különféle módokon tud lecsapódni, lehet, hogy ő maga nem is tudatosítja magában, hogy mi váltott ki ellenérzést belőle. Mivel az ember ekkor dolgozik a legintenzívebben a saját személyiségén, természetes, hogy mindenre rákérdez. Az oktatás felelőssége lenne az, hogy ennek a legteljesebb lehetőségét biztosítsa.

Címlap fotó: Nagy Zágon

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS